Kezdhetek folytatódni – Petri György-est / Radnóti Miklós Színház
2019.05.09.

Akik emlékeznek az Egyetemi Színpad estjeire, ahol Mensáros és Berek Kati mondott verseket, Jancsó Adrienne szavalt balladákat, vagy épp Latinovits térdelt le hirtelen indulatában a meghökkent közönség előtt, s azok is, akik életük részének tudják Jordán Tamás József Attiláját, azt érzik néha: „a legenda oda”. De nem így van. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Vannak ugyan időszakok, mikor a vers jobb szeret meglapulni a könyvekben. Ilyenkor elvonultan él vele az, kinek igénye van a szép szóra, s hárítja a közvetítői beavatkozást. E magányos élvezeti mód mellé aztán egyszer csak újból bejelentkezik az együttes élmény megkívánása, s ahogy nő a nyomás köröttünk, egyre több helyen hangzik fel a közösségi energiákat előhívó „szárnyas beszéd”, hogy Jászai Marit idézzük.  

Rozs Tamás, Pál András
Rozs Tamás, Pál András

Az elmúlt évtizedek alatt megváltozott a versekkel való együttélés módja. A közoktatás kiüresedése magával hozta a művészetközvetítés ellehetetlenülését, mely a tanárképzés katasztrofális állapotának is köszönhető. A hivatalnokok nem is értik, mi a gond azzal, hogy egy iskolaigazgató kis papírfecnin üzen a költőnek, hogy ne üldögéljen itt, hanem álljon fel, mert „verset állva mondunk”. A Tóth Krisztinával megesett kortárs rémmese először sírós röhögésre késztet, aztán elnémít. S amíg az irodalmat csak tanítják, a verseket csak elemeztetik, ahelyett, hogy a művekkel való találkozás lehetőségét teremtenék meg, nem is lesz javulás ezen a téren. 

Fontosak tehát a költőket megszólaltató színházi alkalmak, melyeknek mostanában bőviben vagyunk. Nagy jelentőséggel bírnak például az Örkény Színház és a Vígszínház kiváló produkciói, akár a szólóestekre, akár a csapatmunkákra gondolunk. Ám a míves teatralitás, miközben ragyogó impulzusokkal bombázza a hallgatóságot, furcsa módon megengedi a publikum egyfajta fedezékbe vonulását is. Egyre nehezebb igazából megszólítani az elektronikus pittyegésekhez szokott felnőtteket és fiatalokat. Aki próbálta, az már tudja, milyen nagy türelemmel és tapintattal, s milyen mértékű lelki biztonsággal cserkészhetők csak be az elkóválygáshoz szokott lelkek. Aztán egyszer csak összejön a csoda, megszületik a gondolatátvitelhez és az érzelmi érintéshez szükséges intimitás, s mi azt érezzük, vendégségbe jöttünk valakikhez, akik tudnak valamit, s ezt a valamit, itt és most, megosztják velünk.  

Három férfi – a színész Pál András, a muzsikus Rozs Tamás és a rendező Valcz Péter – hozott létre egy eseményt, a költő, Petri György művei alapján, hogy azt egy ötödik férfi, Vallai Péter emlékének, s ezzel egy időben, nekünk ajánlják. 2017 nyara óta él ez a produkció. Bemutatója 2017. november 14-én volt a Radnóti Színház Keres Emil Próbatermében, s ha csak lehet, azóta is ott játsszák. 2018-ban a MOST Fesztivál legjobb monodrámának járó díját is elnyerte. (Jobb későn, mint soha, én az elmúlt hetekben találkoztam vele.) Mondják, Pál András és Rozs Tamás munkabarátsága volt az alap a közös munkához, minden azzal a vággyal kezdődött, hogy jó volna együtt csinálni valamit. A színész adott egy Petri-kötetet muzsikus tanárának, aki kis idő múlva eddig nem érzett színeket fedezett föl a frissen megismert versekben. Valcz Péter, akivel Pál András egyszerre végzett 2006-ban, Kaposvárott, Babarczy László színészosztályában, harmadikként állt be a munkába.


Valcz és Pál másodgenerációs Petri-rajongóknak vallják magukat. De Petrivel nehéz az embereket találkoztatni. Lehet őt hárítani, megtagadni, szörnyülködve olvasgatni, lehet érte rajongani, s rémült röhögéssel összemondani a sorait, kollégiumi éjszakákon át. Lehet megdöbbenni a kíméletlenségén, lehet elámulni a pontosságán, lehet undorodva együtt káromkodni vele, s ki lehet próbálni az unalom és az elveszettség dermesztő pózait is. Fáj persze nézni, miként hántja le az érzés pörkösödő rétegeit magáról. Csak hát – az ő félelmetes fényűzése a feltétel nélküli igazmondás. Baudelaire biztonságával rögzíti a lebomlás fázisait. Leckét ad, hogy lehet embernek maradni, ha az elénk vetődő „nyárhajnali látvány” helyett a személyes test életvégi megpróbáltatásait kell hogy feldolgozza a lélek. Figyelni lehet tanulni tőle. 

De mit lehet hát kezdeni a magyar irodalom legzordabb költői életművével, színpadról leszólva? Semmit. De nincs is itt színpad. S bár esztétikai szempontok szerint is lehetséges részletezni, miképpen nagyszerű ez a produkció, többet számít annak megtapasztalása, hogyan lesz belőle felejthetetlen közösségi élmény, magas szintű szociális esemény. 

Szűken vagyunk, egy egyszerű teremben. Épp beleheljük együtt. S egyszer csak meglep bennünket a vaksötét. Puhán, de erőteljesen megfoszt mindenkit a rezge bámészkodás lehetőségétől. S Pál András mély és telt hangján, lassan és tagoltan fölhangzik az első vers, s vele a felszólítás: Ülj és figyelj… Mert kell, aki ül és figyel./ Kell valaki / az üléshez és figyeléshez… Rozs Tamás, meg a csellója, valahol a közönség háta mögött kezd működni a félhomályban, de később előre jön vele. Ő adja elő a Reggeli kávézás című verset, ebből emelődött ki az összeállítás címe: Kezdhetek folytatódni. S ezzel megnyílik a műsor maga is. Kezdünk. Mégpedig úgy, hogy a leghétköznapibb viseletben megjelenik Pál András is, felállítja a magával hozott, összehajthatós széket, beleül, elfészkelődik benne. Hozzánk jött, nem vitás. S később mégis mi leszünk a vendégei. Nejlonszatyrában szemérmes sörösdobozok. 

Fotók: Rádóczy Bálint. Forrás: Radnóti Színház
Fotók: Rádóczy Bálint. Forrás: Radnóti Színház

Laza kis beszélgetések, összenézések, pontosan kimért, aprócska sztorizások kötik össze a műveket, hol oldva a feszültséget, hol fölvezetve a következő számot. Jól megválasztott pillanatban elfogadnak, s kinyitnak pár doboz sört a merészebb nézők. A versek jó része a jól ismert művek közül kerül ki. A nézés gyönyörét fölváltja az unalom maró sava, hajdanvolt nyári ruhák, néven nevezett asszonyok tűnnek föl a verssorokban, peregnek a képek, gyűrt papírpénzek, poharak, utcakövek vetülnek elénk, a kinti köd, s a benti füst kavarog együtt, s végül elérkezik a legyőzhetetlen testi fájdalom ideje is. Megérkezik az elkerülhetetlen, formát kap a búcsú, s kissé megtaposva, de furcsa módon újjászületve, elköszönünk. 

Ehhez a fájdalmas és nehéz alapanyaghoz nagyon kellett a rendező, Valcz Péter óvatos tapintata, sokrétű és selymes figyelme. Valószínűleg ő ügyelt arra, hogy viselhető legyen ez a kemény 90 perc a Petrihez nem szokott nézők számára is. Rozs Tamás bontja ki hangszereivel a szabálytalannak tűnő formákban is meglévő, mély zeneiséget. Az ő egész lénye, s most a muzsikája is, olyan, mint a fémszálas daróc. Erős, fénylő és horzsolásokat ejtő. Kiváló társa a versmondónak, Pál Andrásnak. Aki viszont arra is képes, hogy egyszerre legyen mindenütt a teremben. Mintha mindenkihez kötné valami szálacska. Tökéletesen érzékel bennünket, s elképesztő ritmusérzékkel vált, amikor azt érzi szükségesnek. Olyat már láttam, hogy egy színész, testének földi tömege ellenére, szinte lebegni kezd, de hogy nyílt színen szublimálódva, egyszerűen elpárolog a fájdalomtól, olyat még nem. Most igen. Nagyszerű érzés teljes fegyverzetben látni egy művészt. Jelen teljesítménye korszakos jelentőségű.

Valcz Péter meséli, hogy apjának, Vallai Péternek úgy dedikálta könyveit Petri György, hogy a „Hangomnak”. S érdemes visszaemlékeznünk Vallaira, aki úgy mondott verset, ahogy az írók-költők szokták saját műveiket bemutatni. Kicsit eltartva magától, nézegetve és méltányolva a művet, belső mindentudással, ám jelentős visszafogottsággal, ahogy az egy szerzőhöz illik. Pál András másféle tolmács. Olyan, aki egyszerre médium, s egyszerre idegenvezető is egy költő világában. S ha a költő most neki dedikálná valamely kötetét, talán mérlegelné, hogy az „Érzékeimnek” szóló ajánlás vajon kellőképp fedi-e az igazságot. A megszólalás hitele vitathatatlan. A lényeg meg úgyis az, hogy: „Ülj, figyelj./ Mintha ülnél és figyelnél./Azok helyett is,/ azokért is,/ kik téged figyelnek,/ és téged ülnek.” 

Felszabadító erejű este ez. Azt érzed: nincs vége a világnak. 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.