És meg kell mondani, hogy ezeknek a produkcióknak talán soha nem volt köze ahhoz sem, amit tradicionális zsidó kultúrának tartunk; a merítési közeg botrányosan sekélyes. Lehet bármilyen csalogató jelzőkkel és hangzatos felértékeléssel hirdetni esztrád produkciókat, és azt állítani, hogy a világ folyására jelentős hatással bíró művészekről van szó, de már az első hang előtt lelepleződik a hazugság. Ugyanis a Zsidó Fesztivál programjainak jelentős részén mellbevágó az érdektelenség és az a zajtalan aura, ami például egy-egy koncertet megelőz. Őszintén: nagyon nehéz volt a szerkesztő kérésére a bőséges programsorból három darab, kritikára érdemes koncertet kiválasztani.
 A Nikitov együttes |
A legnagyobb probléma, hogy a Magna Cuma Laude-, a Cotton Club Singers– és a Palya Bea Quintet-típusú népszerű fellépőknek a zsidó kultúrával való pároztatása nehéz feladat, mert egy ilyen fesztivállal kapcsolatban mégiscsak az volna az elvárásunk, hogy ráleljünk azokra a mozgatórugókra, amelyek a zsidó kultúra ezer arcát folyamatosan formálják; ezek pedig nem ilyenek. A szervező képviselőjének nyilatkozatából kiderül, hogy az ő kínálatukon kívül eső alkotókat „underground vagy jószándékú amatőr művészek”-nek tartják. Nos, ha a professzionalizmus valahol az unalom és a semmitmondás között keresendő, akkor helyben vagyunk.
A Nikitov nevű kvartett hat éve létezik, jártak már Magyarországon is, és gyakori vendégei a világ zsinagógáinak és egyéb zsidó fesztiváljainak. Esetükben a hívószó a klezmer, amely mellett cigány ízek és a kelet-európai folklór is felbukkan. A jiddis énekesnő, Niki Jacobs a hegedűs Jelle van Torgellennel még duóban kezdte a hollandai Harlemben a közös muzsikálást, majd csatlakozott hozzájuk két amerikai, a bőgős Jason Sypher és a gitáros Adam Good. Az akusztikus, már-már kamarafelállás szimpatikusan csalogató, de az első hangoknál kiderül, hogy bár a produkció tényleg professzionális, mégis lehangoló. A nyitó darab nagyon lassú, fokozatosan építkezne, ha nem akadna el a második lépcsőfoknál – és így nem is jutunk sehová.
Néhány perc alatt megsejthetjük, hogy Jacobsnak nem erénye a hangulatcsiholás, a picit tempósabb dalokat nem mozogja túl, énekhangja pedig dinamikai mélységek híján nagyvonalúan terül el az érzelmek kopár síkságán. A Nikitov előadásában nincsen vonzó elem, a program tagolása is eléggé sántikál. A negyven perces első részt egy huszonegynéhány perces második rész követi, kényszeredett ráadásokkal. A dalokat jóindulattal nevezhetjük klezmernek, bár a hervatag előadások a műfajnak pont azt a karizmatikus, leginkább tüzes jellegét vették el, ami minden körülmények között felvillanyozóan hathat a közönségre. Nem mondom, ha a szellős széksorokban ülők helyére tököket raknak, ugyanezt a hangulatot el lehetett volna érni, de próbálkozni azért lehetett volna. A szolid repertoár sramli-jellegét hatásosan fokozta a gitár és bőgő hangsúlyozott umca-umca kísérete, de ez lehetett attól is, hogy a két amerikai mutatni akart valamit, míg a hegedűs fiú hol bizonytalanul, hol magabiztosan megmaradt a középfekvésben. Furcsán fest egy prímás magas hangok nélküli középszerű játékkal, de még csak nevetni sem lehet azon, ha a ritmusszekció után kell szaladnia. Sypher tetszetősen tépdelte bőgőjének húrjait, lett is volna ebben némi kedélyesség, ha idővel nem válik modorossá az együttes egyetlen markáns jellemvonása. A legjobban az akusztikus darabok sikerültek. Az egyikben Adam Good szólója már súrolta azt a határt, amiért érdemes koncertre járni, de ekkor megint lecsapott a határoló sorompó, ami a konzumízlést elvágja a kreativitástól.
Kapcsolódó cikkünk: Nyári Fesztiválok 2008