Ennek a kísérletnek persze gondosan meg van ágyazva történelmileg és pszichológiailag is: bár a szöveg szorosan tapad a múlt századi Magyarország orvosi felvirágzásához, az újonnan felállított Pasteur-intézet demonstrációs termének légkörét olyan tér-idő koordináták határozzák meg, amelyek Hőgyes Endre (Kárpáti Péter) egyre tébolyultabb beszédét kétség nélkül a jelen idő félrecsúszott nacionalista, mi több nemzetieskedő narratívájához közelítik. Horrorisztikus, nagyon is komolyan vett paródiája ez az elvakult,  hőzöngésével csak saját kisszerűségét világgá kürtölő reakciós ideológiáknak, de az előadás fekete humora nem ragad meg itt, sőt az értelmezések egész arzenálja nyílik meg előttünk, így apránként mindenki kicsipegetheti magának azokat a jelentéseket, amelyek illeszkednek saját befogadói tudatához. Jót tesz ez a nagyfokú szabadság, hiszen világra szóló propagálásnak lehetünk szemtanúi a Trafó stúdiójában:  végre valahára eljött a pillanat, amikor az ország legnagyobb tudósa kibújhat pinceszobájából, és arra méltó helyen folytathatja kutatását, amely a veszettség terjedésének különböző módozataira irányul. Izgalmas ez, különösen, hogy az önnön géniuszában oly magabiztos tudós rég várt megnyitóján összevissza beszél, mintha ezúttal éppen saját magának esett volna áldozatul.

Eddig tart a Díszelőadás realitása, innen már kénytelenek vagyunk elengedi színházi konvencióinkat, ugyanis feltárul előttünk Hőgyes zavaros elméje, amelyben a jelek összekapcsolódása olyan sokrétű asszociációs folyamat eredménye, hogy a történetelvű dráma azonnal elveszíti minden létjogosultságát. Bonyolult építménnyel van dolgunk, hosszú, körkörös mondatok között haladunk előre, és ha egy pillanatig nem vigyázunk, menthetetlenül belegabalyodunk a tudat hálózatos rétegeibe, aztán pedig nem marad más választásunk, minthogy kötőszóról kötőszóra bukdácsoljuk végig az emberi és állati létezést összemosó monumentális példabeszédet. Az előadás szigorúan büntet hát minden kihagyást, félrenézést, oda nem illő gondolatot, ezzel követelve ki a maximális figyelmet, hiszen muszáj észrevennünk, hogy ez az ember derűs tébolyában is komolyan helyre tesz bennünket.

Tévedés ne essék, nem politikai színház ez, hanem ízig-vérig politikus, hiszen a nézőteret aktív zónává alakító rendezés a közönség tagjait egyszerre helyezi a tárgyiasító és a tárgyiasított szerepébe: míg vendégként az objektív távolságot megtartva figyelhetjük az „ebdüh” pusztítását, addig ugyancsak közülünk kerülnek ki a megmart bosnyák falusiak, egy nem is olyan soká elérkező pillanatban pedig világossá válik, hogy itt mi mindannyian kísérleti nyulak vagyunk. Kárpáti ennek megfelelően nem egyszer szólítja meg a közönséget, embereket (a nézőtéren helyet foglaló színészeket) vezettet fel a három oldalról körbeült fekete színpadtérre, ami a voltaképpeni transzformáció terepe: itt válnak semmissé a magatartásformák határai, itt lesz úrrá a veszettség ezeken a védtelen lényeken, és itt kerekedik felül az ösztön mindenféle józan megfontoláson.  

Azt, hogy kettős szerepben vagyunk jelen, tovább erősíti a szereplők pozíciója. Kárpáti Liza jó háziasszony módjára gondot visel ránk, szeli az almát és a répát, miközben egy pillanatra sem veszi le vigyázó tekintetét Hőgyes szépen idomított kisállatairól, azaz rólunk. A beszéd végeztével aztán meg is vendégel bennünket, hogy immáron teljes bizonyossággal kimondhassuk: meg lettünk etetve. Hogy ez után mi vár ránk, szépen megmutatkozik Téri Gáspár (aki egyben az előadás társrendezője is), Hevesi László és Julia Jakubowska kontrollvesztett testiségében: önkéntelen, zsigeri testmozdulataik kísérik  Hőgyes tudományos fejtegetését, egyszerre van jelen az elbizonytalanodás és a delírium állapota, míg végül a betanult viselkedés legyőzetik a természet automatizmusai által. Érzékeny, kiszámíthatatlan mozgásvilág ez, amely maga mögött hagyja a megkoreografáltság biztonságát, és teljes egészében az intuícióra bízza magát. Kár, hogy éppen itt veszti el arányérzékét az előadás, amely megpróbál egyszerre építeni az intellektuális és érzéki ingerekre, ám nem képes számot vetni e hibriditás következményeivel, így a szöveg súlya jó néhányszor olyannyira ránehezedik a koncentrációra, hogy lehetetlenné válik a két síkra, a verbalitásra és materialitásra irányuló egyidejű fókuszálás.

A szövegközpontúságot erősíti Kárpáti Péter természetes jelenléte, amely elsősorban nem Hőgyes karakteréből, hanem saját tanári szerepvállalásából következik. Érezzük, hogy egy jó pedagógus okít itt most bennünket, szüntelenül magyaráz, elemez, példálózik, miközben kedves bohémsága nagyon is finoman alakul át a racionalitást teljességgel elutasító, a fantazmagóriákba tíz körömmel kapaszkodó őrületté. Tudományos illúziói egyre kevésbé vannak köszönőviszonyban a rögvalósággal, ám még ebben az izgága talajvesztettségben is megőrzi érvelésének lázas erejét. Kétségtelen, szorongó monomániává deformálódott hite maga a veszettség, és nincs az a vakcina, amelyik képes lenne kiirtani ezeket a maga teremtette kórokozókat.

A rendezés ennek megfelelően egyre torzabbra, és ezzel párhuzamosan mulatságosabbra is hangolja a fenségesnek és magasröptűnek gondolt szellemi világot, néhány lépéssel pedig eljutunk odáig, hogy az emberi tudatot éppoly egyszerű megbetegíteni, mint a védekezni képtelen kisállatokat, elég egy hatásos sztori vagy egy jól összepofozott narratíva. Így válik a kísérleti kórtani búvárkodás mindenféle művészet metaforájává, és bár Kárpáti roppant elegánsan egyik értelmezési lehetőséget sem tolja a másik elé, ez mégiscsak az előadás egyik leglényegesebb rétegévé válik, különösen az ilyen kultúrharccal terhes időkben. Mert ugyan a színházi szakma egyre szívesebben bújik ki alapvető kötelességei alól, a Díszelőadásnak épp az a legnagyobb erénye, hogy kimondja, milyen óriási felelőssége is van abban, mit kínál a közönségnek, merre terelgeti társadalmi-szociális érzékenységét, és hogy egyáltalán képes-e párbeszédbe lépni vele, vagy megelégszik saját előre csomagolt válaszaival. És ha még meg is elégszik, mi azért ne tegyük, mert hiába próbálják elhitetni velünk az ellenkezőjét, azért mégiscsak vannak közös ügyeink. Mint mondjuk a kultúra.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.