Tóth Luca legújabb animációjában arra ébred egy fiatalember, hogy tumor nőtt a hónaljában. A mellkasröntgenen derül ki, hogy a mellbimbószerű kitüremkedés egy kistermetű, pocakos bácsi feje, aki reggelre kimászik a méhéből. Az újszülött öregúr ismerkedik a világgal, a padlón heverésző malackutyával, tesz, vesz, rajzolgat, és beleszeret a Teremtőjébe.
Magyar animáció nélkül ma már nem szoktak A-kategóriás filmfesztivált rendezni, és ehhez a sikerhez Bucsi Réka és Andrasev Nadja mellett Tóth Luca is jelentősen hozzájárult, akinek kisfilmjeit eddig Annecy-ban (A kíváncsiság kora) és Cannes-ban (Superbia), a legújabbat pedig a Berlinalén mutatták be. Tóth Luca animációban meghökkentő alapötletekkel teremt sajátos világokat: A kíváncsiság korában három kamasz Isten haja mögé lesett be, hogy ott vad vágyaival és belső ösztöneivel szembesüljön, a Superbia pedig a nemi sztereotípiákat fordította visszájára egy szatirikus, dionüszoszi ősvilágban, ahol a férfiak szülték a gyerekeket és a nők vadásztak rájuk térdig lógó óriásmellekkel. Tóth történetei leírva vulgárisnak, a vásznon viszont magától értetődőnek hatnak, mert a nemiséggel, legprimérebb vágyainkkal foglalkoznak. Narancssárgás képeit lógó húsú, szétfolyó alakú emberek népesítik be, akiknek a teste mindenhol ott van – nem is tudnak szabadulni a benne gerjedő sóvárgástól.
 Lidérc úr |
Aki a merész ötletek mellől eddig a lineáris történetet hiányolta, annak a Lidérc úr lehet a belépője Tóth Luca szürreálisan szép világába, ami egy meglepően érthető történetet mesél el. Gazdag szimbolikával: a Lidérc úr pajzán teremtéstörténetnek legalább annyira izgalmas, mint a beteljesítetlen szerelem meséjének. A környezetére csecsemőként rácsodálkozó, virágokat, embereket lerajzoló kispapa történetében ott rejlik az animátor hitvallása, aki a rajzoláson keresztül érti meg a világot. De ott van a szerelmes animátor krédója is, aki egy idő után nem tud mást rajzolni, csak azt, ami érzelmi szinten a legmélyebben foglalkoztatja.
Lidérc úr reménytelenül vágyakozik a Férfi iránt, aki viszont nem vesz róla tudomást. Hiába takarít és cseréli a sajtot a patkányfogón, amivel teremtője őt akarta elfogni – csak a hiábavaló szerelem gyönyörű gesztusait szaporítja tovább. Az egyenlőtlen kapcsolatban visszatükröződik a Superbia animális világa, ahol a nők tekervényes mellükkel levadászták és megtermékenyítették a férfiakat, míg a férfiaknak csak az volt a dolguk, hogy szépek, hiúak, csinosan öltözettek legyenek. A Lidérc úr nem mutat rá ennyire politikus lendülettel, milyen önkényesek lehetnek azok a nemi szerepek, amiket adottnak és sérthetetlennek hiszünk. A Férfit háziasszonyként kiszolgáló öregúr történetébe inkább a plátói voyeurszerelem diszkrét melankóliáját csomagolja.
Azt a fajta imádatot, ami csak az egyik ember képzeletében létezik, de ott már egészen összetett viszonyként, miközben a másik, a szeretett fél mit sem tud róla. A pöttöm termetű, önbizalomhiányos Lidérc úr nem szólítja meg a Férfit, csak csendesen sóhajtozik a palántái tövében, mert kicsinek látja magát, a Férfit pedig a Teremtőjének. Oldaltumoros teremtésmítosza olyan, mint a szerelmes ember önigazolása, aki az élete értelmét a másik létezéséből vezeti le. Nem véletlenül akar a hónaljból kipattant Lidérc úr harmonikus együttélés helyett egybeolvadni a Férfival, akit álmában magába nyal a melléből kinövő hínárosban: ő a szerelemnek csak ezt az idealizált, naiv változatát ismeri.
Végül a plátói vágyakozás hiábavalóságára kell ráébrednie Lidérc úrnak, aki egy születéstől az elmúlásig tartó ciklust jár be: jövetele és távozása is megrepeszti a magányos szoba falait. Ugyanez a ciklikusság jellemző az Entrópiára is, amely párhuzamos világaiban három párhuzamos én, három nő életét bontja ki. Egyikük meztelenül fürdőzik a tóban és vadászik egy szarvasra, a másik félmeztelenül vásárolgat egy szupermarketben, míg a harmadik egy virtuális térben futópadozik.
 Entrópia. A képek forrása: Berlinale |
Buda Anna Flóra diplomafilmje a könnyen követhető Lidérc úrral szemben jobban igazodik a MOME-s szerzői animációk hagyományához. A történet értelme csak szimbolikus síkon tárul fel, ott viszont ízlés szerint több olvasat közül is válogathatnak. A bézs hangulatú, elektronikára pulzáló kisfilm mintha három idősíkot vetítene elénk, amikben a gyűjtögető-vadászó életmódtól addig a virtuális dobozig jutunk el, amelyben a természetnek már csak a vetített képét nézzük (helyben)futás közben. Az Entrópiát határozottan átszínezi az embert megbéklyózó fogyasztói társadalom rémálma, de igazán megkapóvá attól válik, ha a három nőt egyetlen én kivetüléseinek, a férfiakat vadászó ösztönénnek, a társadalomba beilleszkedni próbáló fiatalnak, és az életét szűk keretek közé záró felnőttnek látjuk. Akik végül találkoznak, és meghitt orgiába kezdenek egymással, amikor egy légy felbukkanásával hiba kerül a mátrixba, és leomlanak a világaikat elválasztó, digitális falak.
Buda Anna Flóra szürreális animációjában biztos kézzel mossa össze az analóg és digitális, az organikus és elektronikus, az emberi és állati, a külső és belső világok közti falakat, és ezekből a határátlépésekből bontja ki az önmagát kereső nőiséget. Azt, amelyik legszívesebben meztelenül fürdőzne a vágyaiban, de a hétköznapokban csak a bedobozolt élvezeteknek hódol, és a férfiszarvas húsát nem a fogával tépkedi fel, hanem előre gyártott konzervben fogyasztja csupán.
Az Entrópia kimagasló formaérzékről és a retró szintetizátorzenék iránti egészséges vonzalomról tanúskodik, amivel kellemesen rejtélyesre hangolja a történetet, és bevonz valamit a rendező lynchiánus hatásaiból is. Reméljük, hogy a rövidfilmes díjak valamelyikével egyetemben – az elismerést a Lidérc úr és az Entrópia is megérdemelné, hiszen a világ élvonalába tartozó magyar animációk közül is kiemelkednek. Ha nem is toronymagasan, de egy aprócska öregúr fejbúbjával mindenképp.