Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

RIDEG SZENVEDÉLY

Hidegháború
2019. febr. 11.
Paweł Pawlikowski visszatért előző sikerfilmje stílusjegyeihez, az akkor felhasznált receptek pedig ismét színvonalas alkotást eredményeztek. ZALÁN MÁRK KRITIKÁJA.

Habár a 2013-as Ida egészen az Oscar-díjig ívelő nemzetközi sikerei egyes nézők és kritikusok számára meglepetésként hatottak, közelebbről megvizsgálva egyáltalán nem rendkívüli, sőt szinte magától értetődő volt, hogy a másfél évtizede minden korábbinál erősebb gyártási, forgalmazási és terjesztési szisztémával rendelkező lengyel filmipar valamelyik alkotását előbb-utóbb az Akadémia aranyszobrocskájával fogják díjazni. 

Az Ida hazai bemutatója heves közéleti vitákat generált, antiszemitizmussal vádolták, más szélsőséges hangok pedig a film történelmi hitelességét kérdőjelezték meg (nevezetesen, hogy a lengyel lakosság bizonyos százaléka zsidó honfitársakat gyilkolt volna vagyonukért), és támadták Paweł Pawlikowski személyét is, mondván: indokolt-e egy korábban évtizedeken át külföldön élő, Oxfordból kikerült bölcsészt, majd Angliában forgató, váltakozó színvonalú művekkel előálló rendezőt ekkora figyelemmel kitüntetni, akinek az Ida az első lengyel nyelvű filmje? E vélemények szerencsére hamar elhalkultak, Pawlikowski diplomatikusan negligálta őket, miközben a nézők tódultak a filmre, általános és gimnazista osztályoknak szerveztek vetítéseket, a szakma pedig méltatta, egyesek a lengyel filmiskola (Munk, Kawalerowicz) szellemi folytatójaként azonosították. 

A rendező elmondása szerint a szülei viharos kapcsolata inspirálta Hidegháború vizuális aspektusból (fekete-fehér, 4:3-as kép kivágat) szinte tökéletes azonosságot mutat az Idáéval, tartalmilag azonban jócskán eltér tőle. Pawlikowski láthatóan sokat tanult előző filmje hibáiból: az Ida egyszerre érinti a lengyel lakosság zsidókkal szembeni felelősségét, a hatvanas évek cigifüstös jazzhangulatát, a sztálinista években ártatlanokat is elítélő bírónő drámáját, valamint a címszereplő identitáskeresését – csupa olyan téma szűk nyolcvan percbe sűrítve, melyek egyenként kitennének egy teljes filmet. 

Pawlikowski ezúttal következetesebben, háttérbe szorítva adagolja a történelmi eseményeket, mellőzi a múlttal való szembenézést és szigorúan a két főhős viszonyára összpontosít. 1949-ben Wiktor (Tomasz Kot), a mániákus zenész és karmester kolléganőjével, Irenával (Agata Kulesza) kis lengyel falvakat jár be azzal a céllal, hogy megtalálják azokat a tehetséges énekeseket és táncosokat, akikkel jelentős állami népi együttest alapíthatnak. Az egyik ilyen meghallgatáson Wiktor felfigyel a nála nagyjából egy évtizeddel fiatalabb Zulára (Joanna Kulig), akivel hamar szenvedélyes, közel másfél évtizedet és a keleti blokk határait átívelő viszonyba keveredik.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A film cselekményében akadnak ugyan egyenetlenségek és elvarratlan szálak (nem derül ki, mi történt Irenával, miután ellenezte, hogy a csoport népi szerzemények mellett pártdalokat is énekeljen), a Hidegháború így is árnyalatnyival fegyelmezettebb, kidolgozottabb, és feszesebb ritmusú film az Idánál. Képi világa, valamint szikársága és letisztultsága pedig még úgyis képes esztétikai élményeket okozni, hogy tulajdonképpen az Idáéval azonos kompozíciók láthatók (mindkét filmnek a nagyszerű Łukasz Żal volt az operatőre). 

A Hidegháború erényeihez azonban nemcsak páratlan vizualitása, hanem rideg visszafogottsága is hozzátartozik, amit a színészi játék és az elbeszélés remekül tükröz. Szinte kivétel nélkül minimalista alakításokat láthatunk, a szereplők mellőznek mindenféle harsány gesztust, sokszor a tekintetek, arcjátékok apró rezdülései beszélnek a szavak helyett, ami pedig a narratívát illeti, teljes egészében szembemegy annak hagyományos technikájával. 

Noha lassú tempója ellenére egyáltalán nem unalmas, a Hidegháborúban nincsenek drámai tetőpontok, ami, figyelembe véve az alapszituációt, meglehetősen merész megoldásnak számít. A szerelmi jeleneteket, nagy találkozásokat és hangos szakításokat nem sziruposan, közelképekkel és érzelmes zenével aláfestve ábrázolja, hanem csendben, hűvösen elegáns távolságtartással, kevés dialógussal. Pawlikowski filmje fokozott nézői figyelmet igényel, nem könnyíti meg a szereplőkkel való együttérzést, ám alkotása éppen ettől válik izgalmassá, hiszen nagyszerűen szemlélteti, miképpen lehet a szenvedélyt szerény eszközökkel is hatásosan bemutatni.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Mivel Pawlikowski csupán érintőlegesen foglalkozik az amúgy meglehetősen zűrzavaros történelmi periódussal, hamar világossá válik, hogy filmjének címe mire, pontosabban kikre utal. Noha perzselő, határtalan vágyakozás jellemzi, Wiktor és Zula kapcsolata távolról sem tekinthető ideálisnak, ám éppen ettől válik árnyaltabbá és érdekessé. Mindenekelőtt két tökéletesen különböző vérmérsékletű ember viszonyának lehetünk szemtanúi a film közel másfél órájában: míg Wiktor csendesebb, megfontoltabb, kompromisszumokra hajlandó művészlélek, addig Zula egyszerre kacér, önromboló és fékezhetetlen. A férfi fontos kapcsolatai és karrierje miatt elhanyagolja a nőt, Zula pedig ígérete ellenére nem szökik át vele nyugatra Kelet-Berlinből, ráadásul Kaczmarek (Borys Szyc) párttitkár arra kényszeríti, hogy jelentsen Wiktorról. Már ennyi is indokolná a végleges szakítást, ami azonban nem történik meg, hiszen a felek mindezek ellenére is komoly áldozatokat hoznak a másikért. Ez a végletekig szenvedélyes kapcsolat csak egy módon érhet véget, mint ahogy arra a film megrendítő záró jelenete is utal.

A Hidegháború története a legyűrhetetlen szerelemről roppant mód közhelyes, kivitelezése azonban egyáltalán nem az, így méltán foglalja el helyét a legrangosabb filmfesztiválokon. E sorok írója ugyanakkor nem sok esélyt lát arra, hogy idei Oscar-jelöléseit díjra váltsa, ám az alkotók így is büszkék lehetnek munkájukra, és nemcsak azért, mert az első olyan lengyel filmről van szó, mely egyszerre három kategóriában (legjobb rendező, legjobb operatőr, legjobb idegen nyelvű film) is versenyez. Talán nem is az a legizgalmasabb kérdés, hogy nyerni fog-e, hanem hogy Pawlikowski továbbra is kitart-e eddig jól bevált stílusánál, mely karrierje és hazája legjelentősebb filmművészeti sikereit eredményezte? Vajon meddig lehet folytatni a szűk, fekete-fehér képekben elmesélt múltidéző történeteket?    

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek