Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NEKEM IS VAN EGY VOJNICHOM

A fecsegő potyautas 60.
2019. febr. 7.
Különben egy Vojnich képről szeretnék beszámolni, ami a nagyszobánk, na most ez elég relatív, már hogy nagy vagy nem a nagyszoba, mindenesetre annak a falán függ, és magától a művésznőtől kaptam. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.
Néhány napja lekorzóztam a negyedikről a kislottózóba, amikor beléptem volna, kiabálni kezdtek. Visszhangzott, akár a festői Taormina, a Pozsonyi út sarka. A kutyaitató mellett, hol rendre időzik egy kis fémvödör, két hajléktalan derengte el az életet, az egyiket jól ismertem, hat éve itt köröz a kincses kis báláival, itt monologizál, mint egy belsőhamlet, de végül is sztornóztam a megszólítást, be kellett lépnem a kicsiny fortunás irodába, hogy fölvegyem a kétmilliárdot. Kábé annyi volt a nyeremény. Két milliárd nettó, nyilván megnyertem, tudtam jól, mit akarok csinálni vele, hogy ne legyek még jobban depressziós, gyorsan szétosztom a háromnegyedét, a szakállas igazpap tesónak, a karitatív barátoknak, a saját, szegényedő újságjaimnak, a gyereknek veszek egy légkondicionált, büfés, thaimasszás pinceszínházat, és aztán egy évre elhúzok Kubába. De persze a szeretett feleségemmel, kubai erbéenbé, olvasok Havannában Gutiérrezt, nézem, hogy szidolozza a függőágy rézfogantyúját fehér rummal Maria, aki még Castro virágágyásában is emelgette szép, telihold alakú hátsóját. Természetesen a lófaszt nyertem, mondjuk, ezen nem csodálkoztam nagyon, hanem amikor kiléptem a kicsike lottózóból, az egyik hajléktalan már ott tüsténkedett az ajtó előtt, művész úr!, művész úr!, egy kis aprót, ha lehetne! 
Apró. Ki akar már nagyot álmodni, nem? 
És azt sem tagadom, mert hamisan venné ki magát, de mindig szíven üt, ha fölismernek. Szoktak utánam rikkantani, Ernő, Ernő, a picsába! Ilyenkor tényleg hevesebben ver a szívem, és kiegyenesedik bennem az elszomorodott emberi felkiáltójel. Szóval a másik hajléktalan, akit naponta látok öregedni, elviselődni és mégis hízni, és mégis elfogyni, azt kiabálta a kutyafuttató mellől, hogy melyik reklámban szerepeltél, művész úr?! 
Tutti, hogy láttalak egy reklámban, bazmeg!
Különben egy Vojnich képről szeretnék beszámolni, ami a nagyszobánk, na most ez elég relatív, már hogy nagy vagy nem a nagyszoba, mindenesetre annak a falán függ, és magától a művésznőtől kaptam. Kis kezével ő kalapálta föl oda, a szerető férje segítségével, aki szintén festőművész, el tudnám képzelni, és meg is tudnám írni, hogy egymás mellett festenek, alkotnak, surrog és pisszeg az ecset hegye, köd, medence, köd, gyár, még egy gyáli köd, még egy kihalt kisvárdai lakatosműhely, közben olykor helyet cserélnek – de nem így van. Távol kell lenni egymástól, hogy szóljon a közeli. Radnóti Sándor egyszer azt a jelzőt használta Vojnich kapcsán, hogy fenséges. Ez az egyetlen szó engem akkor megérintett, igazán találónak éreztem, hát tényleg, mi más is lenne az egykori hatalmas erőfeszítéseknek, illetve az így ránk maradt élet és az értelem kiürülésének, nyomszerűségének és maradékának ábrázolata, mint fenséges. A semmi koronázási ceremóniája, úgymond. Újabban Vojnich fanyar és civilszerű képeket fest, engedett a heroizmusból, és makettszerűbbé tette az iróniát, meg konkrétabbá nyilvánította a jellemző emberi tartást, a mozdulatból leképezhető emberi sorsszerűséget. A napokban jelent meg Bacsó Béla filozófusnak egy Ex librise az ÉS-ben, amelyben Cseke Ákos könyvéből Beckett mondatát idézi, amit most csak tartalmilag összefoglalok, azt mondja ez az állítás, a halállal szemben minden, a legpontosabb, a legszebb, a legtökéletesebb tekintet és fogalmazás is végtére smafu. Szégyenletes minden élettani ügyeskedés. Szégyen, frivolitás, hiábavalóság. Én megértem Beckettet, hogy akkor, abban az ónos, furcsán jövedelmező egzisztenciális időben így érzett, a mondat is remekül hangzik, mondom: féllábbal Kubában, mondom: micsoda bon mo’, csak hát, mivel már nem ma kezdtem menstruálni, úgyhogy ez akkor is marhaság sajnos. Ugyanis nem a halál fontos. Nincs dolgunk vele, be kellene ezt látni, vagy talán észrevenni is elegendő lenne a nagy, a brutális borongásban, hogy halál nincsen. Nincs már dolgunk azzal, hogy nem vagyunk. Az a mások dolga lesz, mások feladata a sírtiprás vagy a bérkoszorú, minekünk, ha eljön ez az izé, ha úgy alakul, a haldoklás legyen a fontos, mert az bizony az igenis van, lesz, hosszú, nem hosszú, fájdalmas vagy lebegős, arra kell úgy fölkészülni, mint egy brexitre. Nem tudom, lehet-e. Bizonyos körülmények között nyilván lehet. De nekem senki ne szégyellje, hogy él, ha meg annyira szégyelli, lelke rajta.
A lélek.
 
Vojnich Erzsébet képével nagyon fura a viszonyom. Ő adta. Ajándék, nyár, tél, nem tudom. Nyilván sokat ér, legalább ötezer forint a kikiáltási ára. Tizenöt. Illetve ér valamennyit, és talán most föl is jelentem magunkat a figyelmes adóhatóságnál, de ez most mindegy, majd leüljük, Erzsébettel egy cellában, csak azt akarom mondani, hogy havonta elbeszélgetek a képpel. Egy fényes, kétosztatú medence, lépcső vezet hozzá, de csak hogy beleláthass, és vakulj meg, amikor belepillantasz. Ezek a mai művészek sokszor festenek fotóról, az a kóser. Nem lennék meglepve, ha ez a fényes, céltalan és fényes és kétosztatú medence is fotóról készült volna, bár igazság szerint az sem érdekel, ha nem. Minimalista szürke-fehér. Vonalak rendezik, és tagolják, de van valami görbe, ferde elválás ott, a kép alján, mely a kétosztatú medence inneni szélét hivatott jelezni.
A kép legszigorúbb, legfélelmetesebb része. 
Talán ilyen halál.
Hogy ez az. 
Viszont az a lépcsősor. Ahol naponta fölballagok, fölmegyek, visszajövök, és úja, és újra, és belenézek a nagy és vak semmibe, gyönyörű. Semmi köze a halálomnak, mit sem tud róla, hogy élek.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek