Schilling Árpád-Zabezsinszkij Éva: A harag napja / Tag des Zorns / Theater Drachengasse, Bécs
2019.02.06.

A Theater Drachengasse egy kicsike komplexum Bécs legeslegbelvárosában: van benne bár meg színházterem. Egy itteni független. A harag napja – Tag des Zorns – megy éppen. Teltház. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Susi es Arens
Suse Lichtenberger és Babett Arens. Fotó: Andreas Friess.

 

A Trafó is tele volt annak idején; ha jól emlékszem, ez, A harag napja volt Schilling Árpád utolsó magyarországi rendezése (egyelőre, remélem). A feketeruhás nővér ihlette előadás nemcsak szomorú, hanem valóban haragos látlelet volt az akkori Magyarországról – és a helyzet azóta csak romlott.

Bécsben aligha tudják, ki az a feketeruhás nővér és milyen politikai szerepet vitt – Schilling Árpád és Zabezsinszkij Éva darabjának tehát magába kellene ölelni azt a kontextust, amely a hazai bemutató idején ott lebegett a levegőben.

A kis színházteremben éppen úgy egy kanapé a legfőbb díszletelem, mint a Trafóban; a tekintetünket mégis egy ideig egy falfestmény tartja fogva: egy hirdetőoszlopon a magyar miniszterelnök nem túl hízelgő alakja vicsorít ránk, a hirdetőoszlop tövében pedig egy kutya végzi azt a dolgát, amit a kutyák a hirdetőoszlopok tövében végezni szoktak.

Festette: Kristof Kepler
Festette: Kristof Kepler

Aztán az első jelenet jó erős: a két nővér adja-vesz egymás kezéből a bömbit, jelszavakat kiabálnak, majd jön a miniszter, és populista dumájával domesztikálja a helyzetet és a nővéreket, és szépen átadja a kitüntetéseket. A miniszter éppen olyan öntelt, agresszív és gusztustalan, mint a mi hazai minisztereink túlnyomónak mondható része, szóval „sínen vagyunk”. Nemcsak a hangerő és az erő, hanem a tempó is jó: a terem közepén lévő járás amolyan színpad a színpadon, néhány lépcső vezet föl rá, kis plató a teteje, gyorsan váltják rajta egymást a szereplők, kivált az a kettő, aki több szerepet is játszik.

Aztán szépen kiemelkedik a kis csoportképből Erzsébet figurája: Suse Lichtenberger alakításában meglehetős naivnak és visszafogottnak látszik. Készségesen nyeli le azt a veszteséget, amit barátnője, Niki árulása jelent; döbbenten, de még mindig szelíden azt, ahogy az igazgatója kirúgja a kórházból.

És ettől kezdve elindul egy negatív egzisztenciális spirál. Nem szívesen varrnám teljes egészében a rendező, Mercedes Echerer nyakába, hogy az előadásból maradéktalanul eltűnik a politikai kontextus; van ebben része annak is, hogy a darab ezt „megengedi”. Hogy az a közönség, amelynek mindennapjaiban a tüntetéseknek ugyan bérelt helye van (csütörtökönként, változó helyszínen), a politikai aktivizmus szoros, mondhatni magától értetődő összefüggéseit az egyén sorsával, a magánélettel, a munkával nem érzékeli. Suse Lichtenberger finom, a szenvedés és a tehetetlenség megannyi árnyalatát érzékeltető játékában egy magánéleti tragédiát látunk, amelynek a társadalmi-politikai kontextus legföljebb a kezdő lökést adta.

A többi – megannyi véletlen. Az anya értetlensége, a lány növekvő indulata Erzsi magányosságát hangsúlyozza, és csak nagy empátiával tekinthető három nemzedék együttélésének, és az együttélés tipikus konfliktusainak.

Véletlen az is, hogy egy barátnő segítségével és kis kanyarral egy szépségszalon takarítónői állását sikerül megkapnia, és egy különös fordulat után a tulajt is szeretőnek. Aztán még egy véletlen: az anya megvakul, és a műtétre nagy áron szerzett pénz egy ostoba – na jó, naiv – manőver révén elúszik.

De még az is véletlen, hogy a tömény kilátástalanságból kitörni vágyó lány egy magas beosztású protektor pártfogásában talál kiutat – és még annak sincs szomorú, elkeserítő, felháborító vagy képtelen üzenete, hogy ez a protektor annak a politikai oldalnak a jeles képviselője, amelyik az anya tragédiáját okozta.

Egy kortársi lecsúszástörténet játszódik le előttünk, és ennek bizonyára a bécsi közönség számára is van vaskos jelentéstartalma. Csak éppen az hiányzik az előadásból, amit ezzel a történettel Schilling mondani akart: így járhat, aki egy közösségért vagy bármiért kinyitja a száját; így járhat, aki nem kussol, hanem civil létére politikai szerepet vállal. Nem számíthat szolidaritásra, követőkre, társakra az ügyért folytatott harcban – viszont bizton számíthat a hatalom bosszújára és kíméletlenségére.

A színészek közül a férfi szerepeket játszó és nagy igyekezettel minduntalan alakot váltó Florian Carovét dicséret illeti, akárcsak az Erzsi lányát játszó Simone Leskit. Az előadás zenéjét Imre Lichtenberger Bozoki állította össze, a színpadkép Zsolt Kemenes, a jelmezek Michaela Wuggenig munkája.

A közönség kedvelte a produkciót, és hát miért ne kedvelte volna...
Szerző: Csáki Judit