Miro Gavran horvát drámaíró története tehát egyáltalán nem tűnik sci-finek, A baba bizonyos szempontból a jelenünket mutatja be. A szexrobotok ugyanis nemcsak teljesen élethűek, de képesek imitálni a szexuális élvezetet, bőrük alá ültetett szenzorokkal képesek reagálni az emberi közeledésre, bizonyos helyzetekben vissza is tudják utasítani azt. És ha elfogadjuk, hogy emberi érzéseink leírhatók egyszerű algoritmusokkal, úgy az sincs már tőlünk túlzottan messze, hogy a mesterséges intelligencia érezzen, vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonlót csináljon.

 

A szexrobotokkal kapcsolatban a legaggasztóbb kérdés az, hogy széleskörű elterjedésük milyen hatással lesz az eleven női test megítélésére. Mert – bár léteznek férfi szexrobotok is – kultúránkból következően a szexuális vágy kielégítésének ez a formája is elsősorban a férfiak privilégiuma lesz (ahogy a pornóipar és a prostitúció). Nem arra gondolok, hogy a robot teljes mértékben helyettesíteni fogja a nőt, sokkal inkább annak a szabadságnak a veszélyeire, hogy a robot testével mindent meg lehet csinálni, s ez a hatalmi helyzet visszahathat az eleven női testre is. Végiggondolták ezt bizonyos gyártók is, vannak például már olyan babák, amelyek visszautasítják partnerüket (tehát kikapcsolnak), ha az durván vagy agresszívan viselkedik velük.

 

Szabó P. Szilveszter rendezésében a Karinthy Színházban ez a sok kérdés egytől egyig felmerül, mégpedig jóval összetettebben, mint Miro Gavran drámájában. Az eredeti szövegben ugyanis egy férfi történetét és párkapcsolati válságát követjük nyomon. Marko nevű szereplőnket elhagyta a barátnője, Maria, mert a férfi nem szeretett volna gyereket. Marko magányos, és jelentkezik egy pályázatra, amelynek nyereményeként tesztelhet egy szexrobotot. Utóbbit, mint gyorsan kiderül, egy feminista kutató, Barbara fejlesztette tökélyre, és bár szó nélkül elvégzi az összes háztartási munkát és valóra váltja Marko összes szexuális jellegű vágyát, azért van véleménye a férfi viselt dolgairól, és szembesíti őt rossz szokásaival és döntéseivel. Marko egyébként egy klasszikus bántalmazó: mind verbálisan, mint fizikailag abuzív a viselkedése, az egyik jelenetben például fellöki a babát (erre szerzői utasítás is van a szövegben), egy másikban felhívja a pizzériát, hogy ne küldjék hozzá többé azt a futárt, aki bókolni mert szexuális játékszerének. Ehhez képest a sztori mégis egy kellemes happy enddel zárul: Marko rájön, hogy nem elég, ha van egy háztartási alkalmazottja és egy szexuális alárendeltje, mert kell még mellé valami kis plusz, amit csak egy valódi nőtől kaphat meg, így végül visszatér a Maria nevű volt csajához, akivel időközben rondán elbánt egy másik férfi (is). És bár a baba elmondja az elődás végén, hogy nagyon elégedetlen volt befogadójával, és megtanulta tőle, hogyan nem szabad a férfiaknak a nőkkel bánni, és ebből talán a férfi tanul is egy kicsit, Marko agresszióját relativizálja, sőt romanticizálja a szövegben egy s más, például, hogy összetörték szerelmes szívét, és hogy nehéz volt a gyerekkora. 

 

A Karinthy Színház előadása ennél szerencsére jóval bonyolultabb, a bántalmazó férfi főszereplő felmentése nem történik meg, mégpedig azért nem, mert sokkal mélyebb és fontosabb szerephez jut benne a baba karaktere. Földes Eszter babája ugyanis nem egyszerűen tükröt tart Szabó P. Szilveszter esetlen, akarnok és agresszióra hajlamos Marcójának, hanem megtanul érezni. Ennek koreográfiája pedig rendkívül szépen építkezik az előadásban, Földes mozgása hosszú időn keresztül darabos és gépies, körülbelül olyan, mint amilyennek a nyolcvanas évekbeli sci-fikben ábrázolták a robotokat. Hangja ijesztő, torzított géphang, de már az előadás elején kiderül, hogy bárki hangját képes utánozni. Aztán az előadás során mozgása fokról fokra lágyulni kezd, képes lesz sírni és mosolyogni, meghatódik, álmodozik, örül és ragaszkodni kezd a férfihoz. Utánozni kezdi Marco exét is, többször Maria hangján szólal meg, egyre többször látjuk őszintének és emberinek. Az átalakulás nagyon finoman, de a közönségből jól követhetően zajlik, az egoista Marco természetesen semmit nem vesz észre az egészből, ő az utolsó pillanatban is ugyanannak látja őt, mint az elsőben: intelligens humanoidnak.

 

És éppen ez az átalakulás az, ami miatt nem válik könnyeddé és feledhetővé a fizikai és a lelki abúzus, a durvaság, a figyelmetlenség és a zsarnokoskodás. Hiszen, nem lehet pontosan megmondani melyik jelenettől, de lassan nyilvánvalóvá válik, hogy egy hús-vér nő áll előttünk a színpadon, valódi érzésekkel, és ettől kezdve az előadás már nem Marco története lesz, hanem az elnyomott és kihasznált nőé. Ez a nő viszont – bármennyire is beleszeretett – túl intelligens ahhoz, hogy egy ilyen férfival maradjon. „Minden, amit veled éltem meg, elraktározódott a memóriámban. Ma mindent végigfuttattam – a jelentésem nem pozitív. Ez azt jelenti, hogy holnap van az utolsó napunk” – mondja a férfinak a darab végén, mikor az meglepetten érti meg, hogy a tesztidőszak alatt kölcsönös megelégedettségre lett volna szükség közte és a robot között. Aztán, mikor a férfi kilép az ajtón, hogy visszatérjen volt barátnőjéhez – akinek a jelek szerint kevesebb intelligencia jutott, mint a babának –, a gép bánatában fellázad a szolgaság ellen. Fejéről letépi a nyomkövetőt (?), szirénák hangját halljuk, majd kiszalad a térből, a háttérben a kivetítőn az ő szemével látjuk a kinti világot, szalad egyenesen egy vonatsínen, hogy felszáll-e a vonatra, vagy elé ugrik, nem tudjuk meg.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.