Ernst Křenek: Jonny spielt auf / Prága, Národní divadlo
2019.03.17.

A Jonny spielt auf (magyarul: Húzd rá, Jonny) című darabot 2004-ben láttam a bécsi Staatsoperben. Unalmasnak éreztem az első felvonását, felkavarónak a másodikat. Ott nagyon megfogott valami, és nem engedett el a végkifejletig. MUSZATICS PÉTER KRITIKÁJA.

Most Prágában újra megnéztem Ernst Křenek viszonylag ritkán játszott operáját. Részben arra is kíváncsi voltam, mi érintett meg Bécsben annyira. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

Křenek osztrák volt. Bécsben született, ott nőtt föl és kezdte zenei tanulmányait, majd Berlinben, Svájcban és Párizsban élt és tanult, feleségül vette Gustav Mahler lányát, Annát, elmerült Közép-Európa szellemi olvasztótégelyeiben, hatott rá Sztravinszkij, a neoklasszicizmus és a jazz. 1926-ban, 26 évesen írta meg azt az operát, ami híressé és sikeressé tette. A Jonny spielt auf (igen, h nélkül) bemutatója 1927 februárjában volt Lipcsében, és csak ott több mint négyszázszor játszották. Ez lett – a szintén Lipcsében bemutatott Brecht-Weill mű, a Mahagonny város tündöklése és bukása mellett – a húszas évek, a Goldene Zwanziger, a Golden Twenties legnépszerűbb operája. Zeitoper volt, ami pontosan kifejezte a Zeitgeistet, a kort és szellemét egyaránt, nyomasztó európai életérzésével. Modern volt, miközben lázadt e modernség ellen. Komoly volt, ugyanakkor könnyed, parodisztikus. Hősei a szakadék szélén táncolnak – és Křenek számára, aki osztrákként vált a weimari időszak egyik legfontosabb zeneszerzőjévé, mindez egyszerre volt személyes és közösségi. 

Křenek korszerű volt és hagyományhű, hasonlóan főhőséhez, Maxhoz, a zeneszerzőhöz. Mintha romantikus művészdrámát vegyítenénk egy expresszionista vagy kísérleti filmmel. A librettó éppolyan kócos, mint Moholy-Nagy, Wilder, Ulmer vagy Siodmak egy-egy korabeli kísérleti filmje. Tele van következetlenségekkel, és tele új technikai eszközökkel, rádióval, vonattal, autós üldözéssel, sztárkultusszal, egyáltalán: a nagyvárossal. És, ezzel ellentétben, az Alpok nyugalmával és tisztaságával, a „szép, vonzó, csabító” heggyel, ahol Max ihletet remél. 


És szerelmet. De szerelme, Anita, az énekesnő „fél a greccsertől”, őt a lenti nagyváros, Párizs vonzza, és Daniello, a hegedűvirtuóz, meg Jonny, az amerikai jazz-zenész. Mindkettővel megcsalja Maxot, aki közben kétségbeesetten visszavárja őt. Úgy érzi, elvesztette az istenit, az emberek pedig nem adnak meleget. A gleccser szakadékába vetné magát, amikor (és itt Křenek nem maradt hűtlen Nestroy és Raimund tündérmeséihez és a bécsi világszínházhoz) titokzatos, talán isteni vagy angyali hangok arra figyelmeztetik, hogy élnie és szenvednie kell. Az emelkedettséget egy hegedű ellopása, félreértések és más izgalmas jelenetek oldják, végül Max és a többiek elindulnak Amerikába. 

Az 1927-es bécsi bemutatót nacionalista szélsőségesek zavarták meg, a müncheni előadásokat két évvel később folyamatosan támadták a nácik, 1933 után pedig „elfajzott” és „zsidó” műként (mintha ez bármit is jelentene – Křenek amúgy nem zsidó, hanem cseh származású osztrák volt) Németországban levették a műsorról. Szerzője, az „elfajzott művész”, éppúgy, mint hőse, Amerikába távozott. 91 évet élt, Palm Springsben halt meg, Bécsben, a Zentralfriedhofban temették el. 

A tizenöt évvel ezelőtti bécsi előadást a kitűnő Günter Krämer, a mostani prágait David Drábek rendezte, ott Seiji Ozawa, itt  Stefan Lano vezényelt. A főszereplő Maxot Bécsben Johan Botha, Prágában Jonathan Stoughton alakította. 

Günter Krämer Bécsben elegáns munkát végzett régi és új, mélység és magasság, szent és profán, északi és déli, természet és nagyváros, hegy és síkság kontrasztba állításával. Drábek prágai rendezésében a hegy nem fenséges, a város nem csábító, Max nem elég méltóságteljes, Jonny nem elég pimasz. A jeleneteket telezsúfolja kertitörpékkel (szó szerint, és elég érthetetlenül), táncoló virágokkal, furcsa állatfigurákkal. A karakterek nem árnyaltak. Jonny például (Jíři Rajniš alakítja) a színpompás modernség megtestesítője lehetne, kegyetlen, szabadszájú provokatőr, ám helyette inkább végigbohóckodja az előadást. Max és Anita (Petra Šimkova-Alvarez) szépen énekelnek és jól játszanak, de kicsit régimódian. A műhöz hívebb és ihletettebb rendező irányítása mellett persze talán ez is másképp lenne. A librettó (maga Křenek írta) egyenetlenségét és következetlenségeit a rendezés mintegy felnagyítja – ellentétben a régi bécsi rendezéssel, ahol mindezeket Krämer tompította, és meg is lett az eredménye: az katartikus előadás volt.

Fotók: Patrik Borecky. A képek forrása: Narodni divadlo
Fotók: Patrik Borecky. A képek forrása: Narodni divadlo

És mégis: a cselekmény Prágában is megérint, a zene gyönyörű, néhány ária szívhez szóló. Stefan Lano biztosan irányítja a zenekart. A rendezővel ellentétben a karmester, úgy tűnik, alaposan ismeri Křenek művét és hű az alkotó szellemiségéhez. A finálé, amelyben hőseink a „szabadság ismeretlen honába” tartó útról, az „új világ” eljöveteléről, a „régi Európa megörökléséről” énekelnek, és arról, hogy „Jonny játszani kezd”, most is megrendítő volt. 

Nagyjából ugyanúgy gondolkodom és érzek, mint tizenöt éve, és a vonzalmaink is lassan változnak, ha változnak egyáltalán – ilyesfajta nehezen megfogalmazható gondolataim támadtak az előadás után, amikor a 2004-es bécsi előadás képeit nézegettem. És az is eszembe jutott, amit Alexis de Tocqueville írt: a modern korban a gondolatok meglepően lassan változnak – közösségi szinten is. 

A Jonny spielt auf ugyanakkor Zeitoper: kordokumentum. Elrajzolt, fájdalmas, méltóságteljes, parodisztikus egyszerre, benne a „régi Európa” összeomlásának víziójával és az új tánc ritmusát megszabó Amerika magabiztosságával, a tisztaság- és istenkereső zeneszerző fájdalmával és Jonny nyílt, naiv, újvilági nevetésével. A prágai előadás nem revelatív, mint a bécsi, de minden átgondolatlanságával és hibájával együtt megidézte – Günter Krämer-i távlatok nélkül – a kort, a világháborús összeomlás és a diktatúrák közötti demokratikus évtizedet, amikor a megújulás még lehetségesnek tűnt, ugyanakkor a kortársak is érezték, hogy a szakadék szélén táncolnak. Remekműbe oltott suta figyelmeztetés volt ez 1927-ben. Suta remekmű ez itt és most is, Európa közepén, 2019-ben.  

Az előadás adatlapja a színház honlapján itt található.