Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline / Centrál Színház
2019.02.19.

Meredt nyakkal lesik az eget a sörünnepre összeverődött népek. Kinek a Zeppelin fontos, kinek a Göncöl. Ám ebből a fekete csempés, alkohol- és vécészagú térből nehéz fölnézni az égre. Itt a vágyakozók a csillagot is csak képzelik inkább. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Nyolcvannyolc évvel ezelőtt született a mű, ami most Gáli József felfrissített fordításában, Alföldi Róbert rendezésében látható a Révay utcai Centrál Színház Kisszínpadán. Maga a szerző „Volksstück”-nek nevezte kedves műfaját, melybe több darabja is besorolható, s amit – a magyar népszínművel való összekeverés lehetőségét elkerülendő – általában népszínjátéknak fordítanak. 

Bata Éva, Stohl András
Bata Éva, Stohl András

Ezek a darabok inkább a Büchner Woyzeckjében már alakot nyert „szociális dráma” jegyeit viselik magukon. Mindezzel együtt azonban a Kasimir és Karoline különösen alkalmas arra, hogy sokféle módon felhabosítva, zenével, tánccal, látványossággal és tömegjelenetekkel, vagy éppen végletekig stilizált formák segítségével tegyék színházilag fogyaszthatóvá, rejtve kissé mintegy a benne lévő keserűséget.  

Aki jó pár testes és tarka előadás emlékével ül be Alföldi Róbert szikár, kétórás produkciójára, majd hazatér gyanakodva, s előveszi a drámakötetet, azt meglepetés éri. Kénytelen észlelni, hogy pontosan az van a színpadon, ami a könyvben írva áll. Reménytelen helyzetben reménytelen emberek vergődnek a gazdasági világválság szorításában, s míg isznak, hogy felejtsenek, zuhan a történelem valami borzalom felé. 1931-et írunk, de az is lehet, hogy 2019-et. 

Kasimirt (Stohl András), ki itt már ötven év körül jár, tegnap rúgták ki sofőri állásából. Párja azonban, a közhivatalnoki állással büszkélkedő, jóval fiatalabb Karoline (Bata Éva) mulatni vágy, és el akar vegyülni az ünneplő tömegben. Ismerőseik, a bűnökben gyakorlott Szemes Franz (Szabó Simon) s annak megfonnyadt élettársa, Erna (Pálfi Kata), részvéttel asszisztálnak Kasimir és Karoline mind jobban elfajuló vitáihoz, majd kettőjük hirtelen szakításához. 

Felgyorsítja a szerelmi válság kiteljesedését Schürzinger, a fagylaltkedvelő szabász (Varju Kálmán) tétova megjelenése, mert a lány hozzá csapódik. Népünnepélyen vagyunk, megjelennek tehát a plebs körében a felsőbb osztályok képviselői is, Rauch, kereskedelmi tanácsos (Papp János) és Speer, az erfurti törvényszéki elnök (Cserna Antal) képében. A tántorgó részegségig eljutó öregurak lányokra ácsingóznak, és közben, akit csak lehet, megaláznak. Viselkedésük és hirdetett értékrendjük olyan, mintha a jelenlegi magyar parlament legnépesebb csoportjából szalajtották volna őket. 

Papp János, Cserna Antal
Papp János, Cserna Antal

A sötétlő tér jobbára üres, egy talponállókban használatos fekete könyöklő és egy ülésre is alkalmas, gördülő padféle szolgálja ki az akciókat. A műsorsátor mennyezetét – és olykor padlatát is – olcsó karácsonyi díszek füzére fedi, az azonnali összezúzhatóság érzetét keltve. Itt veszi kezdetét a legalja televíziók műsorát idéző mutatványos program, többek közt a szörnyszülött szerencsétlenek közszemlére tételével. Hátborzongató Papp János minden exhibitív ráröffenése a látottakra. A darabbeli Kikiáltó szerepét fölerősítve született meg a konferanszié énekes, női változata. Borbás Gabi fénylő szemüvegű, hosszú fülönfüggős madámját félreszabott, de selymes anyagú fellépő ruha, s a hozzá viselt, irgalmatlan vastag, fémporfelületű harisnyanadrág teszi rettentővé, melyhez vékony, magassarkú ezüstszandál dukál. Díszlet és jelmez: Kálmán Eszter. A madám, mint a romlás sokat látott katalizátora, viszolyogtató bizalmaskodással kalauzol bennünket az események során át. Időnként kezében tartott mikrofonjába leheli az esedékes énekszámokat, időnként meg a kocsmai véglények kollektív ricsajozását erősíti. 

A színmű írója, a fölhangzásra javasolt, számunkra már ismeretlen, korabeli dalok közé beírta Offenbach édesbús Barcaroláját is. Megszólal most ez is, meg persze egy kis Strauss is, de melléjük Alföldi – tekintettel a várható közönség nosztalgiaszintjére – sebészi biztonsággal illesztette be a gyorsan pergő jelenetek közti hasítékokba az elmúlt évtizedek bambuló lazulásra és hétvégi hanyattesésekre alkalmas, magyar dallamait. A Budapest Bár öttagú csapatának zenéjére éneklik rá Zerkovitz (Az egyiknek sikerül) és Erdélyi Mihály (Az ember egy léha…) dalait, aztán, nem tudván ellenállni az egyezésnek, fölharsan például Szécsi Pál Karolinája, az autós kalandnál meg berobban a Neoton 220 felettje. De a helyén van minden. Hisz elég csak megrázni parányit az adott pillanatot, az előállt helyzetről tényleg ezek a zenei motívumok rebbennek föl a népi emlékezet asszociációs készletéből. 

Borbás Gabi
Borbás Gabi

Az érzelmi és kulturális mélypont kétségkívül a temerini 3+2-es gárda lakodalmas rockjának, a Csipkés kombinénak szakavatott összeordítása. Csakhogy: ennek végső, trombitaszólóra emlékeztető, lassú és kitartott megszólalása, Stohl András hangján, kifejezett gyászénekké válva fagy meg a levegőben. Alföldi nem fintorog a világ tükrözése közben. Így lesz lehetővé, hogy Stohl acélkemény kisembere, az összetört Kasimir zokogó mézeskalács-huszárrá töpörödjék tehetetlenségében.  S így születik meg a feledhetetlen kép a remek alakítást nyújtó Bata Évának is köszönhetően: az öregurak által csámcsogva követett jelenetben – az eredeti lovaglás helyett – Karolina mint részeg angyalka tornázik az egyik óriás, himbálódzó, karácsonyfadíszen. 

Nagyszerű Varju Kálmán enyhén autisztikus szabászlegénye, megjelenésekor minden esetben félhangot emelkedik a feszültség a színpadon. Lenyűgöző látni, hogy Pálfi Kata, immáron pályája sokadik utcalányát megformálva, elhessegeti feje fölül a fényes, civil eszét, s leszáll a porba, a nyomorultak közé. Hibátlan a több szerepben is megjelenő Gats Éva és Szalay Olimpia minden megmozdulása, s kellőképp bumfordi a Bezerédi Zoltán karcosságát idéző Szabó Simon.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

(Érdekessége az estnek, hogy bár valószínűleg sem az író nem ismerte, sem a rendező nem ismeri részletesen a mezőségi bálok és ünnepek, s a ritmikus munkaalkalmak szokásrendjét, a darabban többször előforduló, jajongó egyéni vallomások formája, itt és most, ebben az előadásban, pontosan megfelel a néprajzban „rikatozás” néven leírt jelenségnek. A hagyomány tudniillik némely különös esetben megengedi az egyéni bánat és fölháborodás, vagy épp a viselhetetlen titok világgá kiáltását az egybegyűlt közösség előtt. A vallomás megtétele azonban nem jár semmiféle szankcióval, összecsukódik mögötte az idő. Mostantól azonban mindenki mindent tud, bár senki nem látott, s nem hallott semmit. A titokgazda azonban megkönnyebült.)

S van még valami, ami a darabban nem, de az előadásban megtalálható: belehímeztek egy sorsot a történetbe. A Mentőst és a mutatványosok Direktorát is játszó Endrédy Gábornak köszönhető, hogy itt látható munka közben minden pultosok és poharasok sörtálca-glóriás védőszentje, Hilde, a fájós lábú pincérlány. Két bratyizó vendég-odaszólás elég, hogy rálássunk, miként libeg drekóját – mindent nyitó szerszámocskáját – szorongatva, saját életének szakadéka fölött. S hol belezuhan, hol általlépi azt. Akárcsak mi, meg a többiek.

A főpróba közönsége bántó és értetlen nevetésekkel reagált olykor a játék tragikus pillanataira. Egy későbbi alkalom során is megkezdődött a hárító kuncogás, de aztán abbamaradt. Győzött az előadás. 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.