2019.02.03.

Ha én lennék a pénzügyminiszter, én is megszüntetném a taót. Ha én lennék a kultuszminiszter, a most hozzám kerülő 37.5 milliárdból feljavítanám, vagyis szanálnám az egész magyar színházat, táncot, zenét. Ha én lennék a kulturális államtitkár, nem fogadnám a csókosok hívásait, és elveszíteném az asztalomon heverő papírfecnit, amin a lista van. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

UPDATE:

BOCSÁNATKÉRÉS. Az alábbi publicisztika, vagyis véleménycikk eredeti verziójában szerepeltettük az Experidance logóját, anélkül, hogy erre a logó készítőjétől engedélyt kértünk volna. Ez hiba volt - és amint a Román Sándor Tánctársulata Kft. képviseletében a Komáromi és Körmendi Ügyvédi Iroda erre a figyelmünket fölhívta és a jogsértő állapot megszüntetését követelte, azonnal eltávolítottuk, vagyis a jogsértő állapotot megszüntettük. Ezzel a nyilatkozattal pedig megkövetjük a logó készítőjét és tulajdonosát. Csáki Judit, a cikk szerzője, a Revizor kritikai portál főszerkesztője. 

 

 

Ha én lennék a pénzügyminiszter, azért szüntetném meg a taót, mert hiába mondtam százszor a kultusztárca vezetőinek, hogy egy ilyen széles sávban mozgó, még a nagyságrendjét tekintve is kiszámíthatatlan összeggel nem lehet tervezni a költségvetésben, rá se hederítettek. Megmondtam nekik százszor, hogy legyen plafon, hogy szórják ki a csalókat (könnyű megállapítani, kik ők, csak egyszer kell végignézni a listát), de a fülük botját sem mozgatták. Vártam, amíg lehetett – aztán nem lehetett tovább, muszáj volt megszüntetni. Rákészülhettek volna, őket ugyanis nem érte meglepetés. Adattam nekik a kormánnyal egy rendes összeget, 37.5 milliárd forintot.

Ha én lennék a kultuszminiszter... – de hát nincs is kultuszminiszter. Emberminiszter van. Ha én lennék az emberminiszter, akkor biztosan nem fogalmaznék meg sarkos véleményt az onkológia irányzatairól, és nem hoznék létre sok pénzzel kibélelt intézetet a ráolvasással gyógyítók fanklubjának. Tudnám viszont, hogy Krisztus előtt is volt kultúra, mert annak tekinteném, teszem azt, Homéroszt. És ebből a pénzből, amit a pénzügyminiszter hozzám vágott, mindenki megelégedésére szanálnám a magyar színházat. (Mert én azt akarnám, hogy mindenki elégedett legyen, ne csak a főnök meg a barátai.)

Hívatnám az én kulturális államtitkáromat. Szerencsém van, hiszen ő színházigazgató volt, ért a dolgokhoz. Megkérdezném, hogyan fogjunk hozzá, hogy a végén mindenki elégedett legyen.

Ha én lennék a kulturális államtitkár, ezt az alkalmat esélynek tekinteném. És azt felelném, hogy tereljük együvé a színházi, táncos és zenés szakma különb-különb ágazatának képviselőit, és tegyük össze, amit tudunk. És örülnék, ha a közös munka – melynek minden szakaszáról boldogan beszámolnék a sajtónak, nemcsak a kormányom szórólapjainak, hanem bárkinek, akit érdekel, sőt, meghívnám őket az egyeztetésekre, nézni és hallgatni -, szóval örülnék, ha a közös munka abba az irányba mutatna, hogy legyen egy olyan rendszer, ami a normativitás irányába mutat, objektív, hogy ne kelljen állást foglalnom arról, hogy mi a művészet, illetve mi a jó művészet. És akkor nem kéne olyan ostobaságokat mondanom például, hogy a Mága Zoltán évi egyszeri „nagyüzletére” is járjon sokmillió közpénzforint, mert lenne egy számítás: jár vagy nem jár, és mennyi jár, ha jár.

Ha kulturális államtitkár lennék, tudnám, hogy kulturális államtitkárnak lenni nem nyugdíjas állás; sem akkor, ha szépen gazsulálok és még a feltételezett óhajokat is igyekszem kielégíteni, sem akkor, ha állok kicsit a sarkamra. Vagyis egyszer megint nem leszek kulturális államtitkár, és mivel nálunk az a krédó, hogy senkit nem hagynak az út szélén, talán lennék megint színházigazgató vagy cirkuszigazgató, vagy valamilyen igazgató. De most, amíg kulturális államtitkár vagyok, szeretném, ha lenne nekem saját hatáskörben osztogatható pénzecském. Kivált, hogy például a budapesti önkormányzati fenntartású színházak részére a főpolgi már kielőszobázta a nagyfőnöknél, hogy az ő pénzüket ő oszthassa szét. Arra már nem gondolt, hogy a nagyfőnök most azért engedékeny, mert szavazatokat remél a főpolginak ettől a népszerű gesztustól (aminek az oka persze a saját zseb féltése), de jövőre már nem lesz választási év, és könnyen lehet, hogy nem ő lesz a főpolgi. De ha ő lesz, akkor meg könnyen lehet, hogy a karmelita-ház közelébe se engedik, a telefonját se fogadják, az e-mailjére se válaszolnak, hiszen kit érdekel, ha netán durcás lesz egy kicsit. Engem sem érdekelne, ha kulturális államtitkár lennék.

Szóval megnézném, mennyi tao járna az egyes színházaknak – budapesti, vidéki, kő, független, magán, szabadtéri, mindegyik -, és levonnám ebből a 37.5 milliárdból, pontosabban 34-ből, mert vacak három és felet elvitt a főpolgi.Megnézném aztán, hogy melyik színház mit csinál, mivel foglalkozik, kinek játszik, hol játszik. És látnám, hogy van olyan, amelyik az elmúlt időszakban több cég fölvásárlásával már 4 milliárd fölötti taót söpört be – és rögtön tudnám, hogy itt sumák van, rés az erős bástyán. Látnám azt is, hogy vannak olyan, magukat színháznak nevező formációk, amelyeknek én ugyan a nevét sem ismerem, de hát mindent én sem tudhatok, ezért kicsit utánanézek és még segítséget is elfogadok; szóval ezek az egyesületek évi 30-40 előadással többszázmillió taót nyelnek be. Látnám, hogy vannak a gyerekelőadásokkal haknizó brigádok, ugyancsak gyanús nézőszámokkal. Látnám, hogy vannak úgynevezett közvetítők, akik jókora jutalékot vesznek, és tanácsadás címén le is papírozzák.

És akkor elgondolkodnék, és ismét meghívnék néhány embert, akikről fölteszem, hogy átlátják ezeket az ügyeket (hát persze, megint nem a politikai cimbik közül válogatnék, mert mondom, szeretnék népszerű lenni, meg szeretném, ha mindenki elégedett lenne). És valószínűleg arra jutnánk, hogy a csalóknak azt mondjuk, hogy coki. A függetleneknek meg azt, hogy megértem, milyen lehet ez a bizonytalan színházcsinálási forma, hogy pályázattól pályázatig tervezni sem lehet, és amíg a pénzről döntő kuratóriumokat nem tudom szakértőkre cserélni, addig is oldjuk meg, amit lehet: beépíteném a működési költségükbe a tao összegét, meg még rá is tennék egy kicsit, hiszen futja, mert a csalóknak azt mondtam, hogy coki. Mert persze tudnám, hogy a „független” jelző nem azt jelenti, hogy az államtól független.

Ja, igen: a csalók kiszűrésével „kerestem” alsó hangon 12 milliárd forintot – ez már szép összeg, ebből nyugodtan oda lehet adni a függetleneknek 800 milliót vagy egymilliárdot, esetleg kettőt, hogy sokáig csönd legyen, még mindig marad nekem elég.

És akkor megnézzük a magánszínházakat. Vannak, amelyeket a kiemelt színházak közt találunk meg – nem is értem, miért van így, gyorsan visszateszem őket a „nem-kiemeltbe”. Ránézésre látom, melyik milyen repertoárral működik, hány előadást tart, mennyi nézője van, mennyit megy vidékre – és nem lennék velük fukar, hiszen tudom, hogy a függetleneknek is jó partnere egyikük-másikuk, és tudom azt is, hány színésznek nyújtanak biztos megélhetést. Persze, nem vagyok én szociális államtitkár, szóval nem ez a fő szempont, de a tisztességes munkát azzal honorálnám, hogy odaadnám nekik a taójuk összegét. Egymilliárdnál ez sem lenne több. Ezt azért csinálnám, mert tudnám, hogy a magánszínházak nálunk nem úgy magánszínházak, mint a nagy és gazdag országokban, vagyis pusztán a piacról, pusztán a jegybevételből nem élnek meg, ezért nem is hallgatnék azokra a hülyékre, akik ezt szajkózzák. (Legföljebb elküldeném nekik azoknak a magáncégeknek a listáját, amelyek tengernyi EU- és magyar közpénzből gazdagodnak.)

Nagyjából összeállna a rendszer: nézőszám, bevétel alapján, vagyis nagyjából normatív szempontrendszer szerint járna ez a támogatás, a lehető legegyszerűbb hozzájutási formában. Mert megértem, hogy nem akarnak függeni tőlem, nem akarnak kézből enni – ne kelljen kérni nekik, hiszen megérdemlik; én pedig nem „adakozom”, hanem teljesítem a kötelességemet. Ez a rendszer – most jövök csak rá – eléggé hasonlít arra, amit a színházi szakma minden ágazat részvételével, kvázi közösen kidolgozott, és már két hónapja itt hever az íróasztalomon, csak annyit kellett utaznom, hogy elolvasni sem volt időm, és annyi cetli került fölé, hogy nem is találom. Mindegy, most kitaláljuk újra.

Ha a csalókat leveszem, 10 milliárdból meg van oldva a színházi szakma tao-gondja. Másik 10-ből a táncosok és zenészek tao-gondja. Nagyon jól állnék, ami az én államtitkári zsebemet illeti.

Maradna pénzem arra, hogy kitűzzek bizonyos célfeladatokat, célprémiumért. Honorálnám a színházi nevelést és a színházra nevelést; persze nem olyan ostobán, hogy például minden gyerek menjen színházba, hiszen nem a statisztikára gyúrok. Honorálnám azokat a független vagy magánszínházakat, amelyek színházilag ellátatlan vidékekre mennek – és ezzel ki is váltanám a gagyi haknibrigádokat.

És még mindig maradna pénzem azokra, akiknek a telefonját muszáj fölvenni, akik holmi politikai magamutogatásért ellenszolgáltatást várnak; és maradna pénzem azokra is, akik nevében az uralkodó osztály politikusai „szólnak ide”. Mert máris egész nap csöng a telefonom. Szóval még a volt csalóknak se kéne félni, jutna nekik is, legföljebb kevesebb, mint eddig.

Mert van rendszer, normatív, amennyire lehet. Van hozzájutási mód: a színházak benyújtanak egy viszonylag egyszerű kimutatást, én szakemberekkel átnézetem – a politikailag megbízható főállású kurátorok dolgozni amúgy sem szeretnek, meg hát fontos emberek, idejük sincs rá -, és már mehet is az utalás.

Idén. Merthogy az egész pénz, mind a 37.5 milliárd egy kormánydöntés következtében jutott hozzánk. Egyszeri juttatás, bár beépülőnek mondják, vagyis van halvány ígérvény, hogy lesz jövőre is. De hogy akkor majd mire adjuk, arra nincsen kötelezvény, hiszen a rendszer és a cél nincsen papírra vetve, nincsen róla törvény, de még rendelet sem. Ha úgy dönt a főnök, hogy épít belőle egy helyre kis kabarészínházat Felcsúton a stadion mellé – hát akkor így jártunk.
Szerző: Csáki Judit
Címkék: tao