Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KIVÁROM, MÍG MEGSZÜLETIK VALAMI

Beszélgetés Mészáros Sándorral, a Kalligram igazgatójával
2019. febr. 1.
Ha ránézünk a Kalligram kiadóra, könnyen azonosítható képet látunk, s ez a kép némileg különbözik a néhány évvel korábbitól. A Kalligram zömmel magyar szerzőket ad ki, figyel az új, „peremről” bekerült szerzőkre. Megőrizte társadalomtudományi érdeklődését is és nyit a világirodalom „nagy nyelvei” irányába. A portfólió korábbi jellegzetessége, a közép- és kelet-európai irodalom szerzőinek kiadása viszont zsugorodni látszik. MERÉNYI ÁGNES INTERJÚJA.
2019 januárjában beszélgettünk Mészáros Sándorral, a Kalligram kiadó igazgatójával. A kiadó alapítására, a hőskorra nem tekintünk vissza, legfeljebb egy-egy pillantás erejéig, azonban a jelen előzménye említést érdemel: az Alexandra-hálózat hosszú válsága, majd szétesése, hatalmas tartozásai jelentősen átalakította a magyar könyvkiadói és könyvpiaci viszonyokat. Az alapítása óta független Kalligram kiadó 2017 szeptemberében csatlakozott a Libri kiadói csoporthoz. 
 
Revizor: Mi tette szükségessé ezt a lépést? Mi változott azóta?
Mészáros Sándor: A magyar kiadói-terjesztői struktúra az idők folyamán alakult úgy, ahogy; tudjuk, hogy a terjesztőhálózatok kiadói csoportokat alakítottak ki, és ezek a csoportok tőkeerős formációk, ami nagyon markánssá teszi a jelenlétüket a piacon. A mi erős függetlenségünk nem volt tartható tovább. A szerzőink láthatósága került veszélybe. A terjesztők befogadták ugyan a könyveket, de nem vagy alig volt marketing, pr, tehát az a kiadói profil, amit a Kalligram képvisel, nem volt látható, vagy legalábbis rosszabb pozícióba került. Mi sok értekező prózát, esszét, társadalomtudományi művet adunk ki, ezek iránt például a 2010-es válság és az olvasási szokások átalakulása következtében csökkent az érdeklődés és a vásárlóerő, tehát a művek bolti pozíciója is gyengült. Nem voltunk mi ezzel egyedül, hasonló helyzetbe került az Osiris vagy az Atlantisz is. De az olvasási szokások változása mögött látjuk a generációváltást és a kultúra popularizálódását is.
R: A tudományos könyvkiadásban ez már évekkel korábban megjelent. Sok kiadónál teljes vagy részleges portfólióváltás volt a következménye. A Kalligram döntően a magyar szerzők kiadója. Ez a domináns elem a portfóliótokban? Én úgy látom, hogy kerestek, megtaláltok és felépítetek szerzőket, akik azonban nem egyszer elhagyják a kiadót és máshová szegődnek. Ez tendenciának tűnik. Vajon tényleg az? És ha igen, mi az oka?
M: Ez szerintem természetes könyvkiadói jelenség; az, hogy egyesek elszármaznak, annak sokféle, általában személyes oka van, ezt nem érdemes részletezni, de ha az okokat keressük, itt is megjelennek a pénzügyek. Ismét az Alexandra válságára visszautalva elmondhatom, hogy míg a nagyobb, tőkeerős kiadók vissza tudták szerezni kinnlevőségeiket, mi tizenhat havi tartozással szálltunk ki. Volt olyan szerzőnk, aki elment, aztán vissza is jött, ennek nem tulajdonítok akkora jelentőséget, összeköthető ez a személyes elégedetlenséggel, azzal, hogy netán más kiadónál magasabb presztízst reméltek. És ha jobb pozíciót szereztek egy tőkeerősebb kiadónál, az jobb eladott példányszámokat jelentett. Az irodalmi presztízs, a rang (főleg a fiataloknál) összekötődik az eladhatósággal. A kánonba viszont nehéz bekerülni, a szerző aránylag könnyen kap könyvet, de ehhez társuló figyelmet, elismerést kevésbé. Ennek nincs elegendő tere, nincs elég felület, fontos folyóiratok megszűntek, és mivel rengeteg a könyv, nem jut rájuk megfelelő figyelem. Csak a harmadik-negyedik kötetnél lesz ismert a szerző. Most azonban már a szerzőink nincsenek hátrányban pozicionálásban, marketingben másokhoz képest.
 
R: Ezzel nem teljesen értek egyet, szerintem vannak felületek, vannak folyóiratok is. A tempóval lehet baj. Azt valóban fájlalják a szerzők, hogy nem azonnali a reflexió – a napilapos kritika valóban megszűnt. Bár megjegyezném, hogy a Revizor napilapszerűen reagál vagy igyekszik reagálni. A kritikának azonban nem a Facebook, a Twitter vagy az Instagram a terepe. A hosszú elemzések, tanulmányok jóval később jönnek a mű megjelenése után.
Fotó: Szőcs Petra
Fotó: Szőcs Petra
M: Én azt is a kritika hiányosságának tartom, hogy maguk a szerzők nem beszélnek egymás műveiről. Kevés kivétellel nem eléggé figyelnek, nem beszélnek a másik teljesítményéről. A nyugatosok beszéltek egymásról és az akkori kortárs témákról. A reflexió hiánya kapcsán említem, hogy a nagyon erős átpolitizáltság is ártalmára van az írói teljesítmény méltatásának, leszűkíti és lebutítja a kritikai tereket, túl egyszerű sémába rendezi a teljesítményeket.
 
R: Azért most is létezik az Alföld, a Bárka, a Jelenkor, a Tiszatáj, a Hévíz, a Mozgó Világ, és ott van az online Műút, a prae.hu, a Litera, hogy magunkat ne is említsem. Ráadásul a kritika érdekli a nagyközönséget is. Személyes tapasztalatunk, hogy a kritikáról rendezett offline beszélgetésünkön zsúfolt ház és igen aktívan hozzászóló közönség volt!
M: Nem abban a tempóban és minőségben reagálnak…  Egyébként természetes dolog, hogy minden generáció meg akarja teremteni a maga kritikai nyelvét, úgy, mint a ’70-80-as években, amikor az újként jelentkező posztmodern le akart számolni az elavult marxista kritikai nyelvvel. Ez ideológiai jelentőséggel is bírt, ám lényegében affirmatív kritika volt, ami nem elmarasztalt, mert azzal ellensége politikai térfelére lökte volna az írót. Új kritikai, irodalmi folyóiratok jelentkeztek: Nappali Ház, Medvetánc, Pompeji, Török fürdő.
R: Emblematikus szerzőitek (Márton László, Grendel Lajos, Zoltán Gábor, Kukorelly Endre, Kerékgyártó István, Jászberényi Sándor, Csaplár Vilmos, Péterfy Gergely, Borbély Szilárd, Németh Gábor és mások) mellett törekedtek a fiatalításra. Ez különös módon egybeesik azzal, hogy újabb szerzőitek körében rengeteg a nő (Szeifert Natália, Péntek Orsolya, Szendi Nóra, Hutvágner Éva, Terék Anna, Csobánka Zsuzsa, Király Kinga Júlia). Ez a változás jól látható. Fordulatnak tartod ezt?
M: Ez az irodalom természetes átalakulása, nem pártolom a mozgalmár típusú trendeket. A női szerzők ugyanolyan súllyal vannak jelen, mint a férfiak, nincs női kvóta, nem számolgatom, hány nőt adunk ki.
R: Az viszont köztudott, hogy az olvasók körében dominálnak a nők, és ők talán fogékonyak a női szerzők szövegei iránt.
 
M: Még egyszer, nem gyámolításból adjuk ki őket, nincs női karantén – egyébként meg lejárt az ideje a „bakszagú” irodalomnak (a ’80-as években inkább kivételnek számítottak a női szerzők, Nemes Nagy Ágnes, Rakovszky Zsuzsa, Gergely Ágnes), először az irodalomkritikában jelentkeztek nagyobb számban, majd a ’90-es évek végétől szinte ugyanannyi női szerző küld kéziratot, mint férfi. Tehát se nem pátyolgatjuk, se le nem nézzük őket – ez a természetes emancipációs folyamat bekövetkezett a társadalmi nemek reprezentációjában.
 
R: Nem is ellentétként akartam rákérdezni, csak amikor soroltam a szerzőiteket, akkor ütközött ki ez a megosztottság.
M: A fiatalításra, az új szerzők keresésére visszatérve: ez hosszú folyamat. Hozzátartozik az az egy évtizedes „készülődés”, amíg egy szerző elkészül, beérik, és ez nemtől független. Ez a folyamat játszódott le Borbély Szilárddal, Péterfyvel is, akit ’92-95-ben adtam ki először, teljes ellenszélben. Engem kiadóként érdekel, mi zajlik a peremen, ott kell nézelődni, olvasni, persze ott általában fiatalok vannak, belőlük épül fel a következő irodalmi nemzedék. Nyilván szerencse dolga is, hogy valaki beletalál-e az érdeklődésbe, vagy sem. Általában ez sem rögtön, nem az első művénél következik be, ez nem is várható. Ilyenkor van szükség türelemre, kitartásra, biztatásra, hogy következzen az első után második és harmadik kötet is. Nehéz kiválogatni az igazán jó szerzőket az első művek alapján – Tompa Andrea is nálunk indult, és az első regénye nem is keltett rögtön nagy feltűnést. Amúgy ha eltalál valamiféle érdeklődést a szerző, még akkor is több tényezőn múlik a siker. Az elfogadottság ebben a mediatizált irodalmi térben erősen függ a szerző személyiségétől, kooperációjától. Erős flashek kellenek, hogy valakit észrevegyenek; nagy a tolongás. Bodor Ádám vagy Borbély Szilárd alkatú szerzőnek sokkal nehezebb, mert nem ilyen típus, visszahúzódó, esetleg kifejezetten depresszív, és nem használja a média eszközeit.
R: A peremről válogatsz?
M: Tudom, hogy én magam fogalmaztam így, de mégsem érzem peremnek. Valami az ismeretlenségben keletkezik, ami új, aminek nincs előzménye, azt nehéz befogadni, akár nyelvi, akár szemléletbeli az újdonsága. De ha látom, hogy erősen keletkezik, akkor odafigyelek – nem biztos, hogy mindig értem, van, hogy kételkedem, blöff-e, dilettáns-e, de hát emlékezzünk csak pl. a Termelési-regény fogadtatására. Annyira más volt, mint a korabeli írások, hogy értetlenség és lelkesedés fogadta egyszerre. Utána erősödött föl a szakmai és olvasói elismerés. És ugyan szabadabb lett a tér, még sincs olyan erős szelekciós, értelmezői közösség, ahová, ha bekerül egy szöveg, akkor értelmezést nyer. Ezért is értékelődtek fel annyira a díjak, az elmélyült kritikák helyett a gyors észrevételnek nagy értéke lett.
R: A díjaknak az a dolga, hogy észrevétessenek egy-egy művet.
 
M: Én azért kárhoztatom őket, mert ha nem nekik ítélik oda őket, a szerzők folyton meg vannak sértődve, minden díjat meg akarnak kapni – mert magányosak, azt hiszik, „egyedül vannak”, holott senki nem magányos szikla, mindenki valamilyen hagyományba tartozik, vannak előképei, de ha nem olvassák egymást a generációk vagy pályatársak, akkor kritikai közeg is nehezen alakul ki. Kivétel ez alól Schein Gábor, Forgách András, Németh Gábor, Márton László, akik diszkurzívan képesek beszélni mások teljesítményéről.
R: Ami a művek válogatását illeti, te mész utánuk? Hagyod, hogy elérjenek hozzád, felbukkanjanak, vagy te magad keresel, kutatsz?
M: Esete válogatja – ez az utóbbi két évben változott, már nemcsak én keresek, hanem négy fiatal szerkesztő munkája biztosítja az érzékeny és sokrétű keresést. Kockáztatunk is, és figyelünk arra, mennyire innovatív az írásmódja valakinek, mennyire tudatos, mennyire olvas, mit olvas, mennyire olvas idegen nyelveken, milyen világirodalmi mintákat követ, mik a szándékai, merrefelé halad. Ez szigor és odafigyelés kettőssége, türelem az alkotóval, nem tudjuk pontosan, merre tart, de bízunk benne, hogy megvan benne a későbbi sikert elhozó írói potenciál. De túl szigorúan nem szabad első kötetet megítélni – el kell mondani, mi a probléma a szöveggel, de kell engedni őket szabadon dolgozni.
 
R: Van közös munka? Vagy bejön a kézirat, megnézi a szerkesztő, javítja, majd megy a „gyártási” folyamat a maga útján?
 
M: A kis kiadó előnye, hogy lehet hosszan együtt dolgozni. Én kivárom, míg megszületik valami. Péterfy Gergely például most írja az új kötetét, műhelytitkokról nemigen akarnék beszámolni, de már több változaton van túl, menet közben beszélgetünk róla. Ez sem újdonság, mert a Kitömött barbár is ilyenformán született – a címe is hány változtatáson esett át! Ha látom, hogy jól működünk együtt egy szerzővel, általában látom azt is, hogy az együttműködés eredményezhet majd második, harmadik, sokadik kötetet is. Nem kötünk persze életműszerződést senkivel, de ha elégedett vagyok vele, illetve elégedettek vagyunk egymással, akkor dolgozunk tovább. Persze van, hogy a szerző meggondolja, elmegy, de ezt is természetesnek tekintem. 40-45 könyvet adunk ki évente, de hát háromszor ennyi jön. Nem mindegyikhez tudok forrást rendelni, ezért kurtítani kell a címek számát.
R: Főleg a tanulmány- vagy esszékötetek esnek így áldozatul, nem? Kevesebb most a társadalomtudományi kötet, mint korábban. 
M: Unalmas, de ez is a forrásproblémára vezethető vissza, bár voltaképp három eleme van: ezekkel a könyvekkel, mivel nehéz eladni őket, mostohán bánnak a kereskedők (még Gyáni Gábor és Kis János köteteivel is). A kiadásuk rendkívül munkaigényes (szaklektort, speciális szerkesztési szaktudást és szöveggondozást igényelnek), tehát pályázatokat kell keresni hozzájuk, ezek viszont a szerzőkhöz kötődnek. Ettől függetlenül kiadunk évente néhányat, mert presztízskönyvek (ilyen pl. Szalai Erzsébet kötete), és fontosnak tartom őket, de a kereskedelmi forgalmuk, a megtérülésük nem jó. Tehát meg kellett határozni egy limitet.
R: Beszéljünk az új munkatársaidról is a kiadónál: all-round szakemberek, akik mindenhez értenek, és ugyanúgy megbirkóznak egy szociológiai, egy történeti vagy egy filozófiai szakmunka szerkesztésével, mint egy idegen nyelvű szépirodalmi műével?
M: Senki nem rendelkezik mindenfajta szerkesztői és szöveggondozói erénnyel, de ez nem is elvárás, ezért működünk csapatban. Tóth-Czifra Júliának a magyar irodalom az erőssége, a fiam, Mészáros Ábel világirodalomhoz, politológiához, összehasonlító irodalomtudományhoz ért, Torma Mária egyaránt szerkeszt szépirodalmat és tanulmányköteteket, Hutvágner Éva a filozófiai szövegekben jártas, a Bibó-újrakiadáson, Kis János-szövegeken dolgozott, és mi adtuk ki az első regényét, és én magam is sokféle műfajban mozogtam-mozgok.
R: Ha ránézünk a Kalligram kiadóra, könnyen azonosítható képet látunk, s ez a kép némileg különbözik a néhány évvel korábbitól. Érzékeny és mozgékony kiadó képét látjuk, amely túlnyomórészt magyar szerzőket ad ki, feszülten figyel a fiatal, ha tetszik, a „peremről” bekerült szerzőkre. Megőrizte társadalomtudományi érdeklődését is, és újításként nyit a világirodalom ún. „nagy nyelvei” irányába. A portfólió korábbi jellegzetessége, a közép- és kelet-európai irodalom szerzőinek kiadása viszont zsugorodni látszik.
M: A portfóliónk utóbbi része valóban jelentősen csökkent. Nagyon fontos dolog volt a környező kultúrák megismertetésére irányuló heroikus erőfeszítés. Szembementünk egy trenddel – viselni kellett a következményeket: sajnos alig olvasták az egyébként kiváló kortárs cseh, lengyel, szlovák könyveket. Hiába voltak minőségiek a szerzők és a szövegek, a nyugat-európai típusú könyvkiadás nem a minőségi könyvekről szól, hanem a bestsellerekről. Lehetetlen volt folytatni évi nyolc-tíz kelet-európai szerző kiadását, ugyanis kiadtuk, de nemigen építettük fel őket. Ebben akarok változást. Azután sok minden volt, amit késve vagy épp túl korán adtunk ki még a nyugati szerzők közül is: Céline-t, Pasolinit például. Elindult egy Faulkner-újrakiadás sorozatunk is, ami nagy falat volt, de egyrészt erre is elfogyott a pénz, meg az érdeklődés is. Ezt is tudatosabban kell csinálni. Szégyellnivalónk azonban nincs, bár biztos voltak tévedéseink. Az is érdekes jelenség, és kiadóként fontos számolni vele, hogy nem egy közép-európai irodalmi mű úgy lesz ismert – ha lesz –, hogy már Nyugatról jön vissza, ott szerzi meg azt az elismerést, amire szükség van ahhoz, hogy itt is kiadják. A nagy nyelvek műveinél nagy a kockázat is. Ha kihozunk egy művet 2-3000 példányban, veszteséget termelünk, vagy legföljebb nullára jövünk ki; kis nyelv vagyunk, kis olvasótáborral. A kortárs magyar irodalomban ezzel szemben jelen vannak a szerzők is, akik segítenek ebben, a jelenlétükkel előmozdítják a népszerűsítést, eladást, tehát kisebb körben ez egyszerűbb, könnyebb a szerző felépítése. Ennek ellenére igyekszünk olyan magas színvonalú életművek újabb és újabb darabjait továbbra is kiadni, mint amilyen Christoph Ransmayré vagy Jon Fosséé. Ezenkívül idén jelennek meg nálunk először egy új együttműködés keretében a Horizontok világirodalmi sorozat kötetei: két argentin, egy osztrák és egy cseh szerző munkái.
R: Mennyit tudtok nem feltétlenül pénzben, de energiában, invencióban beletenni a pr-ba, ami a szerzők felépítéséhez, láthatóvá tételéhez szükséges?
M: A Libri ebben nagy részt vállal, és professzionálisan. Kalkulálható és biztosított az utánrendelés, az események szervezése. Az ő hozzájárulásuk az üzlethez a marketing, ez az együttműködés már fél éve tart. Ez korábban nem volt. Nem újdonság, hogy marketinggépezet működtetésével könnyebb láthatóvá tenni a könyveket. A marketingesünk helyezi el a szaksajtóban és a mainstream médiában is a könyveket és a szerzőt. Aztán amikor megtörténik az „áttörés”, akkor már megy „magától”. Túlzok persze, magától semmi nem megy, még Jászberényi vagy Péterfy esetében sem. Annál is inkább, mert például Jászberényi személyesen sosincs jelen az eseményeken, nem dedikál, nem olvas föl. Van viszont nemzetközi megjelenése, fordítása. És azt is tudomásul kell venni, hogy a szélesebb olvasóközönség olvasmányos könyveket igényel, és ez nem pusztán a marketingen múlik.
R: Mik a tervek 2019-re? Növekedés, bővülés?
 
M: Mennyiségileg növekedni nem tervezünk, óriási a túltermelés, rengeteg a könyv, tehát a címszámot nem emeljük jelentősen. Ahogy már említettem, lesz új Péterfy-kötet, jelentkezik új könyvvel Jászberényi, Barnás, Kukorelly, tehát egy erős élcsapat. Fontosnak tartom az újrakiadásokat is, pl. a Kitömött barbár 6. kiadása áll megjelenés előtt, és ugyan limitáltuk az értekező prózát és a verseket, de jön néhány nagyszerű költő, Balla Zsófia, Bari Károly verseskötete is. Pénztől függ a Krúdy-sorozat folytatása, a Kosztolányi-kritikai kiadás. Emellett nem félünk nyitni újabb műfajok, például a publicisztika, sőt műfaji határterületek felé sem.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek