A Mr. Robot évek óta tartó sikere nem csupán a főszerepet játszó Rami Malek előtt nyitotta meg sorra az ajtókat Hollywoodban (a színész épp most kapott Golden Globe-díjat Freddie Mercury megformálásáért a Bohém rapszódiában), de a kreátor, Sam Esmail nevét is szélesebb körben ismertté tette. Az ismertség és a siker pedig egyet jelentett azzal, hogy Esmail alkotóként bátrabban kísérletezhetett: legújabb szériájában, a Homecomingban a Terápiát házasította össze a hetvenes évek paranoia thrillerjeivel. A frigy ráadásul sikeresnek bizonyult – a gondosan felépített cselekmény, a felső kameraállások, az állandó játék a képarányokkal, a hipnotikus end creditek az epizódok befejezéseként, a szuggesztív színészi alakítások és a zenei aláfestés kompakt egésszé álltak össze.

Stephan James és Julia Roberts

Esmail sorozata annak ellenére kelti a nézőben a frissesség és a kreativitás érzetét, hogy a showrunner mindenféle „hozott anyagból” dolgozott – nem csupán a Terápiához és a paranoia thrillerekhez nyúlt vissza. Így a 10 epizód közben végig klasszikusokat hallhatunk zenei aláfestésként, olyan filmek dallamait, mint például a Gyilkossághoz öltözve, a Klute, Az elnök emberei, Az Androméda-törzs vagy épp a Magánbeszélgetés. És maga a Homecoming szintén feldolgozás: eredetileg a Gimlet Media 2016-os fikciós podcastja volt, magyarán egy hangjáték, amelyben a három főszerepet Catherine Keener, Oscar Isaac és David Schwimmer alakította – az Amazon sorozatában szerepeiket Julia Roberts, Stephan James és Bobby Cannavale vette át.

A történet szerint Heidi Bergman (Julia Roberts) tanácsadó szakpszichológus egy Homecoming névre keresztelt bentlakásos floridai létesítményben, ahol a frontról visszatért katonák beilleszkedését segítik a civil életbe. Itt ismerkedik meg egyik páciensével, a veterán Walter Cruzzal (Stephan James), akivel hónapokon át tartó terápiába kezd, miközben az elért eredményeikről folyamatosan beszámol a főnökének, Colin Belfastnak (Bobby Cannavale).

A sorozat egyszerre két idősíkon játszódik: a terápia évében, 2018-ban és 2022-ben, amikor is Heidi unott pincérnőként dolgozik egy halétteremben. A múlt képei kitöltik a képernyőt, a jelenben játszódó események azonban széles vertikális csíkok között jelennek meg, mintha csak két oldalról összepréselték volna a képet (pillarbox-effekt). A képarányok váltogatása természetesen jelentéssel bír, de erre a jelentésre igazán csak az egyik legjobb részben, a nyolcadikban („Protocol”) döbbenünk rá, amikor a kulcsjelenet során az összepréselt kép fokozatosan kiszélesedik (mint Xavier Dolan Anyu című 2014-es filmjében), és teljesen kitölti a képernyőt. Miután a történet középpontjában az emlékezés/felejtés/megismerés témája áll, a kitakart kép a tudás hiányára utal: a szereplők nem látják az egész képet, mindig csak a valóságnak egy szeletét érzékelik – vagy mert nem emlékeznek pontosan arra, hogy mi történt, vagy mert nincsenek lényeges információknak a birtokában.

Juéia Roberts

Az összepréselt képek ugyanúgy fokozzák a nézőben a bezártság érzését, mint a sorozatban megjelenő terek: minden fontos intézmény, így a Homecoming belső tere kisebb dobozokból/szobákból áll, amelyekre az épület közepén szabadon hagyott közösségi terekből, akárcsak a börtönökben a cellákra, könnyedén rálátni. Hasonlóan ehhez, az eseményeket mozgásba hozó hivatalnok, Thomas Carrasco (Shea Whigham) munkahelye egy rémes egylégterű helyiség kisebb munkafakkokkal, aminél már csak az irattár nyomasztóbb a pincében a végeláthatatlan számú dobozokkal a polcokon. Ezt a fullasztó, klausztrofóbiás, keretek közé szorított érzetet, „doboz-effektust” a Brian De Palma filmjeiből kölcsönvett osztott képmezős megoldások csak még inkább felerősítik: Heidi és Colin telefonbeszélgetései osztott képmezőn jelennek meg, hogy lássuk, mennyire feszültek mindketten a beszélgetések során. Egy másik visszatérő és szuggesztív formai megoldás a sorozatban, hogy az end credit az adott részt záró utolsó kamerabeállítás alatt fut végig, vagyis az utolsó beállítást még azután is percekig nézhetjük – mintegy beleragadva a jelenetbe –, hogy magában a jelenetben már semmi érdemleges nem történik. Mindez ad az adott képnek egy hipnotikus-meditatív, ugyanakkor fenyegető jelleget – tovább kémleljük az utolsó beállítást, jóllehet nyilvánvaló hogy az epizódnak vége van, hiszen nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy nem történik-e mégis valami. Persze ez a trükk sem új, hogy csak egy ismert példát hozzunk rá: Michael Haneke a Rejtély (2005) című filmjének végén ugyanezt játssza el.

Ezek a nyomasztó, feszültségkeltő formai játékok tökéletesen passzolnak a történethez: a főszereplő Walter veterán katona, aki a terápiás ülések során nem egy sokkoló katonatörténetet oszt meg a terapeutájával, amelyekből egyértelművé válik, hogy valamiféle jól kompenzált poszttraumás stressztől szenved. A 2022-ben játszódó jelenetekben Heidi mégsem emlékszik semmire, még magára Walterre sem, ami valamiféle állami/vállalati beavatkozást sejtet, hajazva a paranoia thrillerek tematikájára.

A szériában ez a paranoiathriller-vonulat azonban csak az első réteg. Legalább ilyen erős a hangsúly a terapeuta-páciens kapcsolaton is, ami Heidi és Walter között a barátság, már-már plátói szerelem határát súrolja. Miután a múltbeli jelenetekben látjuk, hogyan válnak egyre fontosabbá egymás számára, és egyre inkább megkedveljük őket, a jelen közönyös, értetlenül viselkedő Heidije és Walter kínzó hiánya még tovább emeli a tétet: szereplőinkkel együtt szeretnénk végre az összekeveredett puzzle-darabkákat a helyükre illeszteni.

Az egyes epizódok nagyjából 25-30 percesek, ami szintén a Terápiára emlékezteti a nézőt. A teljes kép ráadásul csak úgy rajzolódhat ki, ha az identitásra vonatkozó kínzó kérdésekkel is szembesülünk: törölhető a múltam a jövő érdekében; ha törlődik a múltam, ugyanaz az ember vagyok vagy valaki más lettem; kikapcsolhatók-e az érzelmeim és egyáltalán, akarom-e, hogy kikapcsolják a bennem felgyülemlett fájdalmat; addig létezem, amíg emlékszem a múltamra?

Julia Roberts jó érzékkel lépett hátrébb egyet, és engedte el Heidi Bergman karakterét a második szezon előtt – a terapeuta a hírek szerint nem tér vissza a folytatásban. (Igazán nagy kár, hogy nem kapott Golden Globe-díjat ezért a finom eszközökkel megformált kiváló alakításáért.) A Homecoming 10 része, Heidi és Walter története azonban épp így, ezzel a befejezéssel vált megrendítően széppé.