Mindenki ismeri azt az optikai trükköt alkalmazó, híres plakátot, amely felteszi a kérdést: „What’s on a man’s mind?”, és a látvánnyal szó szerint megválaszolja: a „man” nem kisebb koponya, mint Sigmund Freud, elméjében pedig mi más lenne, mint egy meztelen nő. Robert Seethaler könyve épp olyan, mint ez a plakát: van benne Freud, van benne meztelen nő, és az egész – noha érint olyan témákat, mint pszichoanalízis vagy fasizmus – szórakoztatóan rajzol meg egy portrét.

 

Talán túlzottan is szórakoztatóan. A hibátlan szöveg könnyű olvasmány, cselekménye izgalmasan halad előre, de olvasóját egyszer sem készteti megállásra, hogy egy-egy mondaton, gondolaton vagy akár csak jelzőn elgondolkodjon kissé, vagyis híján van az igazi prózapoétikai eszközöknek. Igaz, rögtön előhozakodhatunk egy pozitívummal is: a szerző ellenállt annak a kísértésnek, hogy – Freudot szerepeltetve – szövegét elnehezítse mélylélektani utalásokkal, vagy csak egyszerűen azokkal a mára mindenki számára ismerős freudi fogalmakkal, amelyekről naiv főhősünk, a kis Franz bizonyára nem hallott 1937-ben, a történet kezdetén.

 

Freud ugyanis mellékszeplő Franz Huchel fenekestül felforduló életében, igaz, meglehetősen fontos mellékszereplő. Franz egy kis halászházikóban élt az édesanyjával az Ettersee mellett fekvő Nußdorfban, mígnem egy váratlan, kétszemélyes családjuk megélhetését ellehetetlenítő haláleset úgy nem hozta, hogy tizenhét évesen a saját lábára kellett állnia. „A magadfajta nem mehet az erdőre dolgozni. A tóra pláne nem” – gondolta végig az anyja, így aztán Bécsbe küldte, egy régi ismerős, bizonyos Otto Trsnejek trafikjába, afféle mindenesnek.  „NE SZAAMIITSON TUUL SOKRA STOP”, írja válaszában Otto, és Franznak valóban nincs egyéb dolga, mint ülni egy sámlin és újságot olvasni. Ám teszi mindezt Bécsben, ahol először egészen megszédítik a hangok, a szagok, a fények, és ahol még sok tanulnivaló vár rá.

 

Az élet iskolájában – hogy egy manapság felkapott közhellyel éljek – Franzi számára a legbonyolultabb leckének a szerelem bizonyul. Anezka három évvel idősebb Franznál, cseh származású, és Franz szerint a világ legszebb fogrésével rendelkezik. Na, te aztán jól megjártad! – mondja erre Freud, akivel Franz megosztja szívügyeit: na, nem a híres kanapén fekve, s nem is vizitdíjért, inkább csak padon dideregve vagy parkban sétálva, mikor hogy jön ki a lépés ebben az egyenlőtlen barátságban. Mert még leginkább barátságnak nevezhető a fiatal, vidéki fiú és az „ószövetségi korú”, állkapocsrákjával küszködő, élete alkonyán származása miatt otthonát elhagyni készülő professzor kapcsolata – bár már a jelzők felsorolásából is kitűnik, hogy (a regény valóságát elfogadva) Freudnak kisebb baja is nagyobb Franz szívügyeinél.

 

Freud Seethaler ábrázolásban leginkább egy megtört öregember, aki szimpatikusan hárítja az ifjú trafikos kérdéseit: nem állítja be magát mindentudónak, sőt még valós érdemeit is mintha megkérdőjelezné, legalábbis kellő távolságtartással, némi cinizmussal kezelné. Ez a regénynek részben jót tesz, részben kielégítetlenül hagyja az olvasó vágyát, hogy valami igazán ismerős gondolatra bukkanjon (bukkan egyébként, például azzal kapcsolatban, miért ül Freud úgy, hogy páciensei ne lássák az arcát). A fiú a beszélgetések során többször is szivarral ajándékozza meg a professzort: „egy szivar néha csak egy szivar”, hogy magunk is elsüssünk egy Freud-közhelyet, néha pedig a hála, a tisztelet, a szeretet jele.

 

Franz nem szűkölködik az efféle érzelmekben, s noha Anezka alaposan összetöri, mindvégig helyén a szíve. Bár a fiú azt állítja, nem érdekli, hogy az egész világ kifordul-e a sarkából vagy sem, mégis az lesz a regény igazi tétje, vajon hogyan reagál ez a naiv fiú a megbolondult világra, megőrzi-e a tisztaságát, s ha Franzi tud is olyat lépni: tud-e a szöveg valami katartikusat nyújtani? A fasizmus botránya, a világ sarkaiból kifordulása napról napra érezhetővé, érzékelhetővé válik a fiú számára (nemcsak az újságokban a hírek, de a felhangzó Heilhitlerek, a vérrel összefirkált kirakat, a vevők szokásainak megváltozása (a vevők elmaradása) és sok kisebb-nagyobb jel utal erre), mígnem a Gestapo elhurcolja Otto Trsnjek hadirokkant trafikost is, aki sosem tér vissza, s az életét jelképező tárgyakat Franz postai küldeményként kapja kézhez.

 

Ha azt mondtam, a regény híján van prózapoétikai eszközöknek, meg kell említenem, hogy poétikából annál több van benne: a regényvalóságon belül is kissé túlzottan lírai az az anya-fia levélváltás, amely szűkszavú képeslapokkal indul, és „igazi” levelezéssé válik; de magam a költészet-művészet megjelenéseként értelmeztem (vagy épp nem értelmeztem, csak hagytam, hogy hasson rám) Franznak azt a szokását, amely hasonlóképp nem valóságos, mint a levelek, de a regény valóságán belül mégis szép és hatásos: hogy Freud útmutatását követve felírja az álmait, majd saját ötlettől vezérelve ezeket a különös álomtöredékeket kiragasztja a trafik kirakatára. A motívumnak helye lesz majd a zárlatban is, amikor igen, megtörténik valami felemelő, valami, ami hat a lélekre, amiért érdemes volt elolvasni ezt a könyvet.