Hogy mi történt Szarajevóban és Boszniában nem is oly rég, alig másfél évtizede, azt mindannyian tudni véljük. Ám valójában fogalmunk sincs róla. E tudatlanságunk oka többféle: az ismeretek hiánya, az érdeklődés hiánya, a közömbösség, a szellemi restség, és nem utolsó sorban a félelem, a hárítás. Itt ugyanis mi, magyarok, akik jó európaiaknak szeretjük feltolni magunkat, olyan dolgokkal szembesülhettünk, amelyekkel még legrosszabb (vagy legjobb?) pillanatainkban sem találkozunk szívesen; hiszen, teszem azt, Vörösmarty kellemes borzongást keltő sora („emberfejekkel labdázott az égre”) itt aztán szó szerint megvalósult.
És nem elhanyagolható tényező, hogy egy más, meglehetősen zárt kultúra elsajátítása, vagy akár csak felületes megismerése is szinte reménytelen vállalkozás. Nyilván akadnak más motívumok is, ám e néhány felsorolásával csak azt kívántam jelezni, hogy nem feltétlenül mi vagyunk a hibásak, ha tanácstalanul tárjuk szét kezünket a boszniai irodalom vagy kultúra termékeit olvasva. Hiszen a kiváltó okot, azaz a háborút sem értettük már akkor sem, amikor kirobbant, és nem értjük azóta sem – valljuk be őszintén. E sorok írója számára Ivo Andrić volt az első – és az utolsó! – boszniai író, akinek Levél 1920-ból című csodálatosan mély novellájából megtanulni vélte a nagy titkot, miszerint Bosznia a gyűlölet (és a félelem) földje. Ezt nem az elbeszélő mondja, hanem orvos főhőse, aki előbb Európába, azon belül természetesen Párizsba, aztán a spanyol polgárháborúba menekül a hazájában uralkodó gyűlölet elől. Egyrészt azért, mert nem képes elviselni, másrészt mert úgy érzi, honfitársai éppen erről, vagyis a félelemről, kivált a gyűlöletről nem mernek beszélni. Pedig éppen erről kellene minél többet diskurálni a reménybeli megtisztulás vagy legalább megértés érdekében, sugallja az elbeszélő.
Átadom neki a szót, Dudás Kálmán fordításában: „Csakhogy az a baj, hogy ezt senki nem akarja és nem is bírja megtenni közületek. Mivel ennek a gyűlöletnek épp az a végzetes ismérve, hogy a boszniai ember nincs tudatában a benne lakozó gyűlöletnek: vonakodik a gyűlölet elemzésétől, és – gyűlöl mindenkit, aki ezen a téren kísérletre vállalkozik.” A levélíró megjegyzi, hogy a társadalom fejlődéséhez olykor igenis szükség van gyűlöletre, például az égbekiáltó igazságtalanságok megszüntetése érdekében. De szerinte Boszniában a gyűlölet céltalan, pontosabban öncélú, és ez az, ami oly végzetesen pusztító.
A kívülálló, nem is szólva a mai recenzensről, hajlik arra, hogy igazat adjon ennek a fikció szerint 1920-ban (!) monologizáló orvosnak – maga Andrić is vagy hetven éve publikálta a novellát. Ez azért is fontos, mert a kérdésben amatőr olvasónak úgy tűnik, hogy semmi sem változott, Bosznia továbbra is a gyűlölet hazája: „S ily módon arra vagytok kárhoztatva, hogy mélyrétegein éljetek annak a robbanóanyagnak, melyet időről időre éppen e teméntelen szeretet, a Ti tüzes és szertelen érzékiségetek lobbant lángra szikráival.”
A szenvedélyek e kirobbanó tüzét próbálja megérteni az a Boszniában létrejött, speciális nyelvjárást használó irodalom, melyet a válogatáshoz írt előszavában Radics Viktória így jellemez: „A boszniai-hercegovinai háborús írás (ratno pismo) új formákat, új irodalmi eljárásokat, új esztétikát hozott. Nem a mitikus-történelmi és folklorisztikus, entoreligiózus képleteket kedvelő, nacionalista és vallásos, a horvát, a szerb, vagy a muzulmán hagyományokhoz tapadó irodalom, hanem az, amelyet posztháborúsnak neveznék – az a másik, amely kritikusan viszonyul az etnonacionalizmushoz, és lebontja vagy elveti a tradicionális háborúképeket, -képzeteket, -értelmezéseket is.” Ez az irodalom mintha bizonyos fokig túl lenne Andrićon.
Hogy ez a Radics Viktória jellemzése szerint döntő változás mégis hogyan történt/történik, az a közölt írásokból nem derült ki nekem, az amatőrnek, de ez nem is lényeges, tekintve, hogy ismereteink e téren, mint mondtam, szerfölött lukacsosak. Ami fontos: értékes, érdekes, olykor megrázó írásokat olvashatunk, amelyekre talán már valóban nem jellemzőek az Andrić által emlegetett gyűlölet vörösen lángoló színei. Sok a kimondottan ironikus, sőt önironikus szemléletű írás, a tárgyilagosság, az analízis hangja erősebb, mint a szenvedélyé. A szerzők közül (költők, prózisták, esszéisták) senkit nem érdemes kiemelni, ez talán igazságtalanság is lenne. Ám egy írást mégis megemlítek, de csak azért, mert egy lengyel, vagyis hozzánk hasonlóan némileg kívülálló szerző publikálta; Krzrysztof Czyżewski esszéje (Pálfalvi Lajos fordításában) okos, lendületes, lenyűgözően gondolatgazdag.
A lap többi részéből mindenképpen elolvasandó Jovánovics György szellemes önelemző írása, melyet a nagy képzőművész esszéparódiának nevez; már a címe is jó: Nem látom őket, az erdőben rejtezőket; és ez természetesen Magritte egy képére utal, mely megint másra utal, és így tovább – Jovánovics (és a szerkesztő) hála istennek nem szabott határt asszociációi áramlásának. És még egy ragyogó esszét ajánlok: Radoslav Petković Bizánci internet című, félelmetes tudásanyagot görgető írásának immár negyedik részét olvashatjuk Csordás Gábor fordításában. Röviden: a Jelenkor nyári dupla száma emlékezetes összeállítás, tripla élvezet, melynek számos unikális értékű közleménye még sokáig hivatkozási alap és vita, megbeszélés tárgya lehet.
Kapcsolódó cikkünk: Szegő János: A Jelenkor jelenkora