Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A JÓ TANULÓ FELEL

Vajda Pierre: Ripityom – Jávor Pál, aki kétszer halt meg
2019. jan. 20.
Az alapötlet remek, a cím telitalálat, a korismeret jeles rendű, a kutatómunka pedig dicséretes szorgalmú, ám e számos erény sajnos még együtt sem ad ki egy regényt. Lehet, hogy Vajda Pierre-nek inkább Jávor-biográfiát kellett volna írnia? LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.
Jávor Pálban (1902-1959) és legendás emlékezetében, úgy lehet, máig komoly kapacitások rejlenek. A filmjei például a jelek szerint az idők végezetéig ott szerepelhetnek majd a képernyőn a délelőtti vagy a kora délutáni sávban, sőt akár még új filmeket is össze lehet állítani belőlük, mint ahogy azt a nyolcvanas évek derekán Bán Róbert tette (A Jávor). Emblematikus alakja és egyediségében is oly korjellemző pályafutása Pozsgai Zsolt nyomán alkalmasint más titkos drámaírókat is meg fog ihletni az elkövetkező évek során. No és persze Jávor Pál élete – kész regény. Vagyis hát mégsem egészen kész regény, hiszen éppen erről kínál egyszerre imponáló és csalódást keltő bizonyságot az eddig leginkább gasztronómusként ismert Vajda Pierre nagyralátó vállalkozása, a Ripityom.
 

A távoli jövőben alighanem megszületik majd egy szakdolgozat vagy éppenséggel disszertáció, amely irodalomtörténeti felismerés gyanánt fogja revelálni, hogy milyen jelentős hatást gyakorolt a 21. századi magyar irodalomra az Arcanum adatbázis hatalmas hírlap- és folyóirat-gyűjteménye. Ennek a hatásnak egyik látványos, s már jelen időben is jól észlelhető példája Vajda Pierre Jávor-regénye. A szerző nyilván eleve alapos tárgy- és szerteágazó korismerete ugyanis, a kulcsszavas keresés lehetőségének hála, valósággal enciklopédikus jellegűvé duzzad a könyv lapjain. Mínuszos terjedelmű bűnügyi beszámolók és hosszabb intimpisták, közéleti interjúk és előadáskritikák épülnek be így a szövegtestbe, szinte számolatlanul. Néha jelzetten, forrásmegjelöléssel, túlnyomórészt azonban bújtatottan. Mint például akkor, amikor Kálmán Andor korabeli cipő- és divatszakértő Színházi Élet-beli szövege (1927/5.szám, Milyen cipőt hordanak a pesti dámák?) minimális, inkább csak írásmód-igazításokkal bárbeli monológgá alakul. A megoldás igazán nem nehezményezhető, a kivitelezés sem ellenszenves, épp csak túlzott mennyiségben jut az olvasó elé. S ez, mi tagadás, egy ponton túl fárasztóvá válik, s a lenyűgözésre játszó eljárás Goethe Torquato Tassójának ismert sorát idézi fel: "Látom a szándékot és ez lehangol". (Vagy épp hibavadászatra ösztönöz, de a gyéren elszórt tárgyi tévedésekre most ne vesztegessünk szót, hisz azoktól még bőven lehetne remekmű a Ripityom.)

 
A jó tanulóként összegyűjtött és egybedolgozott információk tömege, melyben a sajtóforrások mellett számtalan ilyen-olyan visszaemlékezés és pletyka is azonosítható, legfőképp azért válik terhessé, mivel Vajdának nem sikerül irodalommá átlényegítenie azt. Az aprólékosan rekonstruált csontvázra nemigen kerül hús és bőr, Jávor (mármint a könyv Jávora) nem válik érdekes, a megismerésre érdemes alakká. Mindenhol ott van, mindenről értesül és Krúdy Gyulától Pakots Józsefen át egészen Soós Imréig mindenkiről véleménye van, de ő maga mindvégig bizonytalan körvonalú marad, nézetei pedig rendre földszinteseknek (vagy épp liláknak) bizonyulnak. S bizony e kedvezőtlen ítélet olykor magára a szerzői hangra is kiterjeszthető, mondjuk, amikor a narrációban – a ‘tűzrőlpattant’ és hasonló jelzők mellett – olyan leírások és jellemzések jutnak elénk, amelyek nemhogy a 21. században, de talán már 1930-ban is megmosolyogtatták volna az  olvasót: "nemes metszésű arcvonásai türelemről és érzékenységről tanúskodtak…"
 
Az irodalmi értéket az sem gyarapítja, hogy Vajda mesterkedően közhelyes megoldással élve, a regény első felében folyton ide-oda ugrik az időben, olykor szinte követhetetlenné téve a cselekményt. A kötet második felében azután egyvonalúvá válik az elbeszélés, s valamelyest csökken a felhasznált és beforgatott források mennyisége is, különösen az amerikai évek szakaszában. S korántsem csupán e kötetre jellemző módon, inkább a szépirodalmi könyvkiadás általános jellemzője gyanánt: a Ripityom utolsó száz oldalán megszaporodnak a fésületlenségek, a szövegben ottfelejtett hibák. Ez itt leginkább Vajda személyes jegyű szintaxisának túl- és vadhajtásait jelenti, vagy épp azt a figyelmetlenséget, amely mellőzi a ‘szível’ és a ‘szívlel’ igék megkülönböztetését. (Az viszont elismerendő, hogy a Ripityom szerzője – több jelenkori szépíróval és sajtómunkással ellentétben – tisztában van a ‘robusztus’ szó helyesírásával.)
 
A regénybeli Jávor Pál, hűen ikonikusan mulatós figurájához, nótázva búcsúzik a földi léttől – s lép át a legendák örökkévalóságába. A spoilerezés bűnét is felvállalva, idézzük ehelyt e végvízió záró részletét, mert az alkalmasint sűrítetten érzékeltetheti, miért is tűnik alapvető tévedésnek Vajda Pierre regényírói vállalkozása: "A lombok egy ritmusban a hegedűszólammal, csöndben susognak, a cigányok felállnak, meghajlással üdvözlik a délceg Jávort, int nekik, ahogy egy vezénylő tábornok utasítaná pihenj állásra a katonáit. Majd egybeforrva a dallammal, a természet bensőséges susogásával csöndben dalra fakad, mintha lassuló pulzusa adná metronómként a taktust, az egész teste énekel. "Most van a Nap lemenőbe", szól a Dankó-nóta keservesen, a közömbös kórházi délután hirtelen estébe fordul, lehetne akár napfogyatkozás is, elcsöndesülnek a madarak, a lombok is elcsöndesednek, csak egy sóhaj szakad, majd szétporlad milliónyi észrevétlen levegőcsillámmá."

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek