Az Ínyesmester szakácskönyvét leszámítva  – bár ez az írás nem szakácskönyvtörténet – kezdetben voltak a szabályos, régimódi szakácskönyvek. Érdektelen külső, többnyire ofszetpapír, kis formátum és receptek végeérhetetlen sora fogások szerint, levesek, húsok, köretek, saláták, sütemények. Betegségek diétái, hasznos és unalmas tanácsok. A receptek is mint a telefonkönyv: hozzávalók, tennivalók, főzés-sütési idő, nincs itt semmi látnivaló. A szakácskönyvek íróinak homlokát sem övezte dús babérkoszorú, a szerzők között olyan neveket találunk, mint Pelle Józsefné, Galla Jánosné, Nagy Józsefné. Az átlagos háztartások mindegyikében megtalálható Horváth Ilona-féle szakácskönyv szerzője is tulajdonképpen F. Nagy Angéla, holott az eredeti névadó is létező történelmi személyiség.

Aztán történt sok minden, beférkőzött először az ún. „reformkonyha”, ha nem is a köztudatba, de a főzés iránt érdeklődők gondolataiba. A rendszerváltozás után felvirágzó (sőt gyümölcsöt is termő) könyvkiadás pedig lehetőséget látott és rákapott a szakácskönyvek kiadására. Műfaji megújulást jelentettek a Lajos Mari-Hemző Károly szerzőpáros étvágygerjesztő fotókkal illusztrált, barátságos hangú tematikus kötetei (bár az embernek fáj a szíve, ha óhatatlanul összemaszatolódnak vajjal-tojással a szép műnyomópapíros lapok, kárpótol viszont a kemény kötés, ami segít megtámasztani a pulton, hogy belesandíthassunk a kottába). 

A szakácskönyvkiadással párhuzamosan, ám attól egyáltalán nem függetlenül a 2000-es években először lassan és tétova léptekkel, majd egyre határozottabban elindult a gasztroforradalom, amely megkísérelte a hazai éttermi kínálatot és kultúrát kirángatni a rántott hús-rizibizi posványból, új éttermek nyíltak újfajta etnikai profilokkal, izgalmas és friss alapanyagokkal és mindenekfelett új séfgenerációval. 

De mindez még a félmúlt, amelyre hamarosan következett a jelenkori kánaán, egyfelől a kereskedelmi televíziókban induló főzőműsorok nyújtotta tartalommal és reklámfelülettel, másfelől az internet ténylegesen kimeríthetetlen bőségszarujával. A főzőműsorok szélső értékei a kizárólag főzésre szakosodott gasztrocsatornák (Paprika TV, Chili, majd LiChi Tv), sőt a zenei tehetségkutatók mintájára létrejött főzőversenyek. Ám nemcsak a végtelen számú fogást kínáló receptoldalak szaporodtak el, a digitális demokrácia új műfajt is létrehozott: a tetszőlegesen fejleszthető, bővíthető és változtatható gasztroblogot, hősével, a szerzővel, azaz a gasztrobloggerrel.

A gasztronómia legizgalmasabb szereplői a gasztrobloggerből lett szerzők, akiknek a pályája ugyancsak bővelkedik a fordulatokban. Háziasszonyok, bölcsészek, újságírók, nyomdászok, közgazdászok, akiknek kezdetben kedvtelése volt a főzés, az írás a gasztrokultúráról, egyszerre főfoglalkozásként kezdtek főzni, írni, sőt fotózni, személyiségükkel és történeteikkel átlényegíteni a receptjeiket. A műfajok és a lehetőségek száma végtelen, a blogok között van olyan, amelyik az etnikumok, tájegységek konyháit részesíti előnyben, van, amelyik vallási irányultságú, amelyik diétákat követ vagy éppen az egyes évszakok, ünnepek és alapanyagok szempontjából csoportosítja az ételeket. (Lila Füge, Rozékacsa, Két cica konyhája, Fűszer és lélek, Falusi libák, Házisáfrány, Limara péksége, Főzelékes Feri, Street Kitchen, stb.) A bőség miatt viszont keveseknek sikerül csak kitűnni, és fontos tényező a kitartás, a folytonos megújulás (itt ejtsünk egy könnyet a csodálatos, ám rövidéletű Malackaraj blogért). 

Ezzel el is érkeztünk a mába. Ha körülnézünk a szakácskönyvpiacon, hatalmas változást látunk. A legszembeötlőbb a változás a régivágású és az újhullámos szakácskönyvek között, de az utóbbiakon belül is van érdekes mozgás. Először is a külalak: a rút kis (pecsenye)kacsa gyönyörű tollakkal ékes hattyúvá alakult. Ma már elvétve látjuk csak a régimódi, A5-ös formátumú kis könyveket, szinte minden kötet A4 és B5 méretű, hétköznapi nyelven szólva jó nagy, akár egy képzőművészeti album. Az ofszetpapír is átadta helyét a puccos műnyomónak, ami érthető, hiszen minden ételleírás kötelező tartozéka a színes fotó, gyakran az alapanyagokat is festői csendéletbe rendezve örökíti meg a képszerkesztő. A fejezeteket, az egyes témákat, a salátát a levesektől elválasztó oldalakat is fotó díszíti, s ez rendszerint kiegészül a szerzőről készült képekkel. A szerző halpikkelyezés, filézés vagy borsófejtés közben. A szerző elégedett mosollyal, kész művét kóstolgatva.

A mezőny széles, a verseny éles. Kiből lesz ma szakácskönyvszerző? Ha sorra vesszük a legismertebbeket, első helyen külföldön és Magyarországon is a hivatásos séfeket látjuk, akik szakmaszerűen űzik a főzést, és általában egész intézményhálózat áll mögöttük: étterem, tévéműsor, főzőiskola, edénykészlet vagy éppen étel-házhozszállító szolgáltatás. Ilyen a régebbi vágású séfek közül Benke Laci „bácsi”, Bíró Lajos, az „újhullámosok” közül pedig Segal Viktor, Széll Tamás, Bereznay Tamás, Kovács Lázár vagy Buday Péter. Érdekes, hogy talán a gondosabban felépített, az érdekes személyiségvonásokra és fogásokra koncentráló marketing miatt ugyane kategóriában népszerűbbek a külföldi profi séfek szakácskönyvei. A listavezető a teljesség igénye nélkül Jamie Oliver, aki a legtöbb kategóriában jelen van: szinte évente ad ki szakácskönyvet, nemzetközi étteremhálózatot működtet, aktívan működik a séf- illetve szakácsképzésben, a gasztronómiai ízlésformálásban és persze a nevét viselő konyhai eszközparkot is forgalmaz (a serpenyőtől a dugóhúzóig), főzőműsorainak se szeri, se száma. Magyarországon, ha jól számoltam, 17 szakácskönyve jelent meg. Őt követi a híresen goromba, szintén étterem- és tévéműsorgazda Gordon Ramsay (Magyarországon eddig 11 kötettel), illetve az olaszos temperamentumú, torkoskodó háziasszony-bájú Nigella Lawson (a maga 8 kötetével) vagy a nagy molekuláris kísérletező, Heston Blumenthal és a szabadban főző, kezében állandóan borospoharat szorongató Keith Floyd.

Érdekes csoport a celebszakácsoké, akik iránt elsősorban nem főzőtudományuk miatt érdeklődnek az olvasók, de mivel főzni divat, hát tévés, színpadi vagy épp politikai tevékenységüket szívesen egészítik ki szép, színes szakácskönyvekkel. Így lapozhatta az elmúlt években a bennfentes életmód- és konyhatitkok iránt érdeklődő közönség Kulka János, Ernyey Béla, Hegyi Barbara, Bangó Margit, vagy éppen Gyurcsány Ferenc és Lévai Anikó kötetét.

Egyszemélyes, önálló világot képvisel a tudós irodalmár-szakácskönyvszerző, Váncsa István, aki receptjeiben egymástól távoli korokat és területeket köt össze, isteneket és gasztromitológiákat idéz meg, de a szerdai spenót-fasírt kombóhoz talán nem az ő kötetét húzzuk elő a tálaló polcáról.

Vannak olyan celebek is, akik máshol kezdték pályájukat, de különféle események és fordulatok hatására a gasztronómia világában találták magukat, ráadásul profiként. Ilyen a hosszú médiamúlttal rendelkező Stahl Judit és Borbás Marcsi. Mindkettő nagy népszerűségnek örvend, szakácskönyveik eladását tévés főzőműsoraik biztonságosan támogatják, fenntartják. Stahl könyveinek kulcsszavai a „gyorsaság” (Gyorsan valami finomat!, Gyors sorozat) és az élvezet (Büntetlen örömök, Enni jó!, Csokis csábítások), receptjei kozmopolita sokféleséget mutatnak, stílusa, nyelvezete is az urbánus közönséget célozza; a gyors eredmény érdekében tesz bizonyos engedményeket a félkész vagy kevésbé minőségi alapanyagok használatában, ezzel cinkosságot teremt olvasóival.

Borbás Marcsit műsorai és kötetei egészen máshová pozicionálják. Főzőműsoraival (Gasztroangyal, Borbás Marcsi szakácskönyve) az országot járja, és hol termelőkkel, hol séfekkel helyi különlegességeket kutat fel és készít el. Könyveiben is törekszik az archaikus, tájegységekre jellemző receptek közreadására. Jelszavai a „régi szép idők”, a „romlatlan vidék”, melyekkel hatalmas tábort toborzott. Izgalmas receptjeiben sűrűn fordulnak elő tájszavak (ködmönujj, puhi, csiripiszli), de vajon a kézi vajköpülés és az égetett timsóval való tésztagyúrás fortélyait hányan ültetik át a gyakorlatba?

Feltétlen említésre és elismerésre méltó az a tevékenység, és a nyomában megjelenő gasztronómiai szakcikkek, étteremkritikák, amelyekkel ideológusként, de inkább prófétaként Molnár B. Tamás elindította a gasztroforradalmat. Az ő nevéhez fűződik a Magyar Gasztronómiai Egyesület megalakítása, a Gault&Millau étteremkalauz magyar változata, a cikkekből szerkesztett kötet (Konyhauniverzum), és a Bűvös Szakács blog is. 

Nagyobb kanyarral visszatértünk tehát a blogokhoz. Ahogy már korábban írtam, a bloggereket látom a gasztroszféra legérdekesebb szereplőinek, ugyanis csupa kívülről jött ember ír, főz, azaz alkot itt valamit. Szenvedélyes érdeklődés motiválja őket, és (még) szakmai fásultság nélkül működnek. Kívülről jött (de azóta jócskán beérkezett) szereplő Molnár B. Tamás és Bittera Dóra, Márk Szonja (édesem.blog.hu), Péter Anna (Malackaraj), Bodrogi Eszter (Fűszer és lélek), Morvai Linda (Konyhalál), és talán feltűnt, hogy szó sem esett eddig Mautner Zsófiról. Ez nem véletlen, ugyanis a cikk második része teljes egészében az ő tevékenységéről és köteteiről szól majd. Esélytelen akár csak a legfontosabbakat felsorolni, az újabb jövevények egyre érkeznek, van, aki egész pályafutása alatt műkedvelőként csak a pálya szélén kavarja a rántást, de van, aki befut, újabb és egyre színesebb-szagosabb szakácskönyvekkel is nyomot hagy a világban. Vagy éppen saját tévéműsorában, youTube-csatornájáról, dolgos gasztro-influenszerként csábít a konyhába. Ha ugyan létezik ilyen szó.