Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NÉHA MÁR-MÁR, DE.

Bán Zsófia: Lehet lélegezni
2019. jan. 17.
Bán Zsófia novelláskötete kiszámíthatatlan. Kitalálhatatlan, merre kanyarodnak a történetek, milyen szálak bukkannak fel bennük, és hogyan érnek véget. KÁLMÁN C. GYÖRGY RECENZIÓJA.
Bán Zsófia könyvén végig lehet rohanni, fel lehet habzsolni – igazán élvezetes, izgalmas, sodró kötet, gazdag és kiszámíthatatlan.
 
Ez talán a legfontosabb vonása. Sem a novellák soráról nem lehet valami általános következtetést összekalapálni, sem csoportokra nemigen lehet osztani: mindig új és új szabályokat tanulunk meg, kitalálhatatlan, hogy merre kanyarodik, milyen történetszálat rángat bele, hogyan ér véget majd a szöveg – sem a tematika, sem a szereplők, helyszínek, idők és terek, cselekményvezetés vagy lezárás nem kiszámítható. Az alkalmankénti – legtöbbször jelöletlen – szöveg-utalásokon kívül a vizuális szövegek (képek, fotók) megidézése kedvelt fogása a történeteknek: olykor kifejezetten a kép(ek) áll(nak) a középpontban (Ida, Hotel de l`Univers), máskor kiegészítő szerepük van (Szinte jó). De ez sem olyan sajátosság, amit általánosnak, mindent áthatónak nevezhetnénk; ugyanígy gyakran (de nem mindenütt) jelen van egymástól távoli korok és helyszínek összevillantása, a közöttük létesített váratlan kapcsolat, a jelzés nélküli ugrás.
 

banzsofi lehetlelegezni

Bán Zsófia kedveli a történetet, az eseményt, a cselekvést – sokkal inkább, mint a szereplők jellemzését, a helyszínek leírását. A súlyos, látványos és nagyszabású események helyett a szövegek gyakran kis gesztusokra, apró, észrevétlen történésekre futnak ki, egy kedves szóra, egy ölelésre. És gyakran csőbe is húzzák az olvasót: ahol azt várnánk, hogy két történet párhuzamosnak bizonyul majd, esetleg valahogyan összekapcsolódnak, és ezzel valamilyen magyarázat alakul majd ki, ott erről szó sincs. Olykor meghökkentően durva és rövid a lezárás (Delfinshow) – sokszor csak csonkának tetszik a szöveg, az olvasó váratlanul magára marad megannyi felvetett – és meg nem válaszolt – kérdéssel.
 
Nagyon változatos, mindig új és komoly műgonddal megdolgozott írások.
"Néha már-már, de." Szóval: van egy pár "de".
Először is: semmi olyan megrázó, megrendítő, felkavaró nincs Bán Zsófia kötetében az egyes novellákban, ami fogalmainkat – a novelláról, a mai magyar novelláról, a történetmondásról, az elbeszélő személyről, az elbeszélt világról, az elbeszélés módjáról – alaposan megváltoztatná vagy jótékonyan megzavarná, ami módosítana novella-olvasási várakozásainkon, ami teljesen új szempontokkal szolgálna. Remek és olvasásra érdemes, de semmiképpen nem lehetne nagynak, jelentősnek vagy mérföldkőnek nevezni; jó, hogy megszületett, izgalmas színfolt, de túlbecsülni nem volna szabad.
 
Másodszor, ennek a szigorúnak ható ítéletnek megvannak a maga okai. Nem világos, hogy miért van sok szövegben oda nem illő viccelődés, ami – akárhogy ráerősít is az iróniára – céltalannak és az anyagtól idegennek hat. "A szelek szárnya olykor nem kormányozható. / Olykor csak visz. (Vis maior.)" – olvasható egy helyen, de minek? És még jó pár efféle előfordul. Még azt a feltételezést is meg lehet kockáztatni – különösebb tapasztalati alap híján is -, hogy a közbevetett poénokat, vicces kiszólásokat a felolvasás alkalma kényszeríti ki: a szerzőnek, aki közönség előtt mondja el a szövegét, olykor el kell helyeznie egy-egy mosolyt fakasztó elemet, hogy a közönség figyelme fennmaradjon, hogy előadása szórakoztató legyen. Ezzel csak akkor van baj, ha a szöveg egységességét, sodrását, hangulatát megtöri – és, sajnos, Bán Zsófia szövegeiben van erre példa.
 
Harmadszor, az alkalmiság is több esetben zavarja (legalább a második,többedik olvasáskor) az összképet. Van például egy írás, amely igazán őszinte és szép, a nagy író halála fölött mélyen megrendült emlékezés García Márquezre (Sárga), voltaképpen novellának is beillik – de talán mégsem kellett volna. Érthető, hogy a novellista nem akar veszni hagyni egyetlen szöveget sem, de néha ellen kell állni a kísértésnek. A nyitószöveg (Bőrlégzés) tipikus esete annak, amikor egy kiállítás megnyitójakor a szerzőnek semmi különös nem jut az eszébe, de egy-egy szóból, fordulatból kiindulva igen szellemesen, sok humorral facsarja a szót, ironikusan reflektál saját bölcselkedésére, és szeszélyesen kanyarog a szöveg – csak hát ez mulandó, a helyhez és pillanathoz kötődő siker lehet, de aligha több ennél. Ugyancsak az alkalmiság íze érezhető a sajnos közhelyes és édesbús A nap aktív vidéke című szövegen – ez is valódi, őszinte érzésekről tanúskodik, a felháborodás és az ironikus kritikai szemlélet, a szolidaritás és a tehetetlen düh itatja át. De akkor, amikor – remekül megírt, érzékletes, jó stílusú, fordulatos – riportok, publicisztikák, videók sokasága szól a menekültekről, a körülményekről és az előítéletekről, akkor több kell, mint egy kissé szentimentális novella: valami új, izgalmas nézőpont, a tények más tálalása. És ez itt hiányzik.
 
Ahogyan Bán Zsófia novelláiban sokszor érezzük át az "egyszerre igaz" élményét – két történet, két látásmód egymást ki nem oltva lehet érvényes -, úgy talán  e kötet értékelése is valahogy így működik: figyelemre méltó, olvasmányos és érdekes – sok hibájával, gyengeségével és engedményével együtt.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek