Kísértetházban járunk, ahol nem az ódon folyosón közlekedő szellemek, inkább az öröklött mentális betegségek és a gyerekkori traumák kísértete borzasztja el az embert. Az öngyilkosság kócos, törtnyakú nőként, a drogfüggőség kalapos, bottal járó óriásként üldözi a Crain családot: a holtak éjjel-nappal velük járnak.

 

A kiindulópont Shirley Jackson gótikus horrorklasszikusa, a Hill House szelleme, amely azzal frissítette fel a kísértetházas rémregények műfaját, hogy a meglibbenő függönyök, önmozgató ajtók és egyéb háztartási parák mellett a hősnő törékeny elméjébe is lefúrta magát. De a regény, amelynek másik újítása a gonosz ház toposzának kidolgozása volt, Mike Flanagan adaptációjában tényleg csak kiindulópont, amelyből mindössze motívumokat, ijesztgetéseket, csavarokat ment át a tehetséges horrorista a tízrészes sorozatba.

 

Természetfeletti jelenségeket kutató pszichológus helyett egy ötgyermekes család költözik az elaggott kúriába, akik nem a szellemjárást akarják tudományos alapokon bizonyítani, csupán renoválni és jó áron túladni a bomladozó kastélyon. Tervükbe persze a rezidens szellemek mellett a depresszióra, képzelgésre hajlamos anyuka betegsége is beleszól. Történetük bő húsz évvel később, visszaemlékezésekből bomlik ki, ahogy az öt gyerek sikertelenül próbálja túltenni magát az anya öngyilkosságán. Felnőttként is a halállal dolgoznak: a kontrollmániás Shirley temetkezési vállalkozóként, a család traumáját kiárusító Steven ponyvaíróként, a kézrátétellel gondolatolvasó Theo gyerekpszichológusként, Luke pedig drogfüggőként.

 

A kísértetházas horrorok azért rémisztőek, mert bennük az otthonunk válik veszélyessé, az egyetlen biztonságos hely, amelynek menedéket kéne nyújtania a külvilágtól. Ha modernista vér csörgedezik az alkotókban, még a mentális otthonunkat, az elménket is veszélybe sodorják ezek a filmek, mert megengedik azt az olvasatot, hogy a kísértet csupán a képzelet, a mentális betegség szüleménye. A Haunting of Hill House demokratikus horror, nemcsak teret enged az eltérő olvasatoknak, de meg is erősíti mindkettőt. Ezzel pedig újrafogalmazza, árnyalja, mit jelképezhetnek a szellemek: gyászt, haragot, bánatot, és a vágyat, hogy az elhunyt hozzátartozó továbbra is velünk éljen.

 

Flanagan úgy tárja elénk egy család történetét, amelyet szétzilált egy feldolgozhatatlan haláltrauma, hogy azzal a kísértetházas horrorok alfájává és ómegájává avatja a sorozatot, az a műfaj minden erényét és csak kevés hibáját sűríti magába. Ha akad benne kivetnivaló, az inkább a formátumból fakad, hiszen tíz órán keresztül nem lehet egy horrorban fenntartani a feszültséget. Flanagan meg sem próbálja, inkább arra használja a pénzünk helyett az időnket rabló Netflix-modellt, amelynek műhelyében 6-8 helyett rendre 10-13 órás sorozatok készülnek, hogy kivesézzen minden figurát, és kifejezetten érdekes gyorstalpalót tartson a gyász pszichológiájáról.

 

Az öt gyermek munkája, sorsa öt különböző védekezési mechanizmus: a halál megszépítése (a hullákat sminkelő temetkezési vállalkozó), kizárása (a mágikus kezére kesztyűt húzó gyerekpszichológus), kiárusítása (a kvázi a Shirley Jackson regényét megíró horrorszerző) és magához ölelése (a drogfüggő Luke és ikertestvére, a szintén öngyilkos hajlamú Nellie). A sorozat bravúros húzása, hogy miután külön részt szentelt minden gyereknek és traumának, a végén a szülők szempontjából meséli újra a történetet és azt a homályban tartott estét, amikor az anya öngyilkos lett, és ez egészen új megvilágításba helyezi a családi tragédiát. Flanagan gyönyörűen rímelteti egymásra a drámát és a horrort, amelynek szívébe végül a szülői túlféltést rejti: azt a vágyat, hogy megállítsák az időt, megőrizzék ártatlan apróságnak a gyereküket, és ne engedjék ki a külvilágba. Elbújtatják a veszélyek elől, még ha ez konkrét befalazással is jár – a falak felhúzása és ledöntése a sorozat központi motívuma, ami végeredményben arról szól, milyen mérgezők lehetnek a magunk számára kijelölt védett helyek, ha soha nem vagyunk hajlandók onnan előbújni.

 

Flanagan érti, hogyan működnek a gyerekkorban szedett sebek, a kitörölhetetlen érzelmi traumák, ezért a történetet elegáns időbontásos szerkezetbe ágyazza, amelyben folyamatosan lépkedünk a rég-, a közelmúlt és a jelen között. Nem pusztán frappáns flashbackeket látunk, hanem múlt és jövő szoros egymásba fonódását, a hollywoodi fősodorétól egészen eltérő időkoncepciót, amelyben nem lehet ok-okozati logika szerint felfejteni és megoldani a konfliktusokat, mert azok minden idősíkban velünk élnek. „Sokáig úgy gondoltam, az idő olyan, mint egy vonal, a tetteink pedig, mint az egymás mögé állított dominók, amik egymás után dőlnek el. Tévedtem. A pillanatok úgy hullanak körülöttünk, mint az eső. Vagy a konfetti” – mondja az egyik Crain gyerek, aki tudja, miről beszél, hiszen a jövője tör rá rémképek formájában, halála kezdettől evidens, ördögi körbe kapaszkodó tragédialáncolat.

 

Ezért is tűnik pőre giccsnek a túlzenélt befejezés, amelyet eredetileg sokkal borúsabbra akart hangolni Flanagan, de a forgatás utolsó napján meggondolta magát. Pedig abból a történetből, amit tíz részen keresztül olyan lebilincselően vázolt, nem lehet ilyen egyszerűen kilépni. Akadnak más dramaturgiai döccenők is (a gyerekeket felnevelő nagynéni megoldatlan szerepe vagy a cselédcsalád bizarr érzelmi reakciója a fináléban), de ezek nem siklatják ki a sorozatot. A Haunting of Hill House megérdemelten lett a tavalyi év horrorsorozata és a műfaj újdonsült alapvetése, már csak azért is, mert néha úgy ijeszt, olyan drámai erővel, mégis váratlanul, sokkolóan, ahogy azt minden horrornak kéne. Gondolok itt az autóban veszekedő nők között felordító szellemre, aki csak azt akarja elérni, a két elmérgesedő testvér találja meg végre a közös hangot. Akár csak úgy, hogy megosztják egymással félelmüket a halál visszavonhatatlanságától, ürességétől.

 

A horrorspecialista operatőr, Michael Fimognari sem fukarkodik a bravúrmegoldásokkal: a hatodik epizódot mindössze 5 (!) hosszú snittből rakták össze, a ravatalozóban vég nélkül keringő kamera jól érzékelteti az áradó gyászt, amely rákenődik mindenre. A színészi játék egy-két kivételt leszámítva kimagasló, az apát az E.T. hajdani gyerekszínésze, a felnőtt Henry Thomas játssza megejtően. A körítés márványfolyosókkal, vascsigalépcsőkkel, vörös szobával maradéktalanul emlékezetes, a gótikus hangulatot vágni lehet. A Haunting of Hill House alapjaitól gondolt újra egy klasszikust, amivel olyan izgalmasan fejlesztette tovább a kísértetházas horrorokat, hogy Stephen King sem véletlenül nevezte majdnem zseniálisnak. Tényleg csak majdnem – de tényleg zseniális.