Hercsel Adél: Láthatatlan pokol
2019.06.18.

Bő másfél éve robbant nálunk is a #metoo, ami által a kapcsolaton belüli erőszakra is nagyobb figyelem vetült. Hercsel Adél túléléstörténetekből állított össze egy kötetet. PROICS LILLA RECENZIÓJA.

Nyugaton a nyolcvanas évek óta tanított üzleti alapismeret, hogy nem az árucikk minősége a meghatározó, hanem a marketingé. Ez nálunk némi késéssel, a rendszerváltás után vált valóra, idővel a könyvszakmát is jelentősen alakítva. A jelenlegi szakemberek már profin mozognak ebben a piaci térben, így aligha véletlen, hogy Hercsel Adél könyve kiemelkedően marketingelt termék. Címe, Láthatatlan pokol, tökéletesen harmonizál az alcímmel: Túléléstörténetek a családon belüli erőszakról, és a girlandosan semmitmondó Maya Angelou idézettel: „Nincs nagyobb gyötrelem, mint magadban hordozni egy el nem mondott történetet.”
 
Az időzítés pedig hibátlan: nem olyan régen robbant nálunk is a #metoo, ami által a kapcsolaton belüli erőszakra is nagyobb figyelem vetült, mint amikor annak idején kitudódott például, hogy a szűkebb környezetében rendszeres bántalmazóként ismert Balogh József fideszes képviselő szilánkosra törte élettársa arcát. Az elhíresült „vak komondor” esettel foglalkozott ugyan néhány lap, mégsem kezdődött el lényegi diskurzus a témában – az elkövetőnek, védelmezőinek és szimpatizánsainak pedig sikerült elérniük, hogy a történtek hamar eltűnjenek a közbeszédből.
 

A könyv médiatérben való megjelenéséhez az is hozzátartozik, hogy a szerző egyetlen műre hivatkozik: Morvai Krisztina Terror a családban: a feleségbántalmazás és a jog című, 1998-ban megjelent könyvére – miközben a családon belüli bántalmazásról azóta számtalan könyv és szöveg jelent meg. Kizárt, hogy Hercsel Adél nem tudott a témával régóra foglalkozó kollégáiról, vagy mondjuk több évtizede működő civil szakmai szervezetekről (www.nane.hu, www.patent.org.hu), de ötletem sincs, miért ignorálta őket .

Egy könyv hagyományosan azért íródik, mert a szerzőjének személyes /szakmai indíttatásból írhatnékja van, nem pedig azért, mert az piacilag indokolt. Ezzel nem állítom, hogy nem Hercsel indíttatásából íródott a könyv, csak azt, hogy piaci megjelenésének körülményei ezt a látszatot keltik. A szerző arra vállalkozott, hogy a családon belüli erőszakkal foglalkozzon, néhány, a témában elolvasott szöveg ismeretében, továbbá az interneten közzétett felhívása nyomán hozzá érkező történetek rögzítésével, valamint pár szakértővel való beszélgetéssel – hát, merész. A megszólalók megtalálására a szerző komolytalan módszert választott: hivatalos újságírói facebook oldalán meghirdette, hogy bántalmazottakat keres – persze nem tudom, tényleg így találta-e meg a hőseit. A könyvben ezek ellenére többször is jól ad teret egyes megszólalóknak – azoknak, akik el tudják beszélni, értelmezni és értékelni is a velük történteket.
 
Szakértői közül néhányan ugyancsak fontos és pontos állításokat tesznek. Ám mindez mintha csak a téma szerint lenne összegereblyézve: egyáltalán nem derül ki, miért ezek a történetek állnak itt, és miért éppen arról beszélnek a szakértők, amiről. Hangsúlyozom, hogy egy pillanatra sem vonom kétségbe a szerző jó szándékát, amikor például azt írja az előszavában: „Ki beszél, és honnan beszél? Ezeket a kérdéseket teszem föl, amikor bármit hallok vagy olvasok, legyen az privát természetű, vagy a nyilvánosságnak szóló megnyilatkozás. A két kérdés egyből tisztázza a pozíciókat, a szándékokat és az erőviszonyokat, amikor egy jelenséget, egy gondolatmenetet, vagy egy társadalmi problémát a maga mélységében szeretnék megérteni.” A saját kérdésére adott válasz azonban rámutat egy másik problémára (amellett, hogy kiket szólaltat meg): „A riportkönyv, amit most a kezében tart a bátor Olvasó, egyenesen a láthatatlan, földi pokolból szól hozzánk, ez tehát a honnan.” Mit állít ez a mondat? Állít valamit? „És hogy ki beszél? Férfiak és nők vegyesen, húszasok, harmincasok, negyvenesek, ötvenesek Magyarország számtalan pontjáról, a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből és közegekből. Mindannyian bántalmazás túlélői, legtöbben gyerekkorukban estek áldozatul a saját szüleiknek, nevelőszüleiknek, mások a párkapcsolatukban szereztek életre szóló sebeket.” Itt be tudok azonosítani egy szempontot: a témával foglalkozók a gyakorlatban és a kutatásokban is megjelölik a kapcsolaton/családon belüli erőszak-esetekről szólva, hogy jelentősen több a bántalmazott nő, mint a férfi, Hercsel könyve azonban kihozza ezt amolyan döntetlenre, amivel hamis dolgot sugall. Persze sehol sem állítja, hogy ugyanakkora esélye van egy nőnek a kapcsolaton belüli erőszak áldozatává válni, mint egy férfinak – a gyerekbántalmazás ennél kicsivel bonyolultabb szabályszerűségeket mutat az esetek többségében –, de a megszólaló bántalmazottak történetei ezt sejtetik. A szerző ezzel a sugallt szemponttal egyébként ráerősít arra az intézményi és közvélekedési gyakorlatra, ami nemcsak hamis, hanem káros is.
 
A nyolcszor két interjú alighanem utólag lett csoportosítva, és nem tudjuk, hányan léptek vissza menet közben, ha ugyan volt, aki visszalépett (ami önmagában a világon semmit nem jelentene) – a szerző érthető módon igyekezett valami szervezőelvet keresni a szövegeknek. De hogy éppen ezek a szövegek kerültek bele a kötetbe, az legjobb esetben is csak véletlenszerű, és mint ilyen, semmit nem tud állítani. Az persze szemet szúr, hogy van egy Bántalmazott férjek című fejezet, ellenben Bántalmazott feleségek nincs, pedig több párja által bántalmazott nő története is szerepel a könyvben, más regiszterű – mint például Kínzás vagy Zaklatás – fejezetcímek alatt.  A fejezetcímek tehát ötletszerűek és önkényesek, ekként ugyancsak alig mondanak bármit is, így szinte fel sem tűnik már, pedig szürreális, hogy a záró, Szülészeti erőszak és pedofília című fejezetbe egyszerűen a két maradék kerülhetett – egy, a témához kevéssé tartozó szülészeti erőszakról szóló, és egy gyermekkori szexuális abúzust elszenvedő férfi története. Ha egy bántalmazásról szóló könyvben is elmaszatolódik, hogy az erőszak strukturális, mivel társadalmi hatalmi helyzetekhez kötődik, sőt azáltal keletkezik, és fenn is tartja azt, akkor ez a könyv feleslegesen íródott meg.
 
A történetek reflektálatlanul kerülnek a „bátor Olvasó” elé: „Tudtam, hogy a bennem levő sérelmeket el kell engednem a saját érdekemben… Agykontroll, angyalterápia, belső utazás, pránanadi… Nem süppedek az áldozattudatba… stb.” Remélem, ha lesz az olvasók közt érintett, nem vonatkoztatja magára, hogy csak el kell engedni a sérelmeket – ez sok esetben nem elhatározás kérdése, azt pedig csak gyanítom, hogy az agykontroll, az angyalterápia és a többi támogató módszer nem feltétlenül segít elég hatékonyan.  Ez a fajta személyes reflexió egy saját történetét elmesélő embertől természetesen teljesen rendben van, de egy ilyen témában könyvet író szerzőtől abszolút nem.
 
A mesélők személyes történetei azonosíthatatlanul jelennek meg, ami életszerű – felteszem, a többségük nem akarta a szereplést vállalni –, és etikus is, viszont nem tudom megmondani, így mi értelme volt ezeket a történeteket halomra írni, technikailag valamelyest egységesítve. Ez a dilemma sem újkeletű: sok újságíró éppen azért tartózkodott számos hasonló és konkrét bántalmazástörténet nyilvánosságra hozatalától, mert az áldozatok okkal féltek a bántalmazók bosszújától, ezért nem is vállalták a kiállást. Izgalmas kérdés, hogy a mesélőknek mit adott némiképp személytelenített történetük megjelentetése – persze gőzöm sincs, mi a válasz.
 
A könyv uszkve kétharmada a Hőstörténetek címet viseli, a befejező harmada pedig a Szakértők címet. A szakértőkkel tényleges interjúk készültek. Egyikük Szőke András, a téma szakértőjének nevezett pszichológus, ám a vele folytatott beszélgetés egyáltalán nem olyan fajsúlyú, mint a következő, Kuszing Gáboré, aki tökéletesen kompetens, a témában ismert szerző, ahogy Tóth Olga családszociológus is. Dr. Németh Rita igazságügyi pszichológus szakértő talán a legfélelmetesebb tévedést mondja el a beszélgetésben, anélkül, hogy ezt a szerző egyáltalán észrevenné: „A hatóságok alapkérdése mifelénk itt is az, hogy az áldozat beszámolója mennyire élményszerű, mély, hiteles, részletes.” Az irodalom szerint, ahogy ezt a gyakorlatban bántalmazottakkal dolgozó szakemberek is tudják: "A bántalmazott gyerek egész pszichés alkalmazkodása annak az alapvető célnak rendelődik alá, hogy még akkor is megőrizze szülei iránti elsődleges kötődését, ha nap mint nap kénytelen szembesülni gonoszságuk, tehetetlenségük vagy közönyük kézzelfogható bizonyítékaival. E cél érdekében a gyerek a pszichés védekező mechanizmusok egész skáláját veti be. Ezek segítségével a bántalmazást vagy kizárja a tudatából és az emlékezetéből, mintha az valójában meg sem történt volna, vagy minimalizálja, racionalizálja és mentségeket talál rá. Mivel a gyerek az elviselhetetlen valóság elől se elmenekülni nem tud, se változtatni nem képes rajta, a lelkében változtatja meg azt." (Judith Herman Trauma és gyógyulás) Nem szeretnék belegondolni sem, hogy egy hatósági személy, aki szakértőként az előbb idézettet mondja, mire támaszkodik, amikor szakértőként élesben dolgozik.
 
Képtelen vagyok szó nélkül hagyni ellenérzésemet, ha épelméjű felnőttek E/3-ban beszélnek saját magukról. Az már szinte mulatságos, amikor valaki azt mondja magáról (továbbra is E/3-ban), hogy igyekszik kivezetni az egész magyar társadalmat a homályból: „És van itt még valaki, aki beszél, a szerző, aki szeretne mindentudó elbeszélő lenni, de nem az. Nem is beszélő, inkább hallgató ő, értő figyelemmel hallgató, szorgalmas jegyzetelő, történetátadó, médium. Februárban úgy döntött, megpróbál segíteni a magyar társadalomnak tisztábban látni, sőt kivezetni abból a homályból, amit az általános megdöbbenést és botrányokat okozó, közösségi oldalakra felkerült rövid #metoo-posztok okoztak…” Hát, ezzel a könyvvel sajnos nem fog menni.
Szerző: Proics Lilla
Szerző:  Hercsel Adél,  Cím:  Láthatatlan pokol,  Kiadó:  Partvonal ,  Kiadás éve:  2018,  Oldalszám:  192 oldal,  Ár:  2490 Ft