Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SZABAD AKARAT DIADALA?

Cigány magyar / a Tudás Hatalom és a Mentőcsónak Egység előadása
2019. jan. 9.
Szeretjük azt hinni, hogy akinek nem alakult jól az élete, az maga felelős a kudarcért. Miért nem tanult rendesen és/vagy dolgozott serényebben, miért hozott rendre rossz döntéseket, miért követte el mindig ugyanazokat a hibákat, miért kereste magának a bajt, minek ment oda. KRICSFALUSI BEATRIX KRITIKÁJA.

Ezt korántsem csak a legendásan mindent „önerőből” megteremtők gondolják így, akik még belegondolni is képtelenek abba, milyen előjogokat érvényesítve állnak a „saját lábukon” (noha ők azt is hozzáteszik öblös hangon, hogy „akinek nincs semmije, annyit is ér”). Már a mondás is úgy tartja, hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa, vagyis a világ igazságos hely, ahol mindenki azt kapja, amiért megdolgozott, amit érdemel. A társadalompszichológia kognitív torzításnak nevezi azokat a műveleteket, melyek segítségével az ember megteremti a biztonságérzetét, vagyis meggyőzi magát arról, hogy a boldogulás és minden rossz elkerülése (kizárólag) egyéni erőfeszítéseken múlik. Paradox módon ugyanezek az önvédelmi mechanizmusok kerekednek felül a jóindulat, a segítőkészség és az empátia elemi gesztusain akkor, amikor a nélkülözőket okoljuk a szegénységükért, az erőszak áldozatait az óvatlanságukért, a hajléktalanokat az utcán élésért, vagy a kisebbségekhez tartozókat a kirekesztettségükért.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

Az akarat és a döntés szabadságának e sematikusan egyszerű elképzelését teszi vizsgálat tárgyává a Cigány magyar című előadás, amely önmagát „magyar állampolgároknak” szóló „csapatépítő tréningként” határozza meg. A Horváth Kristóf (úgyis mint „Színész Bob”) körül hat éve alakult, a Tudás Hatalom névre hallgató csoport tagjai fiatal roma előadók, akiknek állampolgársága – személyigazolványuk tanulsága szerint – magyar. Erről a korántsem problémamentes kettős identitásról beszélnek, rappelnek, slammelnek 90 percen keresztül egy olyan közönségnek, amelynek tagjai (a színházlátogatási szokásokat ismerve) nagy valószínűség szerint korántsem olyan kacskaringós úton jutottak el a Jurányi 123-as laborjába, mint ők.

A személyes történetmesélés (storytelling) hagyományaiból építkező estén az előadók nem más által előre megírt szerepeket játszanak, hanem a saját életükről beszélnek. Csakhogy az autentikusság mintha mindjárt az elején csorbát szenvedne, amennyiben az előadók (Farkas Franciska, Oláh Edmond, Pápai Rómeó, Pászik Christopher és Varga Norbert) a valódi nevükön mutatkoznak be, még a bemondott életkoruk is stimmelni látszik, ellenben a foglalkozásuk nem tűnik minden esetben hihetőnek. Pincér, táncos, kommandós, csillagász, paleontológus, miniszterelnök – legkésőbb itt gyanút fogunk, noha Farkas Franciska meggyőzően hozza a figurát. 

Megannyi szép szakma, amelyben legalább annyira alulreprezentáltak a romák, mint a hazai színpadokon. A nyitó jelenetben eljátszott alternatív életrajzok láttán egyfelől elgondolkodunk arról, mi minden (is) válhatott volna ebből az öt fiatalból, ha valóban maguk dönthették volna el, hová szülessenek. Másfelől az elénk tárt fiktív életutak kavalkádjának hatására néhány pillanat erejéig még az is megfordulhat a fejünkben, hogy akkor talán az sem teljesen igaz, amiről a későbbiekben beszélnek. Hogy a kirekesztés, a megalázás, a nélkülözés, a családon belüli erőszak, a hajléktalanság, az éhezés, a szerhasználat, a pszichiátria, a nemi erőszak talán mégsem velük esett meg. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy elmesélik. Hiszen mindez „csak” színház, meg a cigányok úgyis mindig hazudnak, nem? 

Hát nem, épp ellenkezőleg. Ez egy pimaszul és torokszorítóan őszinte előadás, amelyben az alkotók a saját életük valóságán túl a romákkal szembeni előítéleteinkkel, de még azzal a liberális „jóember-narratívával” is szembesítenek minket, amire „méltán” vagyunk büszkék, amikor például egy ilyen előadásra jegyet váltunk vagy egyszerűen csak nem nézzük bűnözőnek a velünk szembe jövő, cigánynak látszó polgártársainkat. 

Császi Ádám rendezését rendkívül egyszerű, ám igen hatásos dramaturgia működteti. A beszélők voltaképp nem csinálnak mást, mint a személyes történeteik megosztása közben átsajátítják, azaz egyes szám első személyben önmagukra vonatkoztatva megismétlik azokat a sztereotip (sokszor egyenesen rasszista) vélekedéseket, amelyek a többségi társadalomban élnek a romákról. Belsővé teszik a külső, szélsőségesen normatív nézőpontot, ami akár húsbavágóan groteszk jelenteket is eredményezhet attól függően, hogy a megszólalók a normatív cigányképpel való azonosulást elutasítják, tudatos választás eredményeként láttatják, vagy épp a döntési helyzetek lehetőségét vizsgálják.

Farkas Franciska például a cselekvőképessége birtokában lévő, liberális szubjektum mintaképe, aki maximálisan kézben tartotta identitásának és sorsának alakítását – maga a megtestesült szabad akarat. Cigánynak akart születni egy diszfunkcionális családba, elintézte, hogy az osztályban egyedüli cigányként kirekesszék, maga döntött úgy, hogy drogos, hajléktalan és pszichiátriai gondozott lesz, ahogy arról is, hogy megerőszakolják. Direkt rontotta el, hogy aztán mindent újrakezdhessen, hogy ebből a gazdag életútból építkezve váljék átütő erejű előadóművésszé (különben hogy játszhatna sikeresen annyi „drogos cigánykurvát”), illetve hogy adott pillanatban mindig előhúzhassa a szociokártyát. (És szinte már elhisszük neki, hogy a végén mindig a cigányok járnak jól.) 

Fotók: Lakatos Péter
Fotók: Lakatos Péter

Aztán ott van Oláh Edmond, aki rövid tanakodás után rájön, hogyha a cigányok büdösek, lopnak, drogot árulnak és vérfertőző kapcsolatokban élnek, akkor ő, aki nem bűnöző és nem a családtagjaival él szexuális életet, bizonyára nem is cigány. Vagy afféle nem-cigány cigány. Mert ha nem felelsz meg a többségi sztereotípiáknak, mindjárt nem is olyan egyértelmű, hogyan kell és mit jelent cigánynak lenni. A többiek sztorijai pedig többnyire a döntési helyzetek lehetetlenségére mutatnak rá. Dönthetsz-e úgy, hogy nem avatkozol közbe, amikor apád veri anyádat? Hogy nem lopsz, ha éhes a testvéred, egyáltalán dönthetsz-e úgy, hogy nem vagy éhes? Valóban pusztán döntés kérdése, hogy nem táskatolvaj leszel, hanem jó apa és profi előadóművész?

A Cigány magyar valódi tétekkel rendelkező, kockázatos vállalkozás, megannyi lehetséges buktatóval. Alighanem azért működik jól, mert sikerült megtalálni azt a biztonságot nyújtó alkotói kontextust, amelyben ezek a fiatalok további sérülések beszerzése nélkül beszélhetnek a sokszor traumatikus élményeikről. Ráadásul úgy, hogy a nehéz sorsok és felkavaró vallomások ellenére a végeredmény legkevésbé sem kisebbségi „nyomorlicit” vagy szociális/érzékenyítő projekt benyomását kelti, hanem a témához viszonyítva már-már zavarba ejtően élvezhető színházi előadást látunk. 

Végig feszes ritmusban dolgoznak (koreográfus: Gergye Krisztián) együtt és egymásért, miközben a legrutinosabb előadókat megszégyenítve dolgozzák meg a közönséget is. Farkas Franciska kiragyog a csapatból (és nemcsak azért, mert ő az egyetlen nő), lélegzetelállítóan magabiztos még a legkeményebb jelenetekben is – valóban ideje volna már, hogy ne kizárólag cigányszerepre kapjon felkéréseket. Varga Norbert épp csak annyira félelmetes, hogy azért igazán ne ijedjünk meg tőle, Pászik Cristopher csibészségével, Pápai Rómeó visszafogott komolyságával veteti észre magát, Oláh Edmond inkább kontemplatív karaktert hoz. 

Nincs könnyfakasztó szentimentalitás, hamis pátosz, didaktikusan felemelt mutatóujj, de persze van tanulság és a végére a buliból is kijut. „Cigányútra mentem” – szól az ének, indul a tánc, melyet a közönség széles mosollyal és ritmusos tapssal kísér. Hogy mindez cigányos-e vagy sem, azt én már meg nem mondhatom. Meg hát nem is olyan egyszerű ezt eldönteni, ugyebár. Az azonban bizonyos, hogy jó.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek