„Azokat a nőket” az elnök után a jogállamiság nevében eljáró politikai és médiagépezet is instrumentalizálta és traumatizálta. Vagyis már megint azt kell látnunk, hogy a világon minden a szexről szól, csak a szex szól a hatalomról.

 

A leginkább „Lewinsky-botrányként” (már ha nem egyenesen „szexgate”-ként vagy „cipzárgate”-ként) emlegetett afférról készült hatrészes dokumentumfilm első képkockáin Bill Clintont látjuk, amint az őt szexuális zaklatással vádoló Paula Jones ügyében eskü alatt tett vallomásának nyitó aktusaként a vizsgálatot végző ügyész szemébe nézve kijelenti, hogy tisztában van a hamis tanúzás következményeivel. Néhány gyors vágás után már 1991-ben vagyunk, amikor egy manapság is ismerősen csengő mondattal jelenti be indulását az elnöki székért: „együtt ismét naggyá tehetjük Amerikát”. Az archív felvételeket a majd ötven résztvevő jelenbéli visszaemlékezésével kombináló, a történet politikai, jogi, társadalmi, magánéleti és nem utolsósorban mediális vonatkozásait hibátlan dramaturgiával, részletesen és érzékenyen kibontó dokusorozat az egyik legbizarrabb jelenetet a záró epizód végére tartogatja. Jelesül azt a 2016-os kampányeseményt, amelyen a Bill Clintont az 1990-es években szexuális visszaéléssel vádoló Paula Jones, Kathleen Willey és Juanita Broaddrick (utóbbi konkrétan nemi erőszakkal) néhány órával az elnökjelöltek második nyilvános vitája előtt Donald Trumppal egy asztalnál ülve hallatják hangjukat a szexuális zaklatás és Clintonék korrupt hazugsággépezete ellen. Vagyis épp egy olyan emberrel szövetkezve készülnek „jobbá tenni Amerikát”, aki legendásan képtelen tiszteletben tartani a nők emberi méltóságát és szexuális önrendelkezéshez fűződő jogát.

 

Monica Lewinsky és Bill Clinton

A maga kétértelműségében találó című Clinton-afférnak már csak az alkotói megszólalás hiánya miatt sincsenek egyértelműen megfogalmazott állításai, nem sorakoztat fel új bizonyítékokat, nem válaszol meg nyitott kérdéseket. Azonban a jelen perspektívájából olyan narrációs sémába rendezi a húsz évvel ezelőtti eseményeket, melyből legalább két igen fontos, egymástól korántsem független tanulság mindenképp levonható. Mindenekelőtt az, hogy a Bill Clinton házasságon kívüli szexuális életét a lehető legnagyobb részletességgel feltáró vizsgálat voltaképp egyáltalán nem a szexuális visszaélésekről és azok szankcionálásáról szólt. Abban az értelemben bizonyosan nem, hogy az erkölcsi fölényükre oly büszke republikánusokat a legcsekélyebb mértékben sem érdekelték azok a nők, akiket Clinton tárgyiasított, a hatalmával visszaélve megalázó helyzetbe hozott vagy egyenesen megerőszakolt. Az eljárás célja nem az áldozatok igazságának feltárása, hanem az elnök megbuktatása volt, melynek érdekében mindkét oldal instrumentalizálta és újratraumatizálta a legtöbb esetben nem is önként a nyilvánosság elé álló sértetteket. Céljaik érdekében a hatóságok és a média képviselői rendre megszégyenítették, zsarolták és megfélemlítették őket – minek mentek oda, ugyebár.

 

Attól azonban, hogy Bill Clinton szexuális túlkapásai a hatalomért folytatott csatározások kereszttüzében kerültek napvilágra (Jones, Willey, Broaddrick vagy Lewinsky ebben a politikai küzdelemben csak civil áldozat, amolyan „előre kalkulált harctéri veszteség” volt), még nem volt kevésbé nyugtalanító mindaz, amit a mindösszesen hét évig tartó és 70 millió dollárt felemésztő vizsgálatsorozat tényszerűen feltárt – még ha a következmények rendkívül ellentmondásosak is voltak. Mert ugyan bebizonyosodott, hogy az elnök eskü alatt hamisan vallotta, hogy nem volt szexuális kapcsolata „azzal a nővel, Miss Lewinsky-val”, az ellene indított alkotmányos vádemelési eljárásban (impeachment) a szenátus mégis felmentette. (Így hivatali idejét ugyan kitölthette, de a hamis tanúzás miatt az ügyvédi kamara öt évre kizárta soraiból.) S bár a vélelmezett hatalmi és pénzügyi visszaéléseket nem sikerült hitelt érdemlően rábizonyítani az elnöki házaspárra (a vizsgálat eredetileg az Arkansas-i ingatlanbefektetéseik ügyében indult és Jones feltűnésével csak azért vett szexuális irányt, mert elfogytak a nyomok), számos elvarratlan szál lógott a levegőben. Clintonék a szó jogi értelmében ártatlanok voltak, de korántsem látszottak annak. Hogy mennyire nem, az majd két évtizeddel később, Hillary Clinton elnökjelölti kampányában vált nyilvánvalóvá.

 

A Blair Foster rendezte dokusorozat nem kevesebbet sugall, mint hogy Clintonék tisztázatlan ügyeitől, a demokrata elit következmények nélküli hatalomgyakorlásától egyenes út vezet napjaink politikai klímájáig, jelesül Trump elnökségéig. Azt, hogy a szexuális zaklatások ügyében valóban nem látszik markáns különbség demokraták és republikánusok, valamint múlt és jelen közt, mi sem bizonyítja jobban, mint az ügy néhány kulcsszereplőjének utóélete. Hogy csak a legeklatánsabb példákat említsem: a Clinton elleni vizsgálatot vasszigorral vezető Kenneth Starrnak 2016-ban zaklatási ügyek eltussolása miatt kellett lemondania a Baylor Univeristy rektori székéből, de az elnök megbuktatása körül tüsténkedett az a Brett Kavanaugh is, akiről nemrégiben főbírójelölti szenátusi meghallgatásán derült ki, hogy mit tett az 1980-as években.

 

Hillary és Bill Clinton

Lewinsky esete azért különösen tragikus, mert akaratán kívül keveredett bele ebbe az összeesküvés-elméletekkel súlyosbított hatalmi játszmába egy olyan, önmagában véve akár banálisnak is mondható történettel, ami ráadásul sem az akkori, sem a mai mércék alapján nem minősül szexuális zaklatásnak. Az egyetemről épp csak kikerült 22 éves gyakornokként a munkahelyén kölcsönös beleegyezésen alapuló szexuális viszonyra lépett egy nála jóval idősebb, legalább annyira sármos, mint amennyire családos férfival, aki nem a közvetlen felettese volt, ellenben a szervezeti hierarchia abszolút csúcsán állt. Amint az Starr zavarba ejtően részletes jelentéséből kiderül, mintegy két év leforgása alatt az ovális irodához tartozó privát lakrészben tíz alkalommal részesítette orális szexben a fájós hátával többnyire a falnak támaszkodó Bill Clintont (melyet az elnök úr egyszer sem viszonzott, a bokros teendői közé beiktatott sietős légyottokon leginkább a kezei kalandoztak partnere elsődleges és másodlagos nemi szervein). A közösülés szóba sem került, sőt két kivétellel Clinton taktikus óvatossággal – helyzetére és a bizalom hiányára (!) hivatkozva – az ejakulációt is kerülte (az utóbbi két eset egyikén került a döntő bizonyítékul szolgáló spermafolt a nő kék ruhájára). Továbbá sokszor és hosszasan telefonáltak (ideértve az éjszakai telefonszexet), kölcsönönösen megajándékozták egymást, miközben a találkozásaik kizárólag Clinton igényeihez és lehetőségeihez igazodtak, Lewinsky mindvégig kiszolgáltatott helyzetben volt (még telefonon is csak az elnök titkárnőjét érhette el). Ennek megfelelően Clinton vetett véget a viszonynak is (becsületére váljék, hogy legalább ezt is személyesen intézte a Fehér Házban és nem telefonon), mondván, nem helyénvaló és mindkettőjükre nézve veszélyes.

 

Lewinsky csalódott volt, de esze ágában sem volt a nyilvánossághoz fordulni. Mindössze a Fehér Házi állását szerette volna visszakapni, amelyet nem Clinton közbenjárásával kapott, de nagy valószínűséggel miatta veszített el (az 1996-os újraválasztási kampány idején száműzték a Pentagonba, de az elnök ígéret tett arra, hogy a győzelem után visszatérhet). Amikor erre hónapokon keresztül hiába várt, megtört a titok és a szerelmi bánat súlya alatt, és egy kollégájában talált lelki támaszra, aki tudtán kívül rögzítette a telefonbeszélgetéseiket. Ezt a fiatal lányt, akinek mindössze annyi volt a bűne, hogy szerelmes lett egy nős férfiba, aki történetesen az USA 42. elnöke volt, a szülein kívül mindenki elárulta és gyalázatosan cserbenhagyta, ideértve a saját ügyvédjét is. Csak akkor kötött vádalkut, amikor világossá vált számára, hogy a különleges ügyésszel való együttműködésének alternatívája mintegy húsz év börtön hamis tanúzásért és az igazságszolgáltatás akadályozásáért. S persze minderre nem került volna sor, ha a „szabad világ vezetője” nem gondolja azt, hogy – tárgyi bizonyíték nem lévén – erről a viszonyról is hazudhat eskü alatt tett vallomásában, ahogy az összes többiről.

 

Mindezt a The Clinton Affair kétségkívül a #metoo nyomán napvilágot látott élettörténetek szűrőjén keresztül láttatja alighanem abban a reményben, hogy azok tanulsága senki, így a szereplők számára sem megkerülhető. Anélkül, hogy megtagadott volna a múltjából bármit, Lewinskyban például ébredt némi kétely azzal kapcsolatban, hogy a világ legbefolyásosabb férfija és egy gyakornoklány közt fennálló, végtelenül aránytalan erőviszonyok közepette vajon lehet-e egyáltalán konszenzusról beszélni. De Lewinsky minden más tekintetben is rendkívül önreflexív, érett személyiséggé vált, aki az elmúlt két évtizedben (szakemberek segítségével) kénytelen volt jelentős energiákat fektetni emberi méltóságának visszaszerzésébe. Aligha volt más választása, ha túl akarta élni az évekig tartó nyilvános megszégyenítést egy olyan korban, amelyben már létezett a betárcsázós internet, de nem találták még fel a hashtaget, amely lehetővé tette volna legalább az áldozatok melletti szolidáris kiállást.

 

Egy a témát érintő interjú szerint Bill Clinton ezzel szemben gond nélkül teszi magáévá a #metoo során lelepleződött, hatalmi pozícióban lévő férfiak viselkedésmintázatait, akik sokkal inkább az önsajnálat és önfelmentés szólamainak hangoztatásában találják fel magukat, mintsem hogy önkritikát gyakoroljanak saját tetteikkel szemközt. Nem látszik érteni, hogy nem ad felmentést a férfiként konkrét nők életében tett károkozás alól az, hogy ő feminista (vagy még inkább annak hiszi magát) és politikusként valóban sokat tett a nők közéleti szerepvállalásának elősegítéséért. Ahogy az affér leleplezésében résztvevő visszaemlékezők közül (egy kivétellel) senki nem tartotta indokoltnak, hogy megkövesse Monica Lewinskyt, úgy Clinton is azt gondolja, hogy a bocsánatkérés gesztusát elintézte a nyilvánosság előtt a feleségéhez, a lányához és „mindenki máshoz” intézett megbánó szavaival. Máig nem gondolja, hogy személyesen volna indokolt bocsánatot kérnie attól a nőtől, akinek húsz évvel ezelőtt folytathatatlanná tette az életét. S hogy mit gondol erről Lewinsky? „Annál, hogy tartozik-e nekem személyes bocsánatkéréssel, vagy érdemes vagyok-e rá, sokkal fontosabbnak tartom azt hangsúlyozni, hogy Bill Clintonnak akarnia kellene bocsánatot kérni. Nem annyira magam miatt, mint inkább miatta vagyok csalódott. Ettől ő is jobb ember lehetne és a társadalmunk is jobbá válhatna.”

 

Mára többé-kevésbé bebizonyosodott Hillary Clinton akkoriban hajmeresztőnek tűnő állítása, miszerint a férje viselt dolgai egy „komoly jobboldali összeesküvés” következményeként láttak napvilágot. Ez azonban nem kisebbíti a hites ura által elkövetett bűnöket, melyekről neki első kézből lehetet tudomása. Reakcióik alapján Clintonék azok közé tartoznak, akik vajmi keveset értettek meg abból, ami akkor velük és azóta köröttük történt. Talán még annyit sem, hogy egy szexuális/szerelmi viszonyban elkövetett vétkek leginkább akkor maradhatnak meg két ember magánügyének, ha annak mindkét fél számára megnyugtató rendezésére a magánszférában sor kerül. Ha marad sértett/tönkretett/traumatizált fél, az a terheinek megkönnyítése érdekében előbb-utóbb valakire rábízza a történetét, ahogy Monica Lewinsky is tette. És akkor a titok – különösen a mai mediális viszonyok közepette – már nem titok többé, hanem futótűzként terjedő hashtag.