A születési nevét – Danubia Ifjúsági Zenekar – időközben annak rendje-módja szerint kinövő együttes azóta sem vesztett ifjonti bájából és üdeségéből, ugyanis megalakulása óta szakadatlanul fejlődik, s mára kifejezetten délceg ifjúvá cseperedett.  Könnyebbség ez a kritikusnak, aki a legkevésbé sem szorul rá arra, hogy – az ünneprontást elkerülendő – előrebocsássa: írása az ünnepi alkalomra való tekintettel puszta beszámolónak, nem pedig szigorúan vett kritikának tekintendő. Szabadkozásra ugyanis semmi ok: a zenekar ugyanis ragyogó teljesítménnyel, elsőrangú zenei élménnyel kedveskedett az ünneplő közönségnek.

Kelemen Barnabás

A hangverseny programja szerencsés kézzel válogatott a zenekari irodalom népszerű, mégis tartalmas-jelentékeny darabjaiból, s társította őket egy ritkábban játszott, ám ugyancsak igen mutatós és értékes darabbal, Saint-Saëns h-moll hegedűversenyével. Ez arra is alkalmat adott, hogy a koncert három, a zenekarhoz más-más módon kötődő karmestere mellett egy olyan szólista fellépése is teljesebbé tegye a képet, aki az együttes fennállásának első éveiben – koncertmesterként – meghatározó módon járult hozzá az új zenekar egyéniségének, arculatának felépítéséhez: a hegedűverseny szólóját ugyanis Kelemen Barnabás játszotta.

Az első két műsorszám karmestere az Óbudai Danubia Zenekar jelenlegi művészeti vezetője, Hámori Máté volt. Nyitószámként Erkel Hunyadi László nyitánya hangzott fel, precíz, kidolgozott és ritmikus, ízes karakterekben bővelkedő előadásban. Hámori Máténak a külsőségességet rokonszenves módon kerülő, mégis szuggesztív és magabiztos vezénylése a nyitány után a versenymű összbenyomását is meghatározta. A megérdemelt, zajos sikerben természetesen főszerepet játszott Kelemen Barnabás is, aki – különösen az első tétel szenvedélytől fűtött, mély és dús szonoritásával és a lassú tétel Saint-Saëns legszebb pillanatai közé tartozó vallomásos hangjával – valósággal elbűvölte a közönséget, és így igen meggyőzően „érvelt” amellett, hogy a rendkívül szerethető darab jelentősége jóval nagyobb annál, mint amit a hangversenyéletben betöltött szerényebb szerepe sugall. Zenekar és szólista azáltal is összeillett, hogy egyaránt a legtisztább, érzelgősségtől mentes eszközökkel dolgoztak – a második tétel mély, zengő hangzásaiban pedig kitűnően alkalmazkodtak egymáshoz. Kelemen két ráadása pedig a koncert legemelkedettebb pillanatai közé tartozott: a Bach-Bourrée a hang átható szépségével, a zenélés életteliségével és kristályos tökéletességével, a Paganini-caprice pedig az ördögi technika és a könnyed elegancia sajátos ötvözetével bizonyult jelentős élménynek.

Ezután a zenekart régóta rendszeresen vezénylő Kovács János lépett pódiumra, s vezényelte el Gershwin Egy amerikai Párizsban című rapszódiáját nagyszerű stílusérzékkel, a remek hangszerelési effektusokat mesterien kivitelezve, rengeteg humorral és a dzsesszes lazaságon is átsugárzó, jellegzetes gershwini melegséggel.

Hámori Máté és az Óbudai Danubia Zenekar

Ám a zárószámban még az addigi kitűnő benyomást is fokozni tudta a zenekar. Befejezésként ugyanis a Muszorgszkij–Ravel-féle Egy kiállítás képeit játszották el alapító karmesterük, Héja Domonkos vezényletével. A programban – a Bach-ráadástól eltekintve – kétségkívül ez volt az egyetlen időtlen remekmű, amelynek természete persze egészen sajátos. Sokat sajnálkozunk azon, hogy a Rimszkij-Korszakov által rendbe és jólfésültté tett Muszorgszkij-művekből nem Muszorgszkij saját hangját, hanem annak valamiféle „remastered” verzióját halljuk kicsengeni, bármilyen tökéletes mesterségbeli tudással és jószándékkal végezte is munkáját az a Rimszij-Korszakov, akinek zenekarkezeléséből, hangszerelési vívmányaiból Stravinsky, Debussy és Ravel is oly sokat merített. Azt hiszem, hogy az Egy kiállítás képei viszont nem vet fel hasonló problémát. Itt inkább az a benyomásunk, hogy Muszorgszkijból kikívánkozott ez az elbűvölő és nagyszerű darab, de miután pontosan tudta, hogy maga nem tudja meghangszerelni olyanra, amilyennek hallani szeretné, inkább megírta zongoraműnek. Talán bízott is benne, hogy egyszer jön majd valaki, aki ugyanazt hallja, amit ő, és azt meg is tudja írni. És valóban, jött Ravel és megtette mindezt – s ő, Rimszkij-Korszakovval ellentétben, zsenitársnak is bizonyult, akinek az átiratát feltétel nélkül el tudjuk fogadni a Muszorgszkij-mű kiteljesedésének.

Mindezt azért fejtegettem ilyen részletesen, mert ahhoz, hogy ráérezzünk a szerző és a hangszerelő tökéletes harmóniájára, hogy az hallható valósággá váljon számunkra, olyan jelentős, érzékeny és technikailag is makulátlan előadásra van szükség, amellyel ezen az estén a zenekar és alapítója a közönséget meglepte. Együtt volt itt minden: virtuóz hangszerkezelés, erőteljes koncentráció és teljes odaadás, a részletekre való odafigyelés a karmester remek színérzéke, de legelsősorban is az a képessége, hogy ezekből a színekből a valóság erejével ható képeket építsen fel: olyan, szinte ijesztő súlyú képet, mint a lengyel parasztszekérét, amelynek ijesztő tömege elől már-már félre akarunk ugrani, vagy olyan bűvös vonzásút, amilyet az „Il vecchio castello” a maga érzéki szaxofon-melódiájával. Héja és a zenekar előadásában valamifajta varázslatként vonultak el előttünk a különösnél különösebb képek – s mi tágra nyílt szemmel figyeltünk, mint a gyerekek.