Nem akarom megúszni ezt a dolgot azzal, hogy a körítésről beszélek a főétel helyett, de ez most egy olyan helyzet, amikor nem lehet megkerülni az előadás létrejöttének körülményeit. Egyébként sem hiszek a szigorúan héttől tízig tartó, vákuumfóliába csomagolt színházban, de ha egy vidéki nagyváros valaha szebb napokat látott teátrumában közel tíz évre sikerül hibernálni a prózai tagozatot (a nagyon néhány, Keszég László és Spiró György pünkösdi királyságára eső kivétel csak megerősítette a főszabályt), akkor tökéletesen érthető az az odafordulás és izgalommal teli várakozás, ami Horgas Ádám szegedi főrendezői debütjét kísérte. Három évtizednyi szegedi színháznézés után úgy érzem, tehetek ilyen generális kijelentést: városszerte sokan várták, hogy most aztán végre lássanak valamit.

Ezt most megkapták, nagyon is: a Szentivánéji álom elsősorban és első megközelítésben biztosan látványszínház. Horgas Ádám, aki – szokás szerint – a rendezésen túl maga felel az elmosódó kontúrokkal rendelkező, világzenei meg musicales ízeket újrahasznosító muzsikáért és az előadáshosszat kitartó, precízen kidolgozott, illúziókeltő és azt sikerrel fenntartó vetítésekért, nagyon megbízni látszik a vetített kép erejében. Igen, év(tized)ek óta a képek világában élünk, vagyis nem vitatom azt a feltételezését, hogy a mai nézőt azzal lehet igazán megragadni és megtartani, ha gondosan komponált, izgő-mozgó, cikázó és villogó képekkel korbácsoljuk fel érzékeit. Az álom és valóság, ébrenlét és hipnózis határán mozgó klasszikus történethez különösen illik a profin kivitelezett látványvilág. Mégis tartozom egy vallomással: igazából nem színházam ez nekem. Az első felvonás végén, a szédítő képorgia után bódultan tántorgok, sok ez így egyszerre, de főleg is azért, mert bár kitartóan próbálok a képek mögé lesni, amit mögöttük látok, az sokszor elég vékony.

Most meg igazságtalan vagyok, mert Horgas értőn nyúl az alapanyaghoz, nagyon is sokat merít a Szentivánéji álom négy évszázados játszási hagyományából. Jól láthatóan nem akarja felmondani az unásig ismételt leckét, hanem valamit hozzá akar tenni ahhoz. (Meg ami nekem unalmas, a normál színháznézőnek nem az, bár elgondolkodtató, hogy csak Szegeden az elmúlt két évtizedben, Zsótér Sándor és Alföldi Róbert rendezései után ez már a harmadik Szentivánéji-premier.) Nem tudom, kell-e Jan Kott és Peter Brook után bármi újat akarni mondani erről a darabról, de megpróbálni meg lehet (és alighanem meg is kell). Visszaugrom egy pillanatra a startmezőre: a nagyralátó színháztörténeti helyett más, merőben lokális most ennek a bemutatónak a tétje; röviden szólva a szegediek (és nagylelkűen értsük most bele a fogalomba a színészeket és a nézőket is) trenírozása. Mintha Horgas az esküvői babona előírásait követte volna: kell valami új, valami régi, valami kölcsön és valami kék. 

Jelenetek az előadásból

Nem reklámozták sehol, de a Pécsi Nemzeti Színházban Horgas Ádám által 2014-ben bemutatott, egészen 2017-ig játszott Szentivánéjinek a reciklált változata most ez a szegedi premier: az akusztikus és a vizuális világ szinte pontról pontra megegyezik. Az egyetlen kivételt Bujdosó Nóra új jelmezei jelentik, melyek Szűcs Edit anno kizárólag fehérben és árnyalataiban megjelenő öltözeteihez képest sok más, gyakran harsány színekben tűnnek fel. Érdekes váltás ez a jelmezekben, és a vetített háttér előtt másként is funkcionálnak ezek a ruhák, mint hófehér elődeik: Théseus vérvörös felkiáltójellé válik, a mesteremberek barnás-narancsos pasztellt kapnak, Puck ezüstös-fémes-kékes, high-tech bogárhátú androgün lesz, Oberon hasán meg stilizált napkorong ragyog. Az irány egyértelműnek tűnik, a mesei vonulat erősödik így. 

Horgas Péter forgószínpadra kitalált díszlete remek továbbra is: három, féligformán áttetsző fallal határolt kocka ez, melynek oldalain a projektorok kreálta aprólékos látványvilág bontakozik ki. Belseje sem érdektelen, sőt: csipkéből-hálóból, csontszínű textíliából szőtt dombok és lankák, liánok és rejtekhelyek, szóval maga az athéni erdő. Első ránézésre tán fel sem tűnik, hogy kihívó pózba feszített női testet mintáznak a halmok, és ez például a nem annyira a szerelemről, hanem sokkal inkább a kábultan ténfergő, célját és értelmét vesztett, sokszor brutális és bestiális szexualitásról tudósító Szentivánéji álom esetében igen okos találmány. 

Ez utóbbit ha akarom, észreveszem, de nem reprezentatív közvéleménykutatásom szerint korántsem mindenkiben tudatosult, mit is ábrázolt a nagy kép. És Horgas nem volt rest sok további, világos értelmezést mutató vagy épp az után kiáltó apróságot elrejteni: a macsó és arrogáns Theseus meg frissen igába hajtott felesége, Hippolyta viszonya korántsem idilli, a négy szerelmes – és itt már kicsit bizonytalanabb vagyok, de ha jól értettem – csak álmodta ezt az egész hercehurcát, amikor a tűzugrást követően az erdőben éjszakázott. A rendező nem habozik saját dolgát is megnehezíteni, amikor a ma már nyugodtan szokásosnak nevezhető szerepösszevonások (Oberon és Théseus, Titánia és Hippolyta, stb.) helyett újakat iktat be. Logisztikai problémákat igen, egyéb, számomra kiszálazható tartalmat nem rejt magában például Oberon és Dudás, Theseus és Ösztövér, Lysander és Orrondi egy-egy játszóhoz történő kapcsolása. Vagy ott van a cserélt gyerek körüli felfordulás, aki(nek kegyei)ért Oberon és Titánia egyformán verseng, ám itt szégyenlősen elsimult a darabban még merőben erotikus indíttatású kompetíció. Amúgy ez, a hol prűd, hol nagyon is szókimondó lágéban való fogalmazás végigkíséri az előadást. Markáns üzenet, hogy Horgas a klasszikus, Arany János-féle fordítást használja, és a használatot értsük szó szerint, hiszen beleír, kiegészít, kihúz, olykor poénkodik vele és rajta. Célja egyértelmű: érthetővé, érthetőbbé tenné az ódon sorokat, vállalása azonban nem egyértelmű győzelem, a regiszterek összekuszálódnak, az új mondatok tompán koppannak. 

Mindezek mentén arról is elgondolkodtat a szegedi bemutató, hogy kinek szól, kit céloz meg valójában? Sok színből, hangból, érzésből, benyomásból összeszőtt mesét mutat Horgas az alkotótársaival, ami a kamaszoktól az idősebb generációkig mintha mindenkinek akarna valamivel kedveskedni. Itt is az történik, mint hasonló esetekben szinte mindig: kapunk is ajándékot, meg nem is. A színészek keresgélik a hangjukat, néha a szó szoros értelmében is; a világosan tagolt, szolid tömbökből formált dikciónak mintha az lenne az elsődleges funkciója, hogy pontosan értsük, ki kivel vagy ki ellen van éppen. Nem baj, persze, ha értjük, mit mondanak a színpadon (a beszúrt dalok szövegéről nem tudok ilyen szépeket írni sajnos), de mintha a szavak mögül az egyéniségek hiányoznának. 

A képek forrása: Szegedi Nemzeti Színház

A színészi munka helyenként szépen árnyalja a rendezői koncepciót. Horgas számára nagyon, tán túlságosan is fontosak a szerelmesek: Rétfalvi Tamás frivol Lysanderét és Csorba Kata csalódott Helénáját érdemes követni az erdő mélyére. Puck-Robin megőrzi, megtartja protagonista voltát, és bár Poroszlay Kristóf alig látszik ki a maszk és a páncélszerű jelmez mögül, mégis megmutatja az egyszerre virgonc és csüggedt tündért, aki olykor mintha maga sem tudná, miért is kavarja össze ilyen buzgón a szálakat. Megüt, amikor Medveczky Balázs Oberonja valódi aggodalommal nézi az épp általa kimondhatatlan nászra kényszerített Titánia (Menczel Andrea) szégyenét. Kárász Zénó borzalmasan hosszan haldokló Zubolyként begyűjti a közönség hangos kacagását. 

A bonyodalmak végtére is elsimulnak, (nagyjából) mindenki megkapja, aki vagy ami jár neki. Szóval úgy tűnik, minden és mindenki a helyén van, a gépezet forog, az alkotók se pihentek. De én azért mégis arra vagyok kíváncsi, mi lesz a következő lépés Szegeden.