Revizor: A kolozsvári nemzetközi színházi fesztivál, az Interferenciák nyilván rengeteg munkát jelent a rendező színháznak – a legutóbbi volt a hatodik a sorban.

Bogdán Zsolt: A kollégáim ilyenkor bevállalnak mindenféle önkéntes munkát, nekem ez mindig ünnep, hívom a barátaimat, előadásokat nézünk, fontos, hogy lássam, mások mit csinálnak, egyáltalán hol tart ma a színház.

R: A korábbi fesztiválokból mi maradt meg benned?

BZs: Mindig van egy-két pillanat, ami megmarad, de aztán nagyon besűrűsödik minden, a szárnyaló időt nem bírom utolérni.

R: A színész tud nézőként színházat nézni?

BZs: Persze, de közben magamhoz képest nézek mindent; van, ami tetszik, van, amit maszlagnak tartok. Ne kérdezz rá, úgysem mondom el, hogy melyik előadásokra gondolok. Én akkor vagyok boldog, ha gyomorszájon vág egy előadás, vagy valami jó szöveggel találkozom, jó néző vagyok. Nagyon közel tudok kerülni emberekhez, mert a színész egy empatikus valaki. 

R: A kétévente megrendezett fesztivál mindig valamilyen aktuális fogalomhoz kötődik. Két éve az idegenség volt a témája az Interferenciáknak, most a háború.

Bogdán Zsolt

BZs: Meg kell, hogy jelenjen az előadásban ennek a veszélyessége, kiúttalansága, az, hogy üvölteni tudnál, mert nem találsz ki ebből a helyzetből, hogy rád nehezedik egy olyan súly, amit nem tudsz elviselni egyedül. Ha ez nem jön elő érzésként a szereplőkből, semmit nem ér az egész. Láttam olyan előadást, amiben mintha idegenek beszéltek volna a színházról, ez nem az én színházam. A szöveg hatása a testre sokkal elevenebb kapcsolat kell, hogy legyen. Egy kabát gyűrődésében is meg kell, hogy jelenjen a fájdalom, a félelem. Ha ez nincs, nem lesz hiteles az előadás, és akkor dühös vagyok. Nem is tudom, hogy miért gurulok be, ha át akarnak verni színpadon vagy bárhol. Azt hiszem, hogy szenvedélyesen szeretem azt, amit csinálok. Az kevésbé zavar, ha a színész gyengébb, megyek vele, nekem is nagyon sok hiányosságom van, de ha hazudnak a színpadon, azt nagyon rosszul viselem. Főleg ebben a témakörben. Karnyújtásnyira volt itt a háború, beszivárgott a bőrünk alá. Gondoljunk csak Srebrenicára.

R: A kolozsvári társulat a nemrég bemutatott A velencei kalmárt játszotta a fesztiválon. Tompa Gábor rendezte az előadást, és szó van arról, hogy a két főszereplő szerepet cserél később: most te játszod Shylockot, Viola Gábor Antoniót, aztán majd fordítva. Érdekes fölvetés.

BZs: Remélem, hogy így lesz, így indultunk neki a próbáknak. Érdekes kísérlet lenne. Amikor elkezdünk egy új darabot, bennem kialakul egy kép róla. Ha játszáskor más, hiányérzetem lesz, mert minden apró rezdülés hozzátartozik a darab testéhez. Ha előadjuk, mondjuk, a Ványa bácsit valahol, nagy plazmatévéken megy a fordítás, és ez hozzátartozik a darab „világításához”. Mikor Pesten voltunk vele, nem volt szükség fordításra, nem vittük a szöveget, más lett az egésznek a ritmusa.

R: Milyen lesz az általad formált Antonio?

BZs: Nem tudom még. Tompa Gábor az Antonio és Bassanio közötti meleg kapcsolatot hangsúlyozza a darabban, onnan építi föl a figurákat. Hogy én mit kezdek magamban ezzel, az kérdés. A férfi és férfi közötti testiséget nagyon nehezen tudom ábrázolni, azt gondolom, hogy ott valami sérülne bennem, holott értem, nincs bennem előítélet, és mégis. Az ember fenntart magában egy kicsi intimitást, eddig vagyok feloldható. De van rá még másfél hónapom… Shylockkal könnyebb dolgom volt, ráadásul hosszú volt a próbaidőszak, nagyon mélyen elemeztük. Ebben a rendezésben Tompa Gábor és a dramaturg Visky András nagyon határozott volt: pontosan azt játsszuk, amit ők megfogalmaztak. Lehet, hogy én is eljutottam volna arra a pontra, ahova kellett, de most nem várta meg, hogy megérjen bennem a szöveg. Nagyon erőteljesen megkövetelt bizonyos hangsúlyokat. Eközben nekem mélyre kellett ásnom magamban, hogy ennek a figurának mi motiválja a tetteit. Mit jelent az, hogy valaki sérthető és sértett? Mert valamennyien nagyon sérthetőek vagyunk. Shylockban valami összesűrűsödik, ami nekem nagyon ismerős érzés. Ezért könnyebb ez a szerep, mert felismerem magamban. De persze sokkal árnyaltabb az egésznek az olvasata. Zsidó barátaim mondták, hogy nem igazán szeretik a darabot, lesütik a szemüket. Valószínűleg azért, mert Shylock olyan színben tűnik fel, amit nem szeretnek, mert gyakran elcsúszik a kép, máshonnan nézik, nem az általános emberit látják benne, hanem sok minden mást, ami rárakódik. Visszatérve a bennem lévő érzésekre, igen, van sértődöttség, van harag, bosszú talán legkevésbé. De ha őszinte akarok lenni, valahol az is. A kisebbségi létből adódóan ezek nem idegenek.

A velencei kalmárban

R: Emiatt alakultak ki benned?

BZs: Nyilván a személyiségemben megvan az erre való hajlam, mint ahogy mindenféle másra is, ez alkati dolog.

R: A sértettség is? 

BZs: Tudom, hogy ezt akarod belőlem kihozni, de nem vagyok sértett. Érzékenységről beszélhetünk. Persze ismerem az érzést. 

R: Okod lenne rá? Számtalan díjat kaptál, kedvel a közönség, ismernek.

BZs: Ez nem karrierfüggő. A hazugság, az elhallgatás, a rajtad való keresztülnézés az megalázó, az sértő. Shylock figurája ezekből is táplálkozik. Ha évekig beleül a csontjaidba a hideg, akkor az már tartós állapot, sok minden jön belőle. Szemben azzal, hogy mit mutat a karrierem, sokszor éreztem ezt a hideget, voltak gáncsolások, találkoztam irigységgel.

R: Belezavartam a verstanulásodba, Fekete Vince verseit olvasod. Vannak költői estjeid, Dsida és Ady szövegeiből. Ezek színházpótlók, vagy másért csinálod őket?

BZs: Most csend van az életemben, van rájuk időm. Amikor elkezdek valami újat próbálni, akkor minden zajossá válik körülöttem. IIyenkor lehet gondolkozni életről, halálról, hol tartok, honnan hova. És van a kutyasétáltatás, az egy külön filozófia, kiváló antidepresszáns. Nem, ne kérdezd meg, nem vagyok depressziós. Az egész magyarságomból a nyelvet szeretem legjobban. Óriási örömöt jelent felfedezni egy-egy verssort. Felfedezés volt nekem a Dsida-szöveg is, az Ady is, és készülök most egy Bartis Attila-estre.

R: Minden szerep között újraértékeled az életedet?

BZs: Nem, csak visszakerülök a saját életembe, nézem az embereket, ez egy sajátos voyeurizmus, belefeledkezem az arcokba, történeteket gondolok róluk, ez is a szakmámhoz tartozik. Van idő az anyaggal bánni, nem a motorikus kéz, agy, anyag folyamata zajlik, hanem valaminek a formálása. Ahogy öregszem, sok minden kezd előjönni bennem. Nagyon fontos a zene, a zene csendje, állandóan zenét hallgatok. Vagy zongorázom. Töltekezem.

R: Az elmúlt évtizedekben nagyon megváltozott a világ, nyitottabbá vált. Többen szerződtek Magyarországra, igaz, kevesen maradtak itt. Benned nem merült föl, akár egy szerep kapcsán, hogy ide szerződj?

A mélyben című előadásban.

BZs: Lehetőség volt, de aztán mégsem mentem. Van nagyon sok kolléga, akivel jó lenne együtt dolgozni, beszélgetni. De hiányzik belőlem a vágy, hogy megmérjem magam, ötvenen túl pedig már az ember megválogatja, vagy legalábbis meg szeretné válogatni, hogy kikkel dolgozik.

R: Ez csak az ötvenen túliságról szól? 

BZs: Magamnak így fordítom. Itthon is – bár ez nincs így kimondva, de – szeretném azt gondolni, hogy csak olyan emberekkel dolgozom, akikkel szeretek, máskülönben árt a munkának. Amúgy pedig a román és a magyar színház teljesen más, persze vannak átfedések, de mégis. Amikor tavaly a POSZT-ra úgy indultunk el A mélyben című  Gorkij-darabbal, hogy a román kritika elitje – Georges Banu például – hosszan fejtegette, hogy ez egy értékes előadás, Pécsen nemes pökhendiséggel fogadták. Nem tudom, ez a gesztus mond-e neked valamit, ha ráteszem a kezemet a válladra, így fölülről, és kicsit lekezelően mosolygok hozzá… Most azt fogod mondani, hogy bennem van egyfajta túlérzékenység. Lehet. De az, hogy Pécsen ennyire mellé menjen egy előadás, függetlenül attól, hogy biztos gyengébben játszottunk, hogy két teljesen különböző értéket mutasson az ottani és az itteni kritika… Hogy van ez? Én abban hiszek, hogy megtalálnak itt a feladatok, hogy megpróbálok leásni magamban, fölépíteni a szerepet… Aki a színházban járatos, annak tudnia kell, bármennyire paradox, hogy a színház mégis csak egy zárt világ. Ez egy gyár. Innen nem lehet elszökni, nem is tudnál. Még ha el is engednének, belülről vagy ide láncolva. Egyébként is, nálatok másfajta lövészárkok vannak. Erre nem is reagálnék: ha szóba kerül, csak lehajtom a fejem.