Mohácsi István, a dramaturg, és Mohácsi János, a rendező, nemcsak élvezhetővé, átélhetővé is tette Gogol művét. Az előadás tulajdonképpen borzasztó. Ettől viszont, érdekes módon, kevésbé tűnik reménytelennek az élet. Nem lehet eltagadni, ami van, ha jelentős erőt kíván is a helyzet felismerése. 

A legjobb Mohácsi-opuszok nemcsak azért lesznek kultusz-eseményekké, mert kortársi élményközösség feszíti őket, hanem azért is, mert jó esetben még a sokadik előadáson is átüt az a gyártási öröm, ami a próbafolyamat teremtő pillanatait jellemezhette. Még az olykor fölöslegesnek tűnő, vagy a kelleténél tovább ringatott dialógusokban és poénokban is ott érezhető a közös rájövés és az azt követő megállapodás ereje: „Így van ez? Így. Akkor mutassuk meg!”

Hartai Petra

Az átdolgozás híven adja vissza a klasszikus remekmű lényegét. A szlengekkel és beszólásokkal dúsított, remek ritmusú, nagyon is mai nyelvezet mellett két dramaturgiai akció az újdonság. Az egyik, hogy írtak egy befutó jelenetet, melyből értesül a néző, hogy a két nyikhaj sem kispályás gazember ám, elvetemült briganti mindkettő. (Egyiküknek portás az apja valamelyik minisztériumban, s épp továbbítania kellene a megbízók pénzét valakiknek, de azt ezek a „fiatalok” elemelik, elkártyázzák. „Tehetünk mi arról, hogy megiszunk két üveg konyakot és egy lendülettel elviszünk nyolcmillió rubelt az asztaláról?”) A másik pedig, hogy a városlakók nem egyenként jönnek gazsulálni és megvesztegetni a vendéget, hanem egy igen szépen fölépített jelenetben, közösen, mondhatni egy lélegzetre árulják el és árulják be az elöljárójukat. Ez üti igazán szíven az embert, meg az azonnali meghunyászkodásuk. 

Lábodi Ádám, Orosz Róbert

Zajcev (Bajomi Nagy György), a település képességes polgármestere, háromembernyi árnyékot vet birodalmára. Ő a nagyember itt, a városlakók számára, s kissé megfáradt kakas a tyúkjai között. Ha volt valaha találkozása Bajominak hasonló karakterrel, ha – ne adj isten – állt valaha szemben egy ilyennel, akkor most bosszút állt rajta, mégpedig nemeset és emlékezeteset. A diadalmas romlottság petyhüdt szobra ez a figura. Anna, a felesége (Alberti Zsófi), ki magát Ányának szereti hívatni, nagyon fiatalon eshetett teherbe tőle, akkor, amikor már a polgármester szakított Jelenával, a mostani rendőrfőnöknővel (Vlahovics Edit), ki azóta is emlegeti parancsra elvetetett, közös magzatukat.  Kihűlt azonban ez a kapcsolat is, a polgármester mostanában titkárnő-szeretőjében, a fülig szerelmes – s nem is mindig buta –  Praszkovja Fjodorovnában (Nagy-Bakonyi Boglárka e.h.) leli lankadt kedvét.

Az események java része a polgármesteri hivatal uszodabelsőre hasonlító előcsarnokában játszódik. Khell Zsolt díszlete egyfajta vizuális följajdulás. Úgy lehetett, hogy hajdanán mindenki örült a türkizkékre festett falaknak, csak aztán megjelentek a talpnyomok az alsó négyzetmétereken, s muszáj volt elfedni őket. Rákentek hát egy, az eddigitől fájón különböző, tompa középkéket, a szokásos „jóvanazúgy” gondolat jegyében, így lett itt is olyan mellmagasságig érő olajfesték-lábazat, mint ami az iskolákban meg a kaszárnyákban szokásos. A mélyvíz és a pocsolya-jelleg erősítését szolgálják a férfiakra adott kékesszürke és piócaszín öltönyök, melyek közül csak néha rí ki a polgármesterné rikoltó vöröse vagy egy vállalkozóasszony ciklámenje. Remete Kriszta a bocsánatos vidékiség bizonytalan ízlésű jelmezeibe öltöztette a város idomulási indulattal megvert, buzgó, vagy épp anyagi gondokkal küzdő kádereit. 

Jelenetről jelenetre, fürtökben szakad föl a valóság. A siralmas jelent leginkább Lanyiszlavszkij, a tanító (Avass Attila) megrendítő figurája szimbolizálja. Kopott, homokszín zakója, földig lelógó, elgyötört aktatáskája, s a már kezéhez nőtt, kék fedelű iskolás füzet teszi tán, vagy pamacsokban éktelenkedő, fénytelen szöszhaja az ok, hogy a leghátsó sorban is érzékelhető penész-szag terjeng körülötte? Ezek is, mind, igen. De Avass Attila testtartása, bogárszerűen görnyedt háta, színtelen, nyikorgó beszéde jelzi leginkább a társadalom pillanatnyilag leggyengébb láncszemét. Nem egy nézőnek ugrik meg a pulzusszáma, amikor kiderül, hogy ez a semmicske ember árulja el a „nép” szabálytalan, de hát mégiscsak utolsó, lázongó akcióját. „Ebből vagyunk” (J.A.) 

Lábodi Ádám, Hartai Petra

S nincs menekvés. Thomas Mann A törvény című írásának van egy pillanata, amikor Mózes, aki véreit „minden más néptől különböző, Istennek elkötelezett, szentség és szellem meghatározta népi alakzattá” kívánta volna formálni, szemrevételezi csapatát, ezt a „civilizációk közt ingadozó, tanácstalan hordát, nemző férfiakat, szoptatós asszonyokat, próbálkozó ifjakat, taknyos gyermekeket”, s megfogalmazódik benne a kétségbeesett felismerés, amit úgy összegezhetnénk: ez az én népem. A szombathelyiek jóvoltából valami ilyesmit vagyunk kénytelenek érezni, bár a diagnózis megterheli a lelket. 

Kovács Márton muzsikáját hárman szólaltatják meg: Horváth Dániel (hegedű), Hotzi Péter (klarinét) és Peltzer Géza (szintetizátor) zenéje közben felvonul előttünk a helybéli elit. Az élcsapat: Lezsnyev, a hitetlen de aktív kórházigazgató (Szabó Tibor), Mulnyakov, az olajjal kenekedő ortodox pap (Horváth Ákos) és hosszútűrő felesége (Dunai Júlia), Zemszkaja, a jegyző (Gonda Kata), aki még „vacillál”, hogy nőket vagy férfiakat szeressen-e inkább. De még Gyerzsimorda (Balogh János), a Gogoltól örökölt nevű rendőr, Basmacskin, a behajtó, vagyis a Jégmezők Lovagja által küldött revizor (Kenderes Csaba) is, meg a többiek, mind-mind egyfajta szövegzenét állítanak elő. Partitúra pontosságúak, pattogóan feszesek a tömegjelenetek, nem szólva a főszereplők párbeszédeiről.

A kisvárosi ifjúság másod vonulatát Spekin (Jámbor Nándor), a nyúlként is megjelenő, málé szóvivő, a polgármesterlány helyi udvarlója, a másik Lezsnyev (Szabó Róbert Endre), az újságíró, és Bejerhold (Matusek Attila), az ellenzéki vállalkozó képviseli. A helyi királylány, Marja (Hartai Petra), a polgármesterék hízékony lánykája az egyetlen, akiben legalább nyomokban föllelhető némi tisztesség, de az is inkább csak a többség galádsága elleni kamaszos fölháborodás. Aztán ő is beáll a reménybeli haszonélvezők, majd a csoportosan pórázra fogottak közé.  

Fotók: Mészáros Zsolt, Weöres Sándor Színház

Lábodi Ádám játssza a vikingnek csúfolt vezérszélhámost, Hlesztakovot, a hullámlovast. Érdekes volt ő pályája elején is, figyelemre méltó a fehérvári előadásokban is, de most van az a pillanat, amikortól kezdve nem kell használni az „ígéretes” jelzőt vele kapcsolatban. Ez a szerep a pályára állás ünnepi perceit rögzíti. Megérkezett, belül van, bármivel terhelhető. Minden szakadozottságtól mentes, zeneileg is felépített, igen erős alakítás ez, a helyzetfelismerések és döntések virtuózan megkomponált mutatványa. S közben olyan laza és magabiztos, mintha valami meleg hátszél segítené. Nem elhanyagolható tény, hogy hajdan tanára volt a mostani előadás rendezője. Van egy remek, éles helyzet: Hlesztakov, mikor már érzi a pillanat uralásának lehetőségét, fölcsapja az állát, és egy pökhendi „Mert?”-tel egyszerűen megnémítja a másikat. Olyan ez, mintha a kocsmai darts vasnyilacskáját vágná a hápogó másik torkába. És nyer. 

Ebben az előadásban a sokat idézett mondat – „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!” – nem hangzik el. Mifelénk rajtunk nevetnek. S lassan mindenkihez beállít a szakmájára szabott Jégmezők Lovagja. Távoztakor hátat fordítani nem mer, csámpázva curikkol hát a szajrét rejtő szatyorral. S ha megszólalunk, hogy ezt talán mégsem, ezt nem szabad, ezt nem lehet, beszáll a kocsijába és fölröhög: „… Mert? Naugye.”

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.