Fischl Mónika, Brasch Bence és Szendy Szilvi |
A majdani nagy öreg 1931-ben még csodakamaszként alapozta meg a hírnevét a Mayával, amely több évtized elteltével most visszatért az Operettszínház repertoárjára. Azazhogy bemutattak Réthly Attila rendezésében, illetve Réthly meg a jogtulajdonos Gém György átdolgozásában egy darabot, amely tagadhatatlanul erősen emlékeztet ugyan a Mayára, ám valamiképp mégsem egészen azonos azzal. A zenén kezdve, a felhangzó daloknak nagyjából a fele autentikus Maya-szám, s noha a slágerpakolgatás az operettjátszás elfogadott gyakorlata, itt mégis többszörösen problematikusnak bizonyul. Kétszer is felhangzik például, az előadás egyik nagy dobása gyanánt, a Fogj egy sétapálcát című Fényes-szám, amely három évtizeddel később keletkezett az operettnél, s miközben a pehelysúlyú sláger szövegében a múlt felé kacsingat, zenéje eredendően mégiscsak a komponista naprakészségét kívánta igazolni a hatvanas évek elején. Így hát nem meglepő módon teljességgel és kínosan kilóg a Maya zenei világából, melyet amúgy nem is olyan könnyű rekonstruálni ebből az előadásból. Ahogyan kilóg, de immár a történetből, a második felvonás elején egyébiránt formásan előadott Merci, mon ami is. Ez a dal korban és stílusban jól beillene a darabba, hiszen szintén a harmincas évekből való (még Zarah Leander is énekelte filmen – ahogy évtizedekkel utóbb Major Tamás is), ellenben kokett hangvételű szövege egyáltalán nincs vonalban Maya figurájával, s ezen a helyzeten az sem tud javítani, hogy az előadó kis szövegváltoztatással immár dívaként, s nem Lady Astorként hivatkozik önmagára. A példák még hosszan sorolhatóak lennének, ám inkább tegyünk említést a zenei vonal másik két, fülbeötlő problémájáról. Az egyik a revüoperett allűrjéhez kapcsolódó járulékos elem, a dobos-táncos akrobata afro fiatalember átütően közegidegen betétje, a másik a kvalitásos, ám olykor vészesen nagyratörő, a számok teherbírásával korántsem mindenütt számot vető hangszerelés, Bolba Tamás zenei vezető, Dinyés Dániel, Fekete-Kovács Kornél és Podráczky Ákos közös munkája.
Csere László, Kocsis Dénes, Bordás Barbara és Gubik Petra |
A rendezői koncepció egy korabeli filmforgatás jeleneteivé lényegíti át a Maya idegenlégiós-párizsos sztoriját, s habár ennek sok értelme nincs, de voltaképp nem is igazán zavaró döntés. Mi több, még néhány megkacagható játékpoén is kapcsolódik hozzá. Az azért feltűnő, hogy az Én és a kisöcsém után Réthly újfent kiabáló idézőjelekkel és mintegy mandinerből közelít az operett műfajához. Ehhez roppant látványos módon még egy repülőgépet is felhasználhat, hála a stílusosan dolgozó Khell Csörsszel való együttműködésnek, ám jelezzük sietve: a plakátot leszámítva ennek a repülőnek egyáltalán semmi szerep nem jut a történetben. A második felvonás szállodai ikerszobás jelenete mindenesetre igen jól sikerült, s összességében hatásos és gusztusos Lőcsei Jenő koreográfiája is – két fenntartással. Az egyik, hogy a darabbeli Maya-trió világszáma nemcsak zenei összeállításában, de mozgásában is alulmúlja az indokolt várakozásokat. A másik, hogy mindeddig lehetetlennek gondoltuk az Itt a lux, itt a lux, itt a luxusvonat című számot, benne a "fogd a cso, fogd a cso, fogd a csomagomat" sorral – bőröndök nélkül előadni.
Földes Tamás (Gordon Eszter fotói. A képek forrása: Budapesti Operettszínház) |
A magát tévedésből gyilkosnak hívő és az idegenlégióba beálló angol aranyifjú, Charlie szerepében Dolhai Attila újra bizonyítja, hogy felívelő pályaszakaszában jár. Játékának hagyományosan formális mozzanatait feledteti a kiállás férfiassága, valamint a jó helyen és egészségesen megszólaló tenorhang. Korban alkalmasint hitelesebb Charlie-nak tekinthetjük Gömöri András Mátét, aki már-már vakítóan jóképű, viszont a Mayával közös nagy kettősét (My sweetheart) kereken kimondva nem képes tisztességesen elénekelni, s ugyanitt a valcerezése is sutának látszik. Rudi – fentebb már emlegetetten – megnehezített szerepében Brasch Bence imponáló svádával verekszi keresztül magát a filléres viccelődések tömegén, azonban minden igyekezete ellenére sem tűnik eredendően táncra termett színésznek. (Mondjuk, Csere Lászlóval ellentétben, aki jelképesnek is alig tekinthető szerepében mellesleg egyedüliként képes lazán nyújtott, s mégis pergő mozgásával hitelesíteni a Fogj egy sétapálcát első elővezetését.) A másik Rudi, vagyis Kocsis Dénes rokonszenvesen szenved attól a szöveges bazárárutól, amelyet elmondani kénytelen, a jelenléte viszont konstans csibészes bájt és példás színpadi agilitást jelez. Dixi járulékos szerepében Kiss Zoltán és Laki Péter is egészséges komikusi készségről tesz tanúságot, s mindketten érdemben kiveszik a részüket abból a sikerből, amely a második felvonásbeli Galambom-bo-bom előadását tartós jó emlékké teszi.