Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MAYA-BAJA VAN

Fényes Szabolcs: Maya / Budapesti Operettszínház
2018. dec. 13.
A címhez magyarázatul és mentség gyanánt: bizony ilyenek a poénok az Operettszínház idei utolsó nagyszínpadi bemutatóján. A Maya előadása felerészt élvezhető, ám a gyakori rossz pillanatokban mintha csak Kiss B. Atilla igazgatói pályázatának rosszalló kitételeit illusztrálná. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
A huszadik századi magyar színháztörténet talán legérdekesebb társasága az utolsó mohikánoké, másként a nagy túlélőké. Azoké a régi világban kiképzett és még ott tekintélyt szerzett nagy- és kismestereké, akik 1945, majd 1949 után is nélkülözhetetlennek tudtak bizonyulni, s akik aztán életük (rendszerint hosszú életük) második felében személyükben egyszerre váltak összegző, megkoronázó és bevégző figurákká. Nádasdy Kálmán és Honthy Hanna, Kellér Dezső vagy épp Ferencsik János mellett ebbe a csoportba tartozott Fényes Szabolcs (1912-1986) is: a magyar zenés színház és könnyűzene évtizedeken át megkerülhetetlen kulcsszereplője. Két alkalommal, s egyszersmind három különböző történelmi periódusban igazgatta az Operettszínházat, komponált táncdalt és filmzenét, operettet, zenés játékot és majdnem-musicalt, s holtáig tartotta békebeli törzsasztalát a Fészek művészklubban.
 
Fischl Mónika, Brasch Bence és Szendy Szilvi
Fischl Mónika, Brasch Bence és Szendy Szilvi

A majdani nagy öreg 1931-ben még csodakamaszként alapozta meg a hírnevét a Mayával, amely több évtized elteltével most visszatért az Operettszínház repertoárjára. Azazhogy bemutattak Réthly Attila rendezésében, illetve Réthly meg a jogtulajdonos Gém György átdolgozásában egy darabot, amely tagadhatatlanul erősen emlékeztet ugyan a Mayára, ám valamiképp mégsem egészen azonos azzal. A zenén kezdve, a felhangzó daloknak nagyjából a fele autentikus Maya-szám, s noha a slágerpakolgatás az operettjátszás elfogadott gyakorlata, itt mégis többszörösen problematikusnak bizonyul. Kétszer is felhangzik például, az előadás egyik nagy dobása gyanánt, a Fogj egy sétapálcát című Fényes-szám, amely három évtizeddel később keletkezett az operettnél, s miközben a pehelysúlyú sláger szövegében a múlt felé kacsingat, zenéje eredendően mégiscsak a komponista naprakészségét kívánta igazolni a hatvanas évek elején. Így hát nem meglepő módon teljességgel és kínosan kilóg a Maya zenei világából, melyet amúgy nem is olyan könnyű rekonstruálni ebből az előadásból. Ahogyan kilóg, de immár a történetből, a második felvonás elején egyébiránt formásan előadott Merci, mon ami is. Ez a dal korban és stílusban jól beillene a darabba, hiszen szintén a harmincas évekből való (még Zarah Leander is énekelte filmen – ahogy évtizedekkel utóbb Major Tamás is), ellenben kokett hangvételű szövege egyáltalán nincs vonalban Maya figurájával, s ezen a helyzeten az sem tud javítani, hogy az előadó kis szövegváltoztatással immár dívaként, s nem Lady Astorként hivatkozik önmagára. A példák még hosszan sorolhatóak lennének, ám inkább tegyünk említést a zenei vonal másik két, fülbeötlő problémájáról. Az egyik a revüoperett allűrjéhez kapcsolódó járulékos elem, a dobos-táncos akrobata afro fiatalember átütően közegidegen betétje, a másik a kvalitásos, ám olykor vészesen nagyratörő, a számok teherbírásával korántsem mindenütt számot vető hangszerelés, Bolba Tamás zenei vezető, Dinyés Dániel, Fekete-Kovács Kornél és Podráczky Ákos közös munkája.

 
És akkor térjünk rá és essünk is hamar túl az előadásban felhangzó szöveg szégyenén. Jószerint pirulásra késztető ugyanis, hogy Réthly Attila és Gém György átdolgozása miként is viszonyul a verbális humorhoz. "Meghaltam és vidéken vagyok eltemetve", "nekem zörögsz, papírzacsi?" – sorjáznak szinte végeérhetetlenül a rég megavasodott, alighanem bálás kiszerelésben megvásárolt flaszterpoénok, leginkább a darabbéli Rudi, s kisebb részben Dixi szerepét pusztítóan megterhelve. Csak még egyet, elrettentésül: "masszőr, holnapszőr".
 
Csere László, Kocsis Dénes, Bordás Barbara és Gubik Petra
Csere László, Kocsis Dénes, Bordás Barbara és Gubik Petra

A rendezői koncepció egy korabeli filmforgatás jeleneteivé lényegíti át a Maya idegenlégiós-párizsos sztoriját, s habár ennek sok értelme nincs, de voltaképp nem is igazán zavaró döntés. Mi több, még néhány megkacagható játékpoén is kapcsolódik hozzá. Az azért feltűnő, hogy az Én és a kisöcsém után Réthly újfent kiabáló idézőjelekkel és mintegy mandinerből közelít az operett műfajához. Ehhez roppant  látványos módon még egy repülőgépet is felhasználhat, hála a stílusosan dolgozó Khell Csörsszel való együttműködésnek, ám jelezzük sietve: a plakátot leszámítva ennek a repülőnek egyáltalán semmi szerep nem jut a történetben. A második felvonás szállodai ikerszobás jelenete mindenesetre igen jól sikerült, s összességében hatásos és gusztusos Lőcsei Jenő koreográfiája is – két fenntartással. Az egyik, hogy a darabbeli Maya-trió világszáma nemcsak zenei összeállításában, de mozgásában is alulmúlja az indokolt várakozásokat. A másik, hogy mindeddig lehetetlennek gondoltuk az Itt a lux, itt a lux, itt a luxusvonat című számot, benne a "fogd a cso, fogd a cso, fogd a csomagomat" sorral – bőröndök nélkül előadni.

 
A Maya szereplőgárdájának mindkét szereposztásban vannak erős és sérülékeny pontjai egyaránt. (S van egy állandó gyenge láncszeme is: a Laklóth Aladár vezette légionárius-vonal egésze.) Amint az várható volt, Fischl Mónikának jól áll a címszerep. A hangja szépen érvényesül – nem teljességgel megszokott fekvésű – szólamában, s ha a kisugárzása asszonyosabb is az itt optimálisnak sejtettnél (elvégre a dublőzzel vetkőző Maya valójában ártatlan leánynak jelzi magát), azért Fischl tud valamit, amit ma szinte senki más: a megjelenése pillanatában primadonnának tűnni. A másik Maya, Bordás Barbara helyből lányosabb jelenség, de egyúttal sajnos cukrosabb is, s ez az éneklésén is meghallatszik. (Belépőjében apró szövegtévesztéssel a "tán még a napfény se tud rám nevetni" sor helyett következetesen "hát még a napfény"-t énekel.) A Karády-frizurás két Barbara közül a nagyobb szubrett-rutin kétség kívül Szendy Szilvié, akinél azonban ez a rutin már rég egyfajta általános szubrett-sablonná merevedett, kevesebb mórikálással és koncentráltabb szólamformálással azonban még az ilyen egyenszubrett-figurák is érdekesebbekké válhatnának. Gubik Petra ugyanebben a szerepben nem igazán lehengerlő, de valamelyest hamvasabb közreműködőnek tetszett. A harmadik nőalakot, a Madeleine nevű, hisztérikusan követelőző vampot Auksz Éva hozza hibátlanul, vagyis kellően irritálóan.
 
Földes Tamás (A képek forrása: Budapesti Operettszínház)
Földes Tamás (Gordon Eszter fotói. A képek forrása: Budapesti Operettszínház)

A magát tévedésből gyilkosnak hívő és az idegenlégióba beálló angol aranyifjú, Charlie szerepében Dolhai Attila újra bizonyítja, hogy felívelő pályaszakaszában jár. Játékának hagyományosan formális mozzanatait feledteti a kiállás férfiassága, valamint a jó helyen és egészségesen megszólaló tenorhang. Korban alkalmasint hitelesebb Charlie-nak tekinthetjük Gömöri András Mátét, aki már-már vakítóan jóképű, viszont a Mayával közös nagy kettősét (My sweetheart) kereken kimondva nem képes tisztességesen elénekelni, s ugyanitt a valcerezése is sutának látszik. Rudi – fentebb már emlegetetten – megnehezített szerepében Brasch Bence imponáló svádával verekszi keresztül magát a filléres viccelődések tömegén, azonban minden igyekezete ellenére sem tűnik eredendően táncra termett színésznek. (Mondjuk, Csere Lászlóval ellentétben, aki jelképesnek is alig tekinthető szerepében mellesleg egyedüliként képes lazán nyújtott, s mégis pergő mozgásával hitelesíteni a Fogj egy sétapálcát első elővezetését.) A másik Rudi, vagyis Kocsis Dénes rokonszenvesen szenved attól a szöveges bazárárutól, amelyet elmondani kénytelen, a jelenléte viszont konstans csibészes bájt és példás színpadi agilitást jelez. Dixi járulékos szerepében Kiss Zoltán és Laki Péter is egészséges komikusi készségről tesz tanúságot, s mindketten érdemben kiveszik a részüket abból a sikerből, amely a második felvonásbeli Galambom-bo-bom előadását tartós jó emlékké teszi.

 
Az előadás amúgy, döntően a rendezői koncepció rátétje miatt, nehezen jut el a befejezésig. A mantuai hercegnek is (félre)öltöztetett bölcs zenebohóc, a Mészáros Árpád Zsolt és Földes Tamás által egyaránt kedvesen megjelenített Bambó terelgeti el végül a zárófüggönyig a nyögvenyelős harmadik felvonást. "Nem szábáááááád" – hangzik Bambó többször is kijátszott bohóci bemondása, s mi tagadás, ezt itt-ott a próbafolyamat során is odakiálthatta volna valaki az előadás megalkotóinak.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek