Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SKÓT KIRÁLYNŐ HAGYATÉKA

McQueen
2018. dec. 11.
2010 februárjában hunyt el a divatvilág géniusza, Alexander McQueen. A róla készült dokumentumfilm, a McQueen a műfajt ugyan nem újítja meg, mégis működik. Természetesen McQueennek köszönhetően. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Az Ian Bonhôte-Peter Ettedgui rendezőpáros nem gondolta túl az Alexander McQueen életéről szóló dokumentumfilmet. Öt meghatározó kollekció köré szerveződő fejezetben, kronológiai sorrendben, interjú- és divatbemutató-részletekkel fűszerezve mesélik el a kreátor életét, szakmai pályafutását. Okos döntés volt a részükről, hogy beszéljenek a skót divattervezőről a barátok, a rokonok, a közvetlen munkatársak, és valljon magáról a kreátor, így aztán sem Katalin hercegnő a McQueen tervezte esküvői ruhájában, sem David Bowie a szintén a tervező jegyezte híres Union Jack-kabátjában nem homályosítja el alanyi jogon McQueen művészetét. 

Merthogy igazi művészről, egy kreatív géniusz munkásságáról beszélünk, ahogy ezt a dokumentumfilm is igazolja. Egymás után látni ezeket a kollekciókat nem csupán vizuális orgia a nézőnek, de felhívás arra is, hogy elemezze, értelmezze, amit lát, próbálja megfejteni McQueen vízióit. Ahogy a kollekciók egymást követik, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a skót kreátor a ruháiban beszélte el az életét, a divaton keresztül dolgozta fel az őt ért sérelmeket és traumákat, és fantáziált a számára ideális álomvilágról. 

Már az első, „így jöttem” kollekcióban (Jack The Ripper Stalks His Victims – 1992) ott volt minden, ami egyedivé és megkerülhetetlenné tette McQueent a divattörténetben: a szépségnek és az erőszaknak egy egészen bizarr, ugyanakkor emocionális és erotikus elegye. A viktoriánus éra és Hasfelmetsző Jack ihlette kollekció, amit a London Fashion Weeken mutattak be, lélegzetelállítóan friss és modern még 2018-ból visszanézve is. A mindössze 23 éves McQueen, hogy mentorát, Isabella Blow-t idézzük, egyszerre adózott a tradíciónak és szabotálta azt – a fekete-vörös kollekció a vért, a gyászt és a szexet idézte, mindezt elegánsan és rendkívül kifinomultan. 

Az East End-i taxisofőr dagi meleg fia, a „brit divatvilág huligánja”, aki imádta az anyját, és az ő tanácsára kezdett el 17 évesen szabászatot tanulni, szinte pillanatok alatt vált a divatvilág szenzációjává. Hírnevét az újabb kollekció (The Highland Rape – 1995), amit egyébként egy éjszaka alatt vetett papírra, csak még tovább „öregbítette”. Abban a lázálomszerű látomásában McQueen egyszerre adózott a skót gyökereinek és dolgozta fel, hogy gyerekkorában a nénikéje férje őt és a nagynénit rendszeresen abúzálta. A kollekció – a színpadon gyomok között, megtépett ruhákban botorkáló modellekkel, akik úgy festettek, mint akik épp egy szexuális erőszakból szabadultak – természetesen botrányt kavart, viszont hozzásegítette a kreátort ahhoz, hogy a Givenchy vezető tervezőként szerződtesse.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A mérföldkőnek számító kreációk apropóján, a visszaemlékezésekből, a home videókból, az interjúkból McQueent emberként is jobban megismerhetjük. Egy olyan zseni alakja bontakozik ki előttünk, aki mindig csak flörtölt a szeretettel, de a sötétség ismerősebb és otthonosabb volt számára; a múltját soha meg nem tagadva a nagy divatházak vezető tervezőjeként is a kantinban ebédelt a szabászokkal, és mindig vallotta, ha művészként előbbre akar lépni, soha nem játszhat biztonsági játékot. McQueen perfekcionista és munkaalkoholista volt, és minél híresebbé és gazdagabbá vált, annál boldogtalanabb lett – miután megalapította a saját divatházát, a Givenchy igényeinek is eleget téve évi 14–16 bemutatót jegyzett, ami fokozatosan felőrölte az idegrendszerét és egyre kiszolgáltatottabbá tette a drogoknak. 

Hogy milyen befolyással bírt egyébként a kreátor munkássága a vizuális kultúrára, így a filmtörténetre, a Gucci-fordulat kapcsán mutatkozik meg igazán. Az olasz divatház, amelynek Tom Ford volt akkortájt a kreatív igazgatója, 2000-ben szerzett többségi tulajdont McQueen saját cégében. Mindez azért érdekes, mert a nem „csupán” tervezőként, de filmrendezőként is komoly tehetségesnek számító Tom Ford második mozija, az Éjszakai ragadozók (2016) kiállításmegnyitója a történet elején, mintha McQueen 2001-ben bemutatott Voss névre hallgató bemutatójára rezonálna. Mindkét alkotásban az artisztikusan megjelenített elhízott, meztelen női test látványa készteti arra a nézőt, hogy elgondolkodjon a tartalom és a forma kapcsolatáról, a szépség és a művészet mibenlétéről. (A McQueen-bemutató zárlatában megjelenő testes, csövekre kötött nő, akit a divatshow alatt végig egy üvegdoboz rejt, egyébként utalás egy híres Joel-Peter Witkin-fotóra, az 1983-ban született Sanitariumra.) 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Ian Bonhôte és Peter Ettedgui dokumentumfilmje az öt fejezeten túl két nagyobb blokkra is felosztható – az első szakaszban a felemelkedés, míg a másodikban a hanyatlás, vagyis a bukás a fő téma. Igaz, McQueen esetében a bukás főként azt jelenti, hogy sikeres és gazdag tervezőként, és testileg egyre vonzóbbá válva (a stressznek, a drogoknak és a zsírleszívásnak köszönhetően jócskán lefogyott) végül a saját démonaival szemben bukott el. Miután a két legfontosabb nő viszonylag rövid időn belül távozott az életéből, vagyis a mentora, Isabella Blow és az édesanyja is elhunyt, a skót divatkirálynő úgy döntött, megtér abba az álomvilágba, amelybe a Plato’s Atlantis névre keresztelt kollekciója kapcsán nyerhettünk bepillantást. Alexander McQueen 40 évesen önkezével egy olyan életnek vetett véget, ami – és erre a dokumentumfilm is bizonyíték – művészi értelemben a mai napig egészen páratlannak és forradalminak számít. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek