Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ANYAFÖLD, ANYANYELV, ANYAHIÁNY

Nora Ikstena: Anyatej
2018. dec. 6.
Azt hittem, recenziómat azzal az eszmefuttatással fogom kezdeni, vajon miért sorolta Kosztolányi Dezső a tíz legszebb magyar szó közé az „anyatej”-et. Hasznosak az efféle kritikusi fogódzók, egész gondolatmeneteket lehet rájuk felfűzni, és az ember még a műveltségét is megcsillogtathatja. Nagy kár, hogy Kosztolányi egyetlen összetett szót sem sorolt az általa legszebbeknek tartottak közé, ilyenformán az „anyatej”-et sem. TAMÁS ZSUZSA RECENZIÓJA.
Az elbeszélés egy 1969-ben született kislány (nő) hangján kezdődik, egyes szám első személyben. Az ő hangját hamar felváltja egy 1944-ben született nő hangja. Kettejük szabályosan váltakozó szólamát eleinte könnyű összekeverni: mindketten születésük (részben képzelt) történetével indítanak, véletlenül mindketten októberben születtek, és elbeszélésükben óhatatlanul az „anya”, anyatej” szavakat ismétlik, különböző kontextusban. Később egyre világosabbá válik, hogy amelyikőjük emlékeiben a kórház – mint munkahely, mint hivatásgyakorlásának terepe, mint maga a paradicsom – felbukkan, az az anya, a másik szólam az ő lányáé.
 
Nem egyszerűsíti a megértést, hogy az anya is beszél a saját anyjáról, s ez az anya (tehát a nagymama) hamar elveszíti férjét; a kislánynak pedig eleve „nincsen” apja. Mégsem az apák hiánya határozza meg a történeteket: a leendő doktornőnek akad mostohaapja, aki örökbe fogadja, és saját lányaként szereti. Később ugyanez a mostohaapa a nagymamával együtt pótolja az 1969-ben született „borsócska” szüleit – igen, az anyját is, aki fizikailag jelen van ugyan az életében, mégsem tölt be igazi anyai funkciót. Anyaszerepe már az első napokban megkérdőjeleződik: elhagyja újszülött kislányát, napokra eltűnik, mint aki tudja, hogy teje „több rosszat okozhat a gyerekének, mint jót”. Így válik a tej, az anyatej kettejük kapcsolatának jelképévé; a kislány két napig kamillateát kap a kétségbeesett nagymamától, mígnem csecsemőnek megfelelő táplálékot szerez. Az anyatej szagát a kislány számára az orvosságok és fertőtlenítő folyadékok aromája helyettesíti egész gyerekkorában: az anya nem neki, hanem az orvostudománynak él, gyakran kísérletezik önmagán, szó szerint és képletesen is párhuzamos világban létezve.
 
Egy anyahiány története tehát a regény, de a mélyben mégis meghúzódik az eltűnt, elveszített apa hiánya is: a nagymama, aki új kapcsolatában új életet kezdett, sosem tudta meg, hogy első férje végül is életben maradt, súlyos betegen tért haza deportálásából, és lánya tartotta is vele kapcsolatot. A lányt az apa fizikai szenvedése ösztönözte arra, hogy orvos legyen, ám – mondhatni: paradox módon – nőgyógyász lett, és nők százain-ezrein segített. Történt mindez a szovjet uralom alatt álló Lettországban, ahol természetes, hogy az embert attól fosztják meg, ami számára a legfontosabb: van, akit a családjától választanak el, van, akit hivatásgyakorlásában korlátoznak. 
 
Így jár az anya is: bár megadatik neki, hogy Leningrádban tanulhasson, képezze magát, két év után „kiűzetik”, hazaküldik Rigába, majd száműzik az isten háta mögé, egy vidéki rendelőbe, ahonnan nincs többé kiút, nincs út felfelé, nincs karrier. Az incidens, amely miatt „kiűzik a világba, amelyben születése óta felesleges volt”, két határ átlépéséből fakad: élet és halál határának átlépéséből. A doktornő segít teherbe esni egy pravoszláv hitű, igazi orosz asszonynak, Szerafimának, akinek „igazi oroszsága” nemcsak hitében nyilvánult meg, hanem abban is, hogy megadón tűrte háborúban megrokkant, alkoholista férje veréseit. A megtermékenyítés (inszemináció) megelőzte az első hivatalosan publikált mesterséges megtermékenyítést, amelyről az anya egy Londonból érkező tudományos folyóiratból szerez tudomást, és amelynek során a Cambridge-i Fiziológiai Laborban termékenyítettek meg egy petesejtet.
 
Szerafima ettől kezdve szentként tiszteli a doktornőt, aki továbbra is istent játszik: amikor tudomására jut, hogy az asszony férje a terhes feleségét is képes volt péppé verni, maga is húsklopfolót ragad, és – miután gondosan védekezésképtelenre itatja – többször egymás után lesújt „a Nagy Honvédő Háború hősének” arcára. Ez utóbbi tettéért veszik elő, de csak mert előbbiről nem tud senki. Amikor ő maga elárulja főorvosának, az kifakad: „Érti maga egyáltalán, milyen határokat lép át? (…) Maga nem normális, nem értem, miért áldotta meg magát Isten ilyen tehetséggel.”
 
A vidéki száműzetést anya és lánya együtt töltik: a gyermekét nem szoptató, saját szüleire hagyó anyának most mégis szüksége van a gyermekére. Ezzel kezdődik a folyamat, amelyet az elbeszélés már az első megszólalásban előrevetít: „A húsz év alatt, amíg együtt voltam anyámmal, nem tudtam megkérdezni tőle, miért szakított el a mellétől engem, a kicsi, magatehetetlen csecsemőt. (…) És lehet, hogy nem is volt helyénvaló ez a kérdés, mivel az élet úgy hozta, hogy nekem kellett az ő anyjává válnom.”
 
A kislány válik élni nem akaró édesanyja anyjává. Miképp egy metaforikus jelentben, amelyben anya és lánya együtt baktatnak hazafelé a térdig érő hóban, és a kislány kitapossa az anyának az utat, hogy ő könnyebben haladjon a lánya kicsi lábnyomaiban, úgy jár mindenben elöl a kislány, s teszi könnyebbé az anya lépteit, aki ezt alig-alig értékeli, egyre mélyebbre süllyed depressziójába. Metaforikus jelentekben amúgy is bővelkedik a regény. A kislány későbbi tejundora, s a jelenet, ahogyan az iskolában mégis belé akarják erőszakolni; a kölykeit Kronoszként felfaló Bambi nevű apahörcsög, aki belehal a szabadság utáni vágyakozásba; az agyagból formált embrió („Életre fog kelni? Életet kell lehelnem belé?”): kissé talán túl könnyen érthető motívumok, amelyek szinte felkínálják magukat az értelmezőnek, szinte eleve citátumnak íródtak. Mégis, bizonyos motívumok ismétlődése, főként a kicsit rejtettebb párhuzamoké, igencsak megemelik a szöveget (a nyelv nélküli harang, amit a kislány lát egy kiránduláson, és a bedeszkázott ablakú templom, ahová az anya megy el egyetlen egyszer; a különböző kontextusban felmerülő kérdés: „Hisz maga Istenben?”), és állíthatjuk, az ismétlődés nem didaktikus eszköz, hanem szövegrendező elv Nora Ikstena regényében.
 
Végezetül hadd áruljam el: a regény olvasása során végig azt hittem, recenziómat azzal az eszmefuttatással fogom kezdeni, vajon miért sorolta Kosztolányi Dezső a tíz legszebb magyar szó közé az „anyatej”-et. Hasznosak az efféle kritikusi fogódzók, egész gondolatmeneteket lehet rájuk felfűzni, könnyen keretes szerkezetűvé tehetik a bíráló szöveget (és az ember még a műveltségét is megcsillogtathatja). Nagy kár, hogy Kosztolányi egyetlen összetett szót sem sorolt az általa legszebbeknek tartottak közé, ilyenformán az „anyatej”-et sem. Így aztán ha azon fanyalognék, hogy a tej, anyatej, táplálás motívumok, a „meleg, mint a tej” kifejezés vagy a Tejút túl sokszor, túl kézenfekvően szerepelnek a szövegben, nem árt figyelmeztetnem magam: úgy tűnik, én magam soroltam a legszebb szavak közé az anyatejet, még ha volt is bennem némi ellenállás éppen a címmel szemben. 
 
Ezt a fajta érintettséget – bevonódást, ellenállást – biztosan kiváltja olvasóiból a könyv: szívből remélem, nem csak női olvasóiból. Az anya halálával és a berlini fal leomlásának képeivel záruló regény nem csupán egy anya-lánya kapcsolat krónikája, de egy mérgező „anyaország” történelmi látlelete is.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek