Hermann Hesse Az üveggyöngyjáték című regénye állt ugyanis az idei kamara.hu fesztivál középpontjában – az a regény, amely egy olyan tevékenység és életforma filozófiáját vázolja fel, amelyben a művészet, a filozófia és az élet – vagy: az ember – tökéletesen egymásra találnak. A regényben világos leírást nem találunk arról, mi ez a játék pontosan, az esztétikai-eszmei alapról, illetve történetéről viszont annál többet. „[A] zenetudósoknak és zenészeknek a kis körében [alakult ki], akik az új zeneelméleti szemináriumokban dolgoztak és tanultak” – áll a regényben. Igazán elkötelezett művelői pedig szerzetesekhez hasonló fegyelemmel élik „a teljes elmélyülés önmegtartóztató és önzetlen életét”. Az üveggyöngyjátékos felfogása közel áll a keleti tanokhoz, célja a vágy nélküli élet. A vággyal teli romantika zenéje idegen számára, és eszményített zeneszerzői olyan szellemiségű alkotók, mint Bach, Purcell vagy – még korábbról – Praetorius és Palestrina. Bántam, hogy az idei fesztiválon nem hangzott el ezeknek a szerzőknek egyetlen műve sem.

 

Christoph Richter

Én bánkódhatom, de a két Magister Ludi attól még Várjon Dénes és Simon Izabella marad – a játékosok pedig egészen kiváló muzsikusok. Debussy fuvolára, brácsára és hárfára írott szonátájában Pivon Gabriella, Jürg Dähler és Vigh Andrea éppen úgy játszik a karakterekkel, a zene érzelmeivel, ezzel a zeneszerzőtől szokatlanul absztrakt művel, mint az üveggyöngyjátékosok. Az első tétel a kontrollált szenvedélyé, a megfoghatatlan humoré, amelyet néha megszakít a brácsa panasza. A zárótételben a fuvola vehemenciája a torzított hangokig fokozódik, és ez a sodró hangvétel vezet át Mozart robbanó erejű Esz-dúr zongoraötösébe (K.493), amely ezúttal az előírt ismétlésekkel, jó 35 percben szólalt meg Andrea Hallam (hegedű), Jürg Dähler (brácsa), Christoph Richter (gordonka) és Várjon Dénes (zongora) előadásában. A zongoraszólam szinte egy versenyműével vetekszik, de érdemes méltatni a vonóshangszerek figyelmes együttműködését is.

 

Liszt Ferenc Orpheus című szimfonikus költeményének zongoratrió-átirata (Saint-Saëns) igazi ritkaság, és meg kell állapítani, így, kamaraváltozatban szinte hatásosabb a mű, mint zenekaron. Legfőképpen azért, mert könnyen közel kerülünk a három zenészhez – Viviane Hagner (hegedű), Christoph Richter (gordonka), Roman Rabinovich (zongora). A darab kapcsán érdemes az üveggyöngyjátékos szellemiségét említeni: az Orpheus rendkívül „céltudatos” mű, egyetlen főtéma az alapja, hangnemében is egyszerű (C-dúr, egyetlen, tercrokon E-dúr kitérővel). A romantika gazdagsága helyett Liszt inkább a „dolgok” mélyére akar hatolni; ahogy a cím is jelzi, ez magáról a zenéről szóló zene.

 

Megyesi Schwartz Lúcia

Nem a zenéről szóló zene Ravel Madagaszkári dalok című ciklusa, amelynek középső tételében – Aoua! – a fehér emberek becstelenségeire figyelmeztet a beszélő. Megyesi Schwartz Lúcia páratlanul egzotikus és érzéki jelenség, és ennek a műnek most jót tesz, hogy női előadóktól szólal meg (Pivon Gabriella, Rohmann Ditta és Simon Izabella). Különösen azért, mert a két szélső tételnek szexuális energiája van, és nem is abban a személytelen, „elektromosan borzongó” értelemben, mint ami a Bolero vagy a La Valse jellemzője. Tudni lehet, hogy a Madagaszkári dalok Ravel egyik kedvenc műve volt, az életmű egyik kakukktojása. Most, Megyesi Schwartz Lúcia előadása után különösen érzem annak a veszteségét, hogy Ravel olyan korán elhunyt: mi mindent írhatott volna még!

 

A kamarafesztivál utolsó gyöngyszeme Gabriel Fauré c-moll zongoranégyese: ez a darab, noha 1880-ban mutatták be, hangvételében és formai tökéletességében inkább a klasszika jegyeit viseli magán, Fauré inkább mértéktartó, mint drámai, inkább lírikus, mint túláradóan szenvedélyes. Méltó a kasztáliai szellemhez, de ne higgyük, hogy Anthony Marwood (hegedű), Jürg Dähler, Christoph Richter és Várjon Dénes formációja nem csinált valódi örömünnepet a fesztivál búcsúdarabjából. Ez azonban inkább az a fajta ünnep, ami a regényben is megjelenik: egyszerre áldozat is, a zene, egy eszme dicsőítése. A negyedik, Allegro molto tételben a zongora arpeggióival kísérve forrnak egybe a vonósszólamok, a vonók gondosan megformált dallamai. Az egyre magasabb fekvéseket meghódító, himnikus főtémáról az üveggyöngyjáték célja is eszünkbe juthat: a „közeledést a minden jelképen és sokféleségen túl önmagában egységes szellemhez.”