Ez itt a második epizód. A megszállott Harry Potter-rajongótábor jelentős része odalesz érte, de a többiek nem biztos, hogy értik majd, miért is olyan izgalmas 134 percen keresztül nevekkel dobálózni.
Jó, hát David Yates, aki Potter-ügyben nem épp tapasztalatlan direktor (ha az utolsó kettőt külön vesszük, négy film is a nevéhez fűződik a szériából), azért dobálózik itt mással is: szépen kivitelezett akciójelenetekkel például, amelyek közül kiemelkedik a nyitány, s azt se lehet ám elvenni tőle, hogy a húszas évek miliőjét a folytatásban is értő szakemberként működteti.
James Newton Howard zenéje most is egészen kiváló, Johnny Depp eléggé el nem ítélhető módon rendesen kordában van tartva – a történet alaposan kihidrogénezett főgonoszaként ugyan láthatóan viszket neki ott, ahol akkor vakarja meg, amikor maszk van rajta, s szívesen kitörne belőle a ripacskodhatnék, de Yates ügyes rendező, elbír Deppel, s igazából elbír J. K. Rowling egójával is. De ha nincs épkézláb sztori, azzal ő se tud mit kezdeni.
Ám még mielőtt arról lenne szó, hogy mit csinál a Grindewald bűntettei, ha nem történetet mesél, azért még érdemes megemlíteni: az is jól áll a filmnek, hogy Göthe Salmander – vagyis elvileg a főszereplő! – kevesebbet szerepel benne, mint az előző részben, vagyis Eddie Redmayne bájosan dauerolt tincsei talán most kevesebb nézőt idegesítenek majd halálba, bár azért eléggé vicces, hogy a forgatókönyvért felelős Rowling olyannyira takarékra tette e piciny bőröndbe bármikor beugró, s a különös lényeket varázsütésre csatasorba állító gátlásos szakembert, hogy az úgynevezett cselekményre szinte alig van ráhatása. Persze, ezt is felfoghatjuk szerénykedésnek.
Jelenetek a filmből |
Ezen kívül tehát lesz még három film, hát, igen, a Warner eléggé hálás lehet az írónőnek, hogy egyenesen a nagyvászonnak írja most a Harry Potter-saga előzményeit, így aztán a fanok kénytelenek rögtön a moziba menni, ha meg akarják tudni, hogy… Mit is? Hát, például azt, hogyan nézett ki, s miképpen viselkedett Dumbledore, mielőtt hosszú szakállat növesztett. Szakasztott úgy nézett ki, mint Jude Law, s úgy viselkedett, mint a Potter-világ Obi-Wan Kenobija. Lehet is érte szeretni: Law elegáns, alázatos alakítása a film egyik legnagyobb erénye.
Ami pedig a Grindelwald bűntettei eseményeit illeti: a gonosz Johnny Depp (a címszereplő), ahogy azt megígérte, a varázstalanok, vagyis, igen, az emberek ellen fordul, mert azok bizony ostobák, s elpusztítják egymást – például a közelgő második világháborúval, ahogy ezt egy látványos hologram-vetítésen a film vége felé be is mutatja az érdeklődöknek. Illetve azoknak a sorstársainak, akiket lázadásra biztat a gaz. Az a gaz, aki egyébként tényleg nem cukorsüveggel gurigázik. Mert Rowling arra is figyelt, hogy ebben a sztoriban tényleg kemény dolgok történjenek – s e brutális dolgok alatt leginkább azt kell érteni, hogy két kicsiny gyermek is meghal a játékidő alatt. Az egyiket megölik, a másikat baleset éri. Előbbi jelenettel volt nehezebb dolga Yates-nek, elvégre figyelnie kellett a korhatárra. Figyelt is, de attól még az lett belőle, ami: olcsó és felesleges hatásvadászat.
Sok jó ötlete nem volt hát Rowlingnak, így aztán azt csinálja, ami mindig bejön, ha nincs ötlet: kiszolgálja a rajongókat. Pontosabban kiszolgálja azokat a rajongókat, akik a Potter-hősök múltjával kelnek és fekszenek, s valószínűleg azt is szavalják álmukból felébresztve, hogy melyik varázslónak ki volt a takarítónője, amikor még a dédmamájával éldegélt. Nos, ebből a filmből jó sok olyan névvel megismerkedhetnek, amelyekre eddig gondolni se mertek – vagy egyszerűen nem tudták az írótól megkérdezni.
A képek forrása: MAFAB |
A Grindelwald bűntettei tulajdonképpen tényleg nem más, mint jó hosszú névsorolvasás. Drámai hangvételben, hollywoodi hozzáértéssel levezényelve, erős flashbackek segítségével, s még egészen konkrét, CGI-családfákkal is megtámogatva. Csak hogy ne a híveknek kelljen azt megcsinálni photoshoppal, amikor kijöttek a multiplexből. Aki jól figyel, s érdekli is az ilyesmi (vagy hát, mit beszélek: minden bizonnyal csak akkor figyel erre, ha érdekli), temérdek új névvel lehet majd gazdagabb a végére – illetve dehogy a végére, hisz a cliffhanger még ennél is több, s nyilván döbbenetesebb, új, vagy eddig még nem ismert rokoni kapcsolódást és nevet ígér a továbbiakra. Mást nagyon nem is tud ígérni.
Rowling nevekben és üres fordulatokban most is remekel tehát – de azért én még mindig szorítanék annak, hogy a harmadik, a negyedik, vagy legkésőbb az ötödik részhez majd megint sikerül neki összehoznia egy igazi film igazi forgatókönyvét is.