 Áron László és Varga Szilvia |
“Történik Jeruzsálemben és… hic et nunc” – olvashatjuk a színlap megjelölését, s bár egyetértően bólintunk, azért az ellenkezés ősi szelleme rögvest felüti a fejét: vajon tényleg szüksége van e költőien didaktikus remekműnek a sulykolásra? A vallási türelmetlenség, s a kultúrák és társadalmi csoportok közötti türelmetlenség váltig elevenen él, s hozzá még néhány tragikus történelmi tapasztalat is árnyalja számunkra Lessing aufklérista derűlátását, ám ez mit sem változtat a tényen, hogy a néző csak úgy hajlandó tanulni, ha nem érzi az intenzíven felé áradó tanítói szándékot. Ilyesformán bizony már akkor berzenkedni kezd a megátalkodottja, amikor a Duna Palota színháztermében megejtett előadás első percében egy diáklány (a saját nevén szereplő Doktor Stella) lép a színpadra, hogy az 1/12–ed részben zsidó, 1/valahányad részben roma, illetve horvát, egyébként meg buddhista barátnőjének hevenyészett tanmeséjével előhozakodva meggyőzze az egybegyűlteket a Bölcs Náthán időszerűségéről. S ha ez még nem lenne elég a pedagógiai célzatból, hát O. Szabó István rendezése gondosan a színpad szélére ülteti a szimpatikus leányzót, hogy onnan kísérje figyelemmel az előadást, s a külön felé fordulva recitált tételmondatokat, melyek így félreismerhetetlenül a “Kelemen fiam, te is érted?” (cop. by Darvas Szilárd) oskolai reminiszcenciáját ébresztik az iskolapadtól átlagosan jó félévszázada végképp elbúcsúzott közönségben.
 O. Szabó Soma és Kiss Gábor |
Ám sajnálatos módon nemcsak a fent említettek idézik a tanintézményi légkört, de jórészt az előadás nívója, vagyis az iskolai színjátszás szokott fogyatékosságait másoló mozzanatok hosszú sora is. S itt most elsősorban nem Kabar Vivien, a tér és az anyagi erő szűkösségét ízléshibákkal tetéző díszleteire és jelmezeire, vagy épp a jó nevű (ha tetszik: legendás) Peter Ogi búsan közhelyes kísérőzenéjére kell gondolnunk, hanem a színészi munka és képesség általános színvonalára. Egy professzionális színielőadásra befizetve ugyanis csak a legritkább esetben kényszerül a publikum szövegét látványosan feledő színésszel, a szereplőket túlharsogó súgóval, bántóan színpadképtelen beszédhanggal, elfúló hangú aktorral találkozni. S bár ezek a jelenségek jórészt fiziológiai természetűek, a megértés és a szánakozás nem érinti a dolog lényegét: az ilyesmit rossz nézni és rossz hallgatni.
Ám mint minden iskolai előadásban, úgy itt is akadnak üde és kellemes momentumok. Az ifjú templomos lovagot adó O. Szabó Soma például tehetséges színjátszó, rokonszenvesen durcál és dühösködik, s a heve sem gyarló. Áron László (Szaladin) igen szép orgánummal bír, s az így felmondott Lessing–sorok ellensúlyozzák színpadi bizonytalankodásait, Karádi Borbála egyetemi hallgató (Recha) pedig felettébb bájos jelenség.
 Blaskó Péter. Szkárossy Zsuzsa felvételei |
A Lator László fordította szöveg mindennel együtt jól működik, s bár a közvetítést a már említett, részint artikulációs, részint memóriaproblémák jócskán megnehezítik, azért a mű mégiscsak körüljárhatóvá válik. Ebben a főérdem nyilvánvalóan a címszereplő Blaskó Péteré, akinek az előadás egyetlen profi színvonalú alakítását köszönhetjük. A kalapjának karimája alól hamiskás mosollyal széttekintő Náthánban talán kicsivel több elömlő derű és felszabadult rajongás van a kritikus által optimálisnak ítéltnél, de Blaskó alakítása így, ebben a problémátlanul játékos, gyermekien nyílt formában is vitán felül adekvát és teljes értékű.
“Ein Mensch, wie Du. Ember, mint te” – feleli a furcsa küllemű madarász, Papageno Tamino kérdésére (Ki vagy?) a Bölcs Náthán után alig pár évvel íródott Varázsfuvolában. Az egymás elfogadására ösztönző választ, ami Lessing művének is máig eleven lényege, azóta számtalanszor elmondták már, s a szomorú jelek szerint újra és újra meg kell fogalmaznunk “itt és most“ is. De aligha úgy, s bizonyosan nem azon a nívón, mint az Evangélium Színház teszi.
Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008