Különösen azért, mivel rendszeresen kísérték a nagy hanggal ugyan nem, ellenben hihetetlen érzékenységgel megáldott (latinul is jól tudó) Emma Kirkbyt, akinek a szigetország régi zenés mozgalma legalább annyit köszönhet, mint hazánké Zádori Máriának és férjének.
 A London Baroque együttes |
Charles Medlam együttesében a családfő gambán játszik, felesége, Ingrid Seifert és lánya, Hannah Medlam hegedűn. Csembalón a cambridge-i egyetem tanára, Steven Devine kísérte rendszerint – így Vácon is – őket. (Medlam fia is hegedűs, de ő nem lép fel a családi kompániával. Más régi zenés együttesek meghatározó tagja.) A családtagok rendszeresen feltűnnek egyéb neves együttesekben is, ahogy Steven Devine is, aki többek közt Paul McCreesh zenekarának continuósaként is bizonyította már, hogy elkötelezettje a XVIII. századnak. A Medlam családi vállalkozás repertoárjába nem csak Beethoven, de – ami régi zenés együtteseknél merőben szokatlan – kortárs zenei művek is beleférnek. A nagyon megnyerő, ősz Medlam úr a romantikus műveket egy Nápolyban készült csellón játssza, a barokk műveket egy 1720-ban épült Finnocchi gambán.
Medlamék eddig egyszer jártak hazánkban: természetesen a nagyszerű Emma Kirkbyt kísérték. Nem ők tehettek arról, hogy a koncert nem úgy maradt meg a régi zenés hívek emlékezetében, mint az év legjobb koncertje, pedig sokan joggal reménykedhettek abban, hogy az lesz: Emma Kirkby hangja soha nem volt falrengető, de kifejezőereje kárpótolta azokat is, akik Callas formátumú dívák hangján nevelkedtek. De sajnos, a Zeneakadémián a roppant szimpatikus, megbabonázóan nyílt és kedves Emma kissé fádnak tűnt. A koncertet éppen Medlamék játéka mentette meg. Meghívásuknak azok is örülhettek, akik az előző koncertjükön ott voltak, és azok is, akik csak lemezről ismerték ezt a harminc éve működő – az állandó tagok a férj és felesége, hiszen a gyermekek az együttes alapításakor még meg sem születtek – remek családi együttest. Charles Medlam francia, héthúros gambájának fenyő rezonánsát feketére pácolta egykor a hangszerépítő mester: gyönyörű és egyszersmind gyönyörű hangú hangszer. Kár, hogy a koncert első felében a kelleténél kevesebbet hallottam belőle, ugyanis, ahogy más nagytemplomok, így a váci Fehérek Temploma sem alkalmas kamarazenélésre. A kőfalak kevés hangot nyelnek el, a visszhang óriási, a bensőséges hangzás elvész, az erősebb megszólalások lebegnek. Minden hang visszatükröződik, a fénye így túl matt: ahova hét óra tájban leültem, onnan Medlam hangszeréből keveset lehetett hallani.
Hoztam a hátsó apszisból egy széket, hogy ne maradjak le semmiről. Megérte.
 A váci Fehérek temploma |
Medlam híres frankomán; gyermekeivel otthon csak franciául volt hajlandó beszélni, de természetesen nem ez indokolja elsősorban, hogy francia gambán játszik. A Vácra választott darabok közül csak az elsőt, John Jenkins művét lehetett volna angol gambán megszólaltatni. Jenkins egyébként nagyban hatott a francia gambásokra, gambaiskolákra – akárcsak barátja, William Lawes -, s gambakonsortjai (gamba együttesekre írt művei) révén lett népszerű a XVIII. században. A Vácon felhangzó művek egy része átirat volt, így a Jenkins-mű is: a két hegedűre, csemballóra és basszus hegedűre írt darabból, az említett körülmények miatt csak a két hegedűt hallottam jól, de már itt feltűnő volt, hogy Ingrid Seifert játékának jellegzetes vonása az arányérzék, az árnyaltság. Ingrid Seifert nagyon finoman, éppen csak érintve a húrokat szólaltatott meg frázisokat: játékának finomsága és visszafogottsága a csúcsformában éneklő Emma Kirkbyt juttatta eszembe. A hegedűje énekelte, olykor elhalkulva, elérzékenyülve, olykor felcsattanva, sohasem olaszosan erősen, sosem hirtelen nekibuzdulva, inkább csak elfojtott dühvel, Jenkins és Couperin, majd Georg Friedrich Händel vérbő dallamait.
Georg Friedrich Händel darabjaiban Charles Medlam olykor egészen sötét árnyakat vetett a dallamívekre, a g-moll gambaszonáta második tételében a hetedik, vagyis az A-húrra lefutó dallam egészen komor lett, egészen sötét. Nehezen is mozdult el a következő tétel ebből a búsongásra hajlamos alkatoknak kiváló hangulatból. Az első rész William Boyce Trió szonátájával zárult: visszatért az oltár elé a többi családtag is. Boyce népszerűségére jellemző, hogy egyik, Shakespeare-műhöz írt kísérőzenéjének részletét – a Rómeó és Júlia gyászzenéjét – még a XIX. században (vagyis abban a korban, amikor szinte csak kortárs zene szólt hangversenytermekben) is játszották. Boyce kiváló muzsikáját még azok is kitörő tapssal fogadták, akiknek korábban nem volt alkalma őt hallgatni.
A második részben előbb egy könnyű Johann Christian Bach-darabot adott elő Steven Devine (egyes kutatók szerint a Johann Christian is hozzájárult darabokkal apja Wohltemperiertes Klavier című művéhez, de az elhangzó szonáta inkább csak azt igazolta, hogy Mozart tanult a Bach fiútól); majd Charles Medlam ébenfekete hangszerével az apa, Johann Sebastian Bach Trió szonátájának sikeréhez járult hozzá. A Bach-orgonaműből készült átirat előadásának nem voltak olyan elementáris, a sors tréfáiról elmélkedő részei, mint a Händel-műnek: és ezt most a hegedűs hölgyeknek róhattuk fel. Akik az utolsóként – majd ráadásként is – elhangzó Händel-művel (F-dúr szonáta) kiköszörülték a csorbát. A két hegedűre és basso continuóra írt darabban a hegedűsök a legkiválóbb Händel-operaáriákat idéző (azokkal versenyre kelő) áriát „énekelték”: úgy, mintha egy szerelmes dalolt volna, megigézve kedvese szépségétől.