Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PÁRKAPCSOLATI KRÍZISEK

Bernstein: Zűrzavar Tahitin – Fekete Gyula: Római láz / CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál
2018. okt. 28.
Csupa magánéleti válság. A Zűrzavar Tahitin című műben egy házasság kiüresedését látjuk, Fekete Gyula operájában pedig két hölgy beszélgetéséből derül ki, hogy sok éve egymás vetélytársai voltak. MERÉNYI PÉTER CIKKE.
Bernstein műve színesebb, változatosabb és impulzívabb, mint Fekete Gyula neoromantikus kamaradarabja. A Zűrzavar Tahitin (Trouble in Tahiti) című operának a szövegkönyvét is a zeneszerző írta – egyetlen példa ez Bernstein életművében –, a címe pedig egy fiktív filmre utal, ami többször is feltűnik a librettóban. Az egyfelvonásos zenés színdarabot 1952-ben mutatták be. Témája elég komor: egy felső középosztálybeli amerikai házasság kiüresedését, a házastársak kölcsönös elhidegülését állítja színpadra a szerző. A zenéjét tekintve sem hagyományos ez a mű. Mindenféle populáris stílust idéz Bernstein: filmzenét, jazzt, rhythm and bluest – sokszor ironikusan. A darabot átszövi a társadalomkritikai nézőpont.
 
A vizuális koncepció remek volt. A látványelemek historizáló hatást teremtettek, az 1950-es évek Amerikájának hangulatát idézték. A színpadteret szellősen rendezték be: így válhattak stilizálttá ezek a történelmi elemek. A díszletet és a jelmezeket Izsák Lili tervezte.
 
Meláth Andrea, Bakonyi Marcell, Erdős Róbert, Estefanía Avilés, Erdős Attila
Meláth Andrea, Bakonyi Marcell, Erdős Róbert, Estefanía Avilés, Erdős Attila

A Zűrzavar Tahitin című darabban énekes trió kommentálja a cselekményt. Ők testesítik meg a fogyasztói társadalmat, ők a második világháború utáni gazdasági fellendülés reklámarcai. Röviden: ők a kapitalizmus aranykorának propagandistái. A rendező, Almási-Tóth András azonban továbbment. A vokális trió tagjai pantomimszerepeket is játszottak. Közülük került ki az összes néma szereplő: a férj barátja, valamint titkárnője, sőt, a feleség pszichológusa is. A kapitalizmus fogaskerekei mindenütt ott kattognak.

 
A háromfős énekegyüttes színpadi mozgását kifejezőnek és vérprofinak éreztem. A bariton és a tenor – Erdős Attila és Erdős Róbert – jól énekelt, a női szólamot, Estefanía Avilés hangadását ellenben rendkívül erőtlennek találtam. Meláth Andreának jól állt a feleség, Dinah szerepe. Bakonyi Marcell mint Sam, a férj egyszerűen kiváló volt.
 
Az este másik műve, Fekete Gyula operája is már huszonöt éves. 1992-ben készült, és 1996-ben mutatták be Budapesten. A mű egy angol nyelvű elbeszélésen alapul, a Római lázt (Roman Fever) dolgozták fel. Ezt egy amerikai írónő, Edith Wharton publikálta az 1930-as években. Két özvegy New York-i hölgy találkozik Rómában, s beszélgetésük során egy huszonöt évvel korábbi történet körvonalazódik: egy szerelmi háromszög szereplői voltak. Egy férfi, aki később az egyikük férje lett, korábban – még vőlegényként – a másik nővel folytatott szerelmi viszonyt.
 
A rendezést itt is jónak találtam. A fénydramaturgiát különösen kifejezően komponálták meg. Almási-Tóth András egy gyógyszállóba vagy egészségcentrumba helyezte a cselekményt. Az idősebb hölgyeket két távol-keleti vagy délkelet-ázsiai – talán thai – masszőz kényeztette. Nagy dobás volt, hogy négyen énekelték a két szerepet. A két fiatalabb énekes három színpadi funkciót töltött be: egyrészt ők játszották a thai masszőzöket, másrészt pantomim keretében megmutatták a felszín alatt feszülő érzelmeket, harmadrészt a múlt bizonyos rétegeit ők intonálták. A két fiatal énekes – Makiko Yoshida és Ayane Imai – jó operistának tűnt.
 
Meláth Andrea, Makiko Yoshida, Ayane Imai és Szabóki Tünde (Fotók: (c) Hrotkó Bálint, CAFe Budapest)
Meláth Andrea, Makiko Yoshida, Ayane Imai és Szabóki Tünde (Fotók: (c) Hrotkó Bálint, CAFe Budapest)

Meláth Andrea (Grace Ansley) meggyőző erővel állt a színpadra, ám Szabóki Tünde (Alida Slade) változatosabban és érzékenyebben formálta meg a szólamát. Üde színpadi kisugárzása megával ragadott, bár a szövegkönyv alapján ridegebbnek képzelhetné az ember ezt a hölgyet.

 
A zenekar, a Budapesti Vonósok együttese a Bernstein-műben meggyőzőbben játszott – akkor az ifjú Dobszay Péter vezényelt. A Római lázban viszont mintha lett volna egy-két bizonytalanabb pillanat – ekkor Serei Zsolt állt a karmesteri dobogón.
 
A koncerten úgy éreztem, hogy már Fekete Gyula műve is történetivé vált. Neoromantikus zene: Puccini-szósszal nyakon öntött posztmodern piskóta, Richard Strauss hatásával fűszerezve. Elhiszem, hogy ez a stílus nagyon felszabadító lehetett az 1980-as, 1990-es évek fordulóján. De ma, harminc év távlatából már rendkívül idejétmúltnak tűnik. Ordít róla a korszellem, az, hogy az 1990-es évek újkapitalista kulturális és társadalmi közegében készült.
 
Mennyit prédikáltak az elmúlt évtizedekben – és prédikálnak még ma is – a történelem végéről. De a történelem nem ért véget. Az ezredforduló posztmodern látomása már naivnak és avíttnak tűnik. Az unalomig ismételgették, hogy véget ért a modernitás, és valami más kezdődött. De talán sosem voltunk modernek. Vagy inkább: mindig is modernek voltunk és vagyunk most is – csak másként. Hiszen a 20. században végig szerettük Puccinit, a Broadway-musicaleket, az osztrák-magyar operettet és a rock and rollt. Mennyi kölcsönhatás, mennyi ellentmondás! De szerintem ez nem posztmodern. Inkább a modernitás csodás és rettenetes dialektikái feszülnek, rezegnek és robbannak fel a szemeink előtt.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek