Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CSAPATÉRT, CSAPATTAL, CSAPATBAN

Beszélgetés Vlahovics Edittel, a Weöres Sándor Színház színésznőjével
2018. okt. 28.
Szabadkozik, hogy nem jó interjúalany. Ebben az egy dologban nem mondott igazat Vlahovics Edit, a szombathelyi Weöres Sándor Színház évad elején Holdbeli csónakos-díjjal kitüntetett színésznője. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1986-ban végeztél. Milyen osztályod volt? 

Vlahovics Edit: Mi voltunk az első olyan osztály, amit hárman vezettek: Major Tamás, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor. Miközben Zsámbékiékat elfoglalta a Katona megalapítása, állati lelkiismeretesen dolgoztak velünk is. Mi voltunk a főiskola legmelósabb osztálya. Ha kellett, fizettük a portást, hogy éjjel is próbálhassunk. Volt, hogy nyolc jelenetet vittünk másnapra, aztán Székely megkérdezte, hogy mit csináltunk éjjel? Jó osztály voltunk, nem volt lökdösődés, szerettem oda járni. Nálunk csak a munka volt: csinálni, csinálni, csinálni. Amúgy sokan utáltak minket, mert „sztárosztály” voltunk. A mi vizsgáinkra mindig eljött mindenki, másokra meg csak legyintettek, miközben legalább olyan csodás emberek voltak ott is. Ezek bélyegek, amik ráragadnak az emberre és nem is feltétlenül érdem szerint.

R: Ti már ott bekerültetek egy-egy dobozba, skatulyába?

Az Ernst (komoly) az élet (Bunbury) című előadásban.
Az Ernst (komoly) az élet (Bunbury) című előadásban.

VE: Nem, ez nem volt jellemző Székelyékre. Inkább azt hallgattuk, hogy nem kell mindig törekedni a sikerre, és ez a gondolat az én személyiségemhez nagyon passzolt. Volt egy nagyon jó jelenetünk Kocsó Gabival, és Székely kivette, mert azt mondta, hogy túl sikeres, ne adjuk ilyen olcsón magunkat. Kivettük, csináltunk valami bűnrosszat helyette, de azzal legalább rendesen megküzdöttünk! (nevet) A skatulyák nem érdekelték őket, de hát a Katona is erre épült: mind a csapatért, csapattal, csapatban léteztünk, ez számított. És ez nálam találkozott egy alapvető személyiségjeggyel, nem volt ezzel gondom. 

R: A három egykori osztályfőnököd ma a színháztörténet része. Hogyan tanítottak?

VE: Major nagyon idős volt már, rosszul látott, bizonytalanul járt. De soha nem felejtem el, amikor egyszer előjátszotta Júliát, talán Zsíros Áginak. Ott állt előttünk egy tizennégy éves kislány abban a pillanatban! Zsámbéki és Székely is nagyon más tanárok voltak. Volt, hogy Zsámbéki bejött, nekifeküdt az ajtónak, és annyit mondott: némajelenet Goldonihoz. Mindenki csinálta a helyzetgyakorlatokat, neki meg szikrázott az agya. Székely mindig nagyon mély volt, soha semmi nem volt tökéletes neki. Azt ültette belénk, hogy mindig legyünk elégedetlenek magunkkal. Mindegyikük más volt, és ebből rengeteget tanultunk. 

R: Nem titok, hogy akkor könnyebb volt a főiskola utáni elhelyezkedés, mint ma.

VE: Annyira, hogy a Gáborok mindenkit megkérdeztek negyedévesen, hová szeretnénk menni, és mind arra a helyre kerültünk. Nekem Szolnok volt a vágyam, oda is mentem.

R: Miért nem Kaposvár?

VE: Kaposvárt csodáltam, de olyan volt nekem, mint egy mesés távoli sziget, ahol emberevők élnek. Jártunk oda előadásokat nézni, azokért éltem-haltam. De nekem a színészbüfé már sok volt. Volt valami nyersesége, ami megijesztett. Szolnokon is nagy élet volt, de ott rögtön otthonosan éreztem magam. Schwajda György hívott fel, hogy menjek. Velem jött Kocsó és Bal Jocó is az osztályból, ami szintén sokat számított. Én így élek: odamegyek, ahol jól érzem magam. Később hívott Zsámbéki a Katona egy azóta legendássá vált előadásába játszani, de hozzánk épp akkor jött Rátonyi Róbert rendezni a Csárdáskirálynőt, és inkább azt választottam, hogy ott statisztálok.

R: Nem bántad meg? 

VE: Ez olyan hülyeség, mit bánjak meg? Akkor így esett jól. Jól éreztem magam a választott csapatommal, és azt szerettem volna mindenestül megélni.

R: Szolnok négy évig tartott, aztán jött Nyíregyháza.

VE: Igen, és rögtön pofán csapott a valóság. Nézd, Szolnok éppen olyan szellemű műhely volt akkor, mint a főiskola, ahhoz képest nagy váltás egy hagyományosabban működő színház. Egy évadot voltam csak ott. Szása voltam az Ivanovban, Cecily a Bunbury-ben, dolgozhattam Gaál Erzsivel, mégis elgondolkodtam, hogy vajon fontos-e ez nekem annyira, hogy mindenáron ezt csináljam? 

R: Volt B terved?

VE: Dehogy, nem csinálok ilyeneket. Majd meglátjuk. Elmentem Amerikába, ami szintén nem terv volt, hanem vágy. Sokat mászkáltam, szerettem utazni, mindenféle kalandjaim voltak. Aztán ráuntam. Hiányzott Európa. Itthon szerelem, megszületett a lányom, pár évig megint nem foglalkoztam a színházzal. Jött Kecskemét, amit szintén nem akartam, egy véletlennek köszönhettem. Ott megint olyan közeg alakult, ahol igazán otthon éreztem magam, aztán menesztett minket a város. De most ez biztosan nem hangzik valami rokonszenvesen…

R: Miért is?

A revizor című előadásban.
A revizor című előadásban.

VE: Mert így senki nem hiszi el az elhivatottságot. Pedig ez tévedés: amikor csinálom, akkor nagyon magamének érzem a feladatot. De tolakodás, az nincs bennem. Mindig iszonyú szabad voltam, így nőttem fel. Nem volt kipárnázott gyerekkorom, cserébe nem is szabályoztak. 

R: A Színházi adattár nyolcvannál több szerepedet tartalmazza. Itt teljes színlapok vannak, és ahhoz, hogy megtaláljam a nevedet, többnyire az oldal közepéig vagy aljáig kellett legörgetnem. Azt akarom kinyögni, hogy kevés igazi főszereped volt. Te örök mellékszereplő vagy?

VE: Ne haragudj, de nem értem a kérdést. Talán mert engem ez nem foglalkoztat, döntéseimben sem volt soha szempont. Sosem volt álmom Júliát játszani. Vagy másképp: nekem A salemi boszorkányokból Tituba is Júlia. Ugyanúgy egy sors, csak kevesebb mondata van elmesélni azt. Lehet, hogy a főiskolán rontottak el, de csapatjátékos vagyok: az előadást csináljuk, nem engem. 

R: Ugorjunk Szombathelyre, ahol a Weöres Sándor Színház alapító tagja vagy. Ez hogy jött?

VE: Dömötör Tamással korábban dolgoztam, ő hívott. Mondta, hogy menjek be Jordán Tamáshoz a Nemzetibe, mert társulatot keres. Ez is olyan választás volt, mint az előzőek: hozta az élet. Ráadásul amit Tamás elmondott, iszonyú izgalmas volt, nem is gondolkodtam, hogy ki akarom-e próbálni. Az eleje igazi csoda volt, hőskorszak, amit semmiért se adnék. Mostoha körülmények között, fél éven át írtuk a 9700-at, és aztán is jött még csomó boldogság, sok fantasztikus ember. Jó döntés volt. 

R: Az alapító társulatból sokan vagytok még itt?

VE: Igen, a legtöbben megvagyunk, ettől van egy fészekmeleg. És fontos, hogy folyamatosan jöttek új emberek. Tudod, milyen jó az, hogy érkezik valaki, más levegőt hoz, új energiákat? Mint a te egykori kaposvári tanítványaid, megannyi kis csoda. Vagy Bányai Kelemen Barni, aki varázslatos pasi. És sorolhatnám. A színház élő szövet, és minden új impulzus jót tesz neki. De azt hiszem, Tamás igazi nagy húzása, hogy milyen rendezőket hoz ide. 

R: Kitaláltad, mire akarok rátérni. Szeretném, ha színt vallanál néhány rendezőről, akivel itt dolgoztál. Mondok neveket, te meg azt, mit gondolsz róluk. Kezdjük Jeles Andrással!

VE: Afféle mágus. Mindig nagyon izgalmas, nagyon más világba viszi a nézőt is, színészt is. Önfeladást kíván, teljes behódolást. Volt köztünk feszülés, de ettől még én változatlanul imádom. Különös, furcsa utazás volt vele dolgozni. A félkegyelmű rendelkező próbáján felolvastam a szöveget, aztán legközelebb már csak díszletes-jelmezes próbán kerültem színpadra vele. Azt sem tudtam, hol jöjjek be, hol álljak meg, mert nem próbáltam. Ő pedig szörnyű haragra gerjedt, mivel szerinte én már kész voltam. Nem bántani akart, csupán az ő valósága egy másik síkon mozgott.  

R: Zsótér Sándor.

VE: Sanyié speciális világ. Egyszer dolgoztam csak vele, és nagyon könnyen értettem őt. Annyi mindentől megfosztja a színészét, hogy attól másfajta koncentrációra kényszerülsz. Elveszi a gesztusaidat, a teret, a kelléket, mindent. Mindezt azért, hogy a gondolat kiélesedjen. Mindent le kell tisztítani, és a keresés intellektuálisan nagyon izgalmas. Míg Jeles bekebelezi, felfalja a színészt, addig Zsótér egyáltalán nem: tiszta, pontos képe van, és nála a munkában az a szép, ha be tudsz csúszni arra a folyosóra, ami az övé. Megszokja az ember, hogy A hattyúk tavát hatalmas színpadon táncolja, de Sanyi a kezedbe nyom egy pici kockát, és abban kell előadnod. A kereteket szigorúan megszabja, de azon belül szabad vagy. 

R: Alföldi Róbert.

A salemi boszorkányok című előadásban. Fotók: Mészáros Zsolt
A salemi boszorkányok című előadásban. Fotók: Mészáros Zsolt

VE: Lenyűgöz. Csodálom. Hihetetlenül felkészült, pontosan tudja, mit akar. Nagyon penge, ezért tán idegesítem is olykor, mert én nem vagyok egy ügyes színész, inkább bóklászom. Lehet, hogy azt hiszi, hogy kekeckedem, de nem, én az egészet akarom jól szolgálni, és nekem ehhez kell a keresés. Van, aki azonnal érti és csinálja, amit kér, én meg ügyetlenkedem. Az előadásaitól oda vagyok, nézőként, színészként is. Jó látni, ahogyan az előadásai karmestere, és jó, mikor itt van. Idén igazán hiányozni fog.

R: Az utolsó nevemre úgyis rájössz: Mohácsi János.

VE: Figyelj, az szerelem. Zsigeri. Én akkor vagyok otthon, amikor nála játszom. Mindig közösségi munka, amit csinál, izgalmas társasjáték. Csetlős-botlós próbák, aztán repülés, majd mélyrepülés, de mindig a végtelen bizalom. Én picit mindig fázom az elitista színháztól, attól, ha nem a közönségnek csinálunk színházat. Szeretem azokat az embereket, akik munka után bejönnek hozzánk azért, hogy jól érezzék magukat. És Moha tudja, hogy az előadás egy hagyma: a géplakatos bácsi, akit elcipelt a felesége színházba, jól érzi magát, de te is kritikusként, csak te a hagymának más rétegeit találod meg. Ez hatalmas dolog, sokszor nem is értem, hogy csinálja. 

R: Beszéljünk a városról. Milyen hely Szombathely?

VE: Szeretem a csöndességét. Itt a határ, sokan járnak át Ausztriába dolgozni. Jó érzés, hogy továbbra is nagyon szeretik a színházukat, ezt te is látod, bármikor jössz hozzánk. 

R: Az utóbbi években az önkormányzat árgus szemekkel figyeli, mi történik nálatok. Ez a társulaton belül milyen hangulatot okozott?

VE: Ha az igazgatóválasztásos cirkuszra gondolsz, akkor nagy tömörülés született, megszívtuk magunkat. Utána picit szétestünk, mint egy gyilkos maraton után. Most gyógyulnak a sebek. Tán már be is gyógyultak. Pedig várhatóan ennek a színháznak ebben a formában vége lesz, ha Tamás mandátuma lejár. 

R: A színházban és az épületen kívül is közösségi embernek ismerlek. Miért fontos megszólalni bizonyos társadalmi ügyekben?

VE: Nem tudok erre válaszolni, én ilyen vagyok. Ha felszolgáló lennék, akkor is ilyen lennék.

R: Mégsem csinálja mindenki.

VE: Nem akarom mindenáron megmenteni a világot, de ha szembe jön egy helyzet, és tudok rá megoldást, akkor nem tudok tovább menni, amíg nem teszek valamit. Ha elesik melletted valaki az utcán, rossz érzés továbbmenni. Észreveszed, lehajolsz, felemeled. Egyszerű. 

R: Nem fáradsz el benne?

VE: Dehogynem, de inkább a tehetetlenség fáraszt. Az, ha már nem lehet helyzeteket kibogozni, kitisztítani. Én megoldani szeretem a problémákat ahelyett, hogy újakat csinálnék. 

R: Jól vagy most itt?

VE: Most már végig akarom csinálni. Voltak nehezebb időszakok, de ez természetes. Szóval igen, most jó nekem itt. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek