Háy János ugyanis ebben a történetben azt állítja: a legtöbbször épp azt a sorsot, életmintát ismételjük meg, amit el akarunk kerülni. Az arcon, szíven és gyomron vágó, és valljuk be, a nézők és olvasók igen nagy százalékára igaz állítás szembesít, frusztrál, deprimál. Mint ahogyan az is, hogy a lélek helyett mennyivel nagyobb hangsúlyt kap a hús, a szagok, a hüvely szárazsága, az oda benyomott ujjak, a szilikon, a dugás, a farok. Érzelemmentesen koppanó szavak, rutinszex, a test mint cserealap a látszatboldogsághoz – mögöttük pedig ott a kínzó vágy. Ennek a drámaisága feszíti szét szöveget. Hőseink szinte csak beszélnek, emlékeznek, magyaráznak, kérdeznek, érteni akarnak, amihez néhány, szinte rebbenő, de életmentően szükséges mozdulat rendeltetett. Nem sok, tényleg, egy félfordulat a széken, egy pici felállás, egy elnyúlás a földön; de nagyon helyesen, mert egy idő után a nézői lélek is megmacskásodik.

Moldvai Kiss Andrea, Mucsi Zoltán

Alig valami a tér és alig valami a jelmez (mindkettőt Ondraschek Péter tervezte). Zöld fű, makulátlanra vágva, ahogy az felső középosztályilag dukál. De nem igazi, csak olyan, mintha, s ettől a természet(esség) azonnal hiánnyá válik. Az élet azonban makacsul utat tör magának kis fehér virágokkal; ezek öncélú szépsége és a durva vakondtúrások pedig tökéletlenné teszik a pázsitot. Sterilitás, otthonosság, külső korlátozottság és zabolátlan szabadság asszociációit egyszerre képzi meg a tér. Van még három szék, formásak, épp divatosak, kényelmesek, nem feltűnőek. Szigorúan beállítottak, nem mindegy, ki kire néz, és gyanítom, a Pszichológus-Nő és a Nő-Pszichológus távolsága is minuciózusan kimért. A Pszichológuson a jól szabott szürke öltöny, a Nyomozón az olcsó, viseltes és előnytelenül buggyos farmer, béna dzseki, de leginkább a viseltes cipő anyagi, társadalmi státuszt jelöl. A Nő bézses-szürkés, nyakban megkötős ruháján nagy világos virágok. Talán a minta, talán a térdig érő hossz, talán az öv, de leginkább mindez így együtt teszi, hogy aki hordja, kisebb és nagyobb lány és nő, pedagógusgyerek és vállalkozófeleség egyaránt lehet. Van a Pszichológusnak egy odavetett félmondata: „az ok és az okozat egyidőben történik”, ezért sem különülnek el a térben a történet különböző időbeli rétegei, amik nem egymásra rakódnak, inkább valami különös módon egybefolynak. Meg azért sem, mert hiába láttuk a példát, mégis ugyanazokat a (rossz) válaszokat adjuk a nekünk szegezett kérdésekre, a világok önmagukba zárulnak. Családi mintáink kvantumfizikai leképezése meglehetősen kiábrándító.

Kovács Krisztián

Csak Kovács Krisztián játszik egyetlen szerepet, a Nyomozóét, a legkülső keretben, aki beindítja az öngyilkosság lelki anatómiájának feltárását. (Az azonos című, szinte-kötetcímadó novellabelihez képest megnövelt súllyal. – A Hozott lélek című kötetről szóló kritika itt olvasható.) Nem mondanám naivnak vagy tettetett naivnak, fineszesnek sem, sokkal inkább kedélyesen okvetetlenkedőnek, aki érteni akar, de a racionálisból, a rendőrből dolgozva, mert az empátiához nincsenek kapaszkodói. Semmiképp nem rezonőr, inkább katalizátor ez a szerep, és miután elvégezte feladatát, mintha ő is meg a színész is csak téblábolna a színen.

Mucsi Zoltán a Pszichológus, aki tépelődései közben, kételyekkel telve is pontosan látja a lényeget. Nem minősít. Hangjának alaptónusa nem a kinyilatkoztatás vagy a cinizmus, inkább a szárazság, a pragmatikusság és a kívülállás. (Ebbéli szerepében a mély empátia ellenére mégis ellenszenvessé teszi az, ahogy ül, ahogy elnyúlik a széken: a 90-es évek Havas Henrik-paródiáira emlékeztet.) Ő játssza a többi férfit is, akik a Nő életében szerepet kapnak, az apát, az építkezési vállalkozót és a plasztikai sebészt is, de úgy, ahogy azok átszűrődnek a Pszichológuson. Bár ő az elbeszélő, nem beszél karakterhangokon, nem öltözik át, nincsenek kellékei, amitől súlytalanná válna a dráma, mégis egy-egy mozdulattól vagy hangsúlytól tökéletesen elkülönül, ki kicsoda. A váltások nem élesek, nem snittszerűek, észrevétlenségükben csodálatosak. A történet rétegei egymásra és egymásba csúsznak, a jelen és a múltak egyes keretei láthatatlanságukban is érzékelhetők.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Moldvai Kiss Andrea amolyan Everywoman, aki tehetetlen az önbeteljesítő jóslatokkal szemben. Nem sínre, de vakvágányra állítódott az élete. Nő, aki az anyát is viszi magában tovább, ezért játssza mindkét szerepet. Pedig ő élni szeretne, a küzdelemből azonban csak sodródás lesz. Át- és visszaalakulásai bámulatosak, egyszerre van benne meg a fiatal, az érett, a lázadó, a reménykedő, a küzdő és a mindent feladó, az anya meg a lány. Olyan, mint egy rabul ejtett állatkölyök, aki felnőttként saját jószántából visszakerül a vadonba, de ott életképtelennek bizonyul. A női tudás átadása anyai részről nem pont úgy sikerült, ahogy az szánva lett. Vagy tekinthetjük úgy is, mint a fel-nem-növés tudatos választását, a környezet elvárásainak megfelelve. Mindegy, honnan nézzük, mert sehonnan sem tudja ez a Nő, mi a szeretet, és annak általa elképzelt ideális verzióját sóvárogja. Fontos: nem koldulja. Annál több a méltósága. Emiatt nem kéne túltolni a plasztikai sebész perverzióit azzal, hogy szex közben kisebb és nagyobb kaliberű politikusok meg Kóbor János nevét kiabáltatja a szerző a Nővel. Nem vicces, nem abszurd, nem ellenpontja semminek. A zeniten túljutott Gálvölgyi Show-t juttatja eszembe.

A Nő lehetséges jövőtől való félelmében meghozott döntése megérthető. (Nem érthető, de ez más lapra tartozik.) Mert mindig nekiindul, hogy magyarázatot keressen, de mindig ugyanaz a vége. És van egy pont, ami után már nem elég annyi, hogy működjön az élet. Nem állítom, hogy Háy története szeretetlen, de a reménytelenség bele van kódolva. Az viszont, hogy ez a reménytelenségi sík jelen esetben nem homokos és vizes, nem balladásan fojtogató, hanem „csak” torokszorító, Szabó Máté érdeme.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.