Portréfilmek a Margó Irodalmi Fesztiválon
2018.10.25.

Nincs az a riporter, szerkesztő, kritikus vagy egyszerű olvasó, aki ezekkel az ikonokkal valaha is egyenlő félként beszélhetne – legalábbis látszólag. SZARKA KÁROLY ÍRÁSA.

Prekoncepciókkal ülök be először a Krasznahorkai-portréfilm, aztán másnap a Nádassal készült riportfilm vetítésére, de lehet, hogy csak azért, mert a Margó Fesztiválon több éjjeli asztaltársasággal is túl sokat beszéltünk az irodalmi élet kiemelkedő egyéniségeiről és a kultuszról, ami hol a munkásságukat, hol pedig inkább a személyüket övezi. Arról, hogy voltak-e ezek az emberek valaha bizonytalanok és átlagosak, voltak-e egyáltalán fiatalok és könnyen megközelíthetőek. De ezek nyilván rossz kérdések. Ugyanakkor mégiscsak a legnagyobbakról van szó, akik közé Esterházy sorolható még, rajta kívül pedig nagyjából senki más, és nincs az a riporter, szerkesztő, kritikus vagy egyszerű olvasó, aki ezekkel az ikonokkal valaha is egyenlő félként beszélhetne – legalábbis látszólag. Az ilyen és ehhez hasonló hangulatú kocsmai beszélgetések után kellemes meglepetés volt mindkét film.

Krasznahorkai László
Krasznahorkai László
Breier Ádám portréfilmje, A báró hazatér akkor készült, amikor a Báró Wenckheim hazatér című regénye megjelenése után az évek óta külföldön élő Krasznahorkai László hazalátogatott szülővárosába, Gyulára. Breier a vetítés előtt elmondja, hogy a forgatás ideje alatt barátok lettek az íróval, és a közös vonatozás meg a gyerek- és kamaszkori helyszínek bejárása valószínűleg tényleg sokat számít: más arcát mutatja így a nagy művész, mint egy könyvbemutatón, egy író-olvasó találkozón vagy egy egyszerű interjúban. És nem feltétlenül a filmelőzetesben is látható jelenetre gondolok, amikor a hatvannégy éves, öltönyös író utcagyerekeket megszégyenítő könnyedséggel mászik át egy kerítésen. Bár a rendező koncepciója az volt, hogy az embert mutassa meg az alkotó mögött, Krasznahorkai pedig kijelentette, hogy ez lehetetlen, az eredmény mégis izgalmasra sikerült.

A Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, a Háború és háború és a már említett Báró Wenckheim hazatér szerzője nem először beszél arról, hogy regényeinek szereplőit nem ő találja ki, ahogy például Raszkolnyikov sem egy fiktív karakter. És bár mesél kisvárosi legendákról és legendás kisvárosiakról, nem tekinti őket írói alapanyagnak. Ugyanakkor bevallja, hogy az író, mondjon akármit, úgyis kiadja magát minden egyes regényében, mert a karakterek személyiségjegyeiből épül fel az ő saját személyisége. Gyula városából pedig több is létezik: báró Wenckheim Gyulája, Krasznahorkai gyerekkorának Gyulája, vagy a jelenlegi Gyula, ahol éppen Breier Ádám forgat portréfilmet Krasznahorkai László íróval. A kávézó teraszának asztalán egymás mellé terített két térképen Krasznahorkai meg is mutatja, hogy hol állt régen a vasútállomás és a Komló Szálló, és hol állnak most. Látszólag ugyanott, de az író szerint mégsem.

„Semmi nincs a helyén. Ez nem az az utca, mert az az utca az az utca volt, ez meg ez az utca.” – magyarázza Krasznahorkai Breiernek végig ugyanabba az irányba mutogatva, amikor a kocsma előtt állnak, ami szintén nem az a kocsma. Egyébként éppen a kocsmai jelenet lehetne az egyik, ahol érezhetnénk valami leereszkedésfélét, hiszen mégiscsak a Berlinben és New Yorkban is otthonosan mozgó, mindig elegáns és jólöltözött, Kossuth- és Nemzetközi Man Booker-díjas, sőt Nobel-díj-várományos író látogat el a nép egyszerű, pultot támasztó, sört vedelő gyermekeihez. A hangsúly mégsem itt van, ami talán annak is köszönhető, hogy az ötven perc során az író mesél édesanyja öngyilkossági kísérletéről, édesapja betegségéről, saját zenészkarrierje kezdetéről és végéről, közben Máté Gábortól hallunk részleteket a báró életéről, és a végére nemcsak összekeveredik fikció és valóság, de értelmetlenné is válik a kettő határainak keresése. Ráadásul egy szépen fényképezett filmet látunk Víg Mihály gyönyörű zenéjével a háttérben.

Mások a szándékai és a fókuszai a Nagyon sajnálom című riportfilmnek, amely Nádas Pétert, az írót mutatja be ezerkétszáz oldalas memoárja, a Világló részletek keletkezéstörténetén keresztül. Az íróval a szintén ötvenperces filmben a Margó Fesztivál igazgatója, Valuska László beszélget, de megszólal benne Radnóti Sándor esztéta, Sárközy Bence, a Libri Kiadói Csoport igazgatója, Nagy Boglárka, a Jelenkor Kiadó főszerkesztője, valamint Bálint András színművész is. A memoár – leszámítva bizonyos utalásokat – Nádas gyerek- és kamaszkorát mutatja be: a forgatás idején hetvenöt éves író szerint később már nem változik az ember személyisége. A Nádas-életműben fontos szerepet kapnak a terek és az épületek is, és bár a film a budapesti helyszínek mellett elvisz minket az író jelenlegi otthonába, Gombosszegre is, kevésbé markánsan vannak jelen a helyek. Nádas budapesti, azon belül is – ahogy ezt a kulturális különbségekre utalva megjegyzi – pesti, de az a Budapest, ahol felnőtt, ma már nem ugyanaz a város.

Nádas Péter
Nádas Péter
Míg Krasznahorkai némi öniróniával árulja el, hogy csillogó szemű potenciális olvasóit, akik felteszik neki a kérdést, hogy melyik kötettel kezdjék a Krasznahorkai-univerzum megismerését, próbálja lebeszélni az olvasásról, Nádas inkább csodálkozásának ad hangot, miután néhány újságíró bevallja neki, hogy csak félig vagy egyáltalán nem olvasta a könyvét. Az önirónia viszont tőle sem áll távol, sőt: az ezerkétszáz oldalas Világló részletek előtt már megírta az ezerötszáz oldalas Párhuzamos történeteket, de a több mint kilencszáz oldalas Emlékiratok könyve sem nevezhető filigránnak, pedig mindig is a filigrán dolgokhoz vonzódott, ezért ő maga is értetlenül áll saját bőbeszédűsége előtt.  Hogy az önirónia ebben a két esetben mennyire őszinte, nem tisztünk eldönteni, mindenesetre a Nádas-filmben is akad néhány emlékezetes történet, például a saját kéziratok egy részének elégetése a kisoroszi ház kertjében, illetve a másik részük beépítése a gombosszegi ház alapjába. 

A riportfilm címe a vaskos, kétkötetes memoár utolsó bekezdésébe kapaszkodik bele: „Patetikus felhang és szomorúság nélkül mondom, hogy a kettős kivérzés jegyében telt el az életem. Azóta nemcsak az önkényuralmat gyűlölöm, de a respublika és a demokrácia gyengeségei, olcsó színjátékai és önveszélyes elfogultságai láttán sem tudom a fejemet elfordítani. Nagyon sajnálom.” De ahogy Krasznahorkai sem tér haza, hiszen szülővárosa már nem létezik, Nádas sem sajnálja nagyon, amit leírt. Az utolsó bekezdés utolsó mondata ugyanis, ahogy azt a filmből megtudhattuk, valójában azt jelenti: „Nem tudok más életet elképzelni, és ha ti csaltok, loptok és hazudtok, akkor nagyon sajnálom, de ezt meg fogom nektek mondani. És ha ez nektek nem tetszik, akkor nagyon sajnálom, nyaljátok ki a seggem.”