Halloween
2018.10.25.

Az új Halloween-film a legjobban megcsinált rossz Halloween-film. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

John Carpenter jól kiszúrt a horrorfilmesekkel. 1978-at írtunk, amikor ráeresztette az amerikai kertvárosra néma, maszkos gyilkosát, Michael Myerst, ismertebb nevén a Halált. A kis Michael feltehetőleg szexuális frusztrációból gyilkolt (nővérét fésülködés közben, poszt-koitusz döfte le egy konyhakéssel, Amerika elsőszámú fallikus szimbólumával), de a tettei mögött nem volt logika. Az elmegyógyintézetből szabadulva, véletlenszerűen választotta ki az áldozatait. Nem voltak érzései, se tulajdonságai, és megölni sem lehetett: ha meglőtték, felkelt, ha félrenéztek, eltűnt. Megfoghatatlan ködkép volt, aki lassan cserkészte be az áldozatait, mert tudta, hogy senki nem menekülhet előle. A filmben a mumusként emlegették, de ő maga volt a megállíthatatlan, arctalan Halál, aki sosem futott és sosem beszélt, és úgy hörgött, mint Darth Vader az őszi influenzaszezon közepén.

Az azóta eltelt 40 évben tíz folytatás készült a Halloweenhez, de egyik se tudta izgalmasan feloldani a Myerst övező rejtélyt. Hol a szappanoperához, hol meg a vulgárpszichológiához nyúltak, hogy megmagyarázzák, miért öldököl Michael. Kitalálták, hogy valójában az eltitkolt testvérét üldözi (Halloween 2), a börtönrendszer ölte ki belőle a lelket (Rob Zombie remake-je), és egy ponton még a sátánistákat is előráncigálták a horrorfilmek lomtárából, hogy az általuk megidézett kelta démon pusmogjon gyilkos gondolatokat Michael fülébe (Halloween 6). Ezzel pedig nemcsak közröhejbe fordították a folytatásokat, de a lényeget is kiölték Carpenter terrormozijából, amely ’78-ban még épp azért hatott iszonytatóan (itt a bizonyíték, mennyire), mert a hatvanas évek emberszabású rémei (ld. Psycho) után a megmagyarázhatatlan, természetfeletti gonoszból faragott ikonikus szörnyet.

Ezek után a 40. jubileumra kihozott folytatás/újraértelmezés/pastiche (és ezek tetszés szerinti kombinációja) nem is tehetett mást, mint hogy félresöpri az előzményeket, és visszatér az ősforráshoz. Történetében, stílusában, és a régi részekből kiollózott, valamivel mindig megvariált gyilkosságaiban egyaránt. A rendező, David Gordon Green úgy vezeti Michael kését, mint anno Carpenter, aki előtt még Hitchcock lebegett példaként, nem pedig a Halloween hatására kisarjadt slasherek, és felhasított gyomrok helyett még a film vágásával teremtett, sugallt brutalitást. De Green eközben a kortárs horrorigényeket is kielégíti, és ha a képen kívülre is tolja sokszor a vérontást, a következményével már kíméletlenül szembesít. Egy hulla félrecsavart állával, ami úgy lóg az arcán, mint egy papucs, vagy egy rendőr fejével, amire Myers rálép, és az úgy placcsan szét, mint egy sütőtök. Hatásosan aknázza ki a fantázia erejét: úgy öl meg Michael egy békés nagymamát, hogy a gyilkosságot eltakarja a fal, és a szobába lépve azt hisszük, az agytekervényei néznek vissza ránk az asztalról, pedig csak a becsavart haját torzította el a képzeletünk.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Az új Halloween megmutatja, milyen hatásos lehet, ha egy kreatív rendező vezényli le a horrort, akinek még koncepciója is van. A sztori az első Halloween után 40 évvel veszi fel a fonalat, tudomást sem véve a folytatások magyarázatairól. Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) itt nem Michael Myers eltitkolt kishúga, hanem egy véletlenszerűen kiválasztott áldozat, és az egyetlen, aki tudja, hogy a haddonfieldi tömeggyilkos újra le fog csapni. Ebben a tudatban nevelte a lányát is, aki felnőve megszakította a kapcsolatát a paranoiás anyával: a családot csak a jólelkű unoka tartja úgy-ahogy egyben. De mint egy valamirevaló apokalipszisfilmben, itt is az óvóhelyet építő zakkant embernek lesz igaza, és akik nem hisznek a közelgő vészben, azok szörnyű halált halnak.

Ha Carpenter szemében Michael Myers maga volt a Halál, David Gordon Greenében a Múlt lesz, amivel nem számoltak el, csak félresöpörték a tudatalattiba. Az új Halloween bravúros vonása, hogy úgy szerkeszti a gyilkolást, hogy ezt az alapgondolatot erősítse. Azzal játszik, hogyan nem veszik észre, nem ismerik fel, vagy tekintik ártatlan halloweenezőnek Michael Myerst. Hol a háttérben látjuk egy pislantásra, ahogy feláll, lehajol, és nekidurálja magát a késelésnek, máskor meg egy nő mögé cammog oda, aki már épp elbarikádozná magát, de hiába. Myers itt a veszélyt szimbolizálja, amellyel a nyugati kultúra nem vetett számot, mert a sérthetetlenség illúziójába ringatta magát. Véletlenszerűen gyilkol, mint egy terrorista, motivációja, csakúgy, mint az eredetiben, most sincs.

De amilyen ügyesen domborítja ki a 2018-as Halloween ezt az olvasatot a gyilkosságokban, olyan bénán keni el a személyes drámákban. Pedig láthatólag az volt a szándéka, hogy a túlélők traumájáról, a generációról generációra továbbadott félelemről mondjon valamit, amikor a ’78-as gyilkosságsorozattól megnyomorított Laurie és családja viszonyát állította a középpontba. Csakhogy annyira szétaprózta a három szálon futtatott sztorit, hogy a Strode család egyik tagjára se maradt elég ideje. Nem érezzük a lány elfuserált életének a súlyát, az elvett gyerekkor hiányát, se igazán a nagymama őrületét. A csavar, miszerint ez a Halloween már nem az elkövetőre, hanem az áldozatra figyel, mit sem ér, mert minden, ami az emberek érzelmi életét, félelmeit, megbánásait illeti, sekélyes, és a konfliktusokat túl hamar és túl könnyen lesöprik az asztalról.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Ez a kettősség pedig (jó koncepció suta kibontása) végigvonul az egész filmen. A Halloween 2018-as különkiadása egyfolytában libikókázik a frappáns és a blőd megoldások között, és ha kirémüldöztünk magunkat egy ügyes kameramozgással felvett jeleneten, biztosak lehetünk benne, hogy a következőt telepakolják elnyűtt klisékkel, értelmetlenül menekülő (vagy épp nem menekülő) tinilányokkal, vagy a fánkokról (pardon, házi süteményről) beszélgető rendőrökkel. Utóbbit, állítólag, poénnak szánták, elvégre Green a komikus színésszel, Danny McBride-dal írta a forgatókönyvet, de ez Magyarországon nem jött át, mert a film összes, de tényleg összes vicce elhal a gyatra, túllihegett, és anglicizmussal teli szinkronban.

Ezek a történetvezetési hibák pedig annyira zavaróak, hogy kilöknek a filmből, és így sokszor a horror is hatástalan marad. Hiába tért vissza a 80-as évek sikolykirálynője, Jamie Lee Curtis, és a Halloween atyja, John Carpenter a stábba, aki a fiával együtt porolta le híres, libabőröztető szintetizátorzenéjét, az új Halloween sajnos nem olyan ütős, mint a híre. Az amerikai kasszákat már a nyitóhétvégén felrobbantotta, szóval a folytatás garantált, de Carpenter csiszolatlan horrorklasszikusa továbbra is elérhetetlen ideálként lebeg a folytatások felett.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2018