Ha Frank Zappa élne, valószínűleg el lenne foglalva azzal, hogy nevetségessé tegye azt, ami a világból maradt. A belga Flat Earth Society kapcsán viszont muszáj megemlíteni az ő nevét, mert a zenekar, az egyébként jórészt lefolyástalan, inkább csak hivatkozott Zappa-életmű kvázi-farvízén evez, ugyanakkor a zenéjük ennél jóval több forráshoz nyúl vissza. Mike Patton zenekara, a Mr. Bungle is előkerül, ha a hatásokról van szó, de szokás fölhozni Duke Ellingtont, a punkot, különböző filmzeneszerzőket, sőt, szinte mindent, ami a huszadik század zenéjében történt.

Teun Verbruggen

A Flat Earth Society zenéje mégsem eklektikus. A dobos, Teun Verbruggen lekezelően fölényes swingelése által felállított keretek mindvégig a jazz territóriumán belül tartják a zenét, az ő legfontosabb szerepe mégsem a műfajok közti határátlépések megakadályozása – a Flat Earth Society zenéje egyébként is hemzseg a határvillongásoktól –, hanem az egyes darabok koherens ívének megtartása. A zenekar dalai, hiába vannak tele különböző műfajokból odatévedt mozaikokkal, úgy tudnak egységesek maradni, hogy a Flat Earth Societynek nincs igazán markáns karaktere. A kompozícióik messze eltávolodnak a big band hagyománytól, hosszú szólókkal, váratlan epizódokkal, de szinte végig egyértelmű tonalitással. A velük kapcsolatban emlegetett avantgarde, experimentális és ehhez hasonló jelzők inkább csak távolról szemlélve állják meg a helyüket. 

A humor mint szervezőelv egyértelműen zappai örökség, amely átszivárogva a nyugat-európai jazz kelletlenségén, érdekes feszültséget gerjeszt. Ez volt talán a koncert utáni leghangsúlyosabb benyomás. A Peter Vermeesch klarinétos által vezetett zenekar kompozíciói annak ellenére sem mozogtak igazán széles skálán, hogy a tizenöt tagú együttes kezében akár egy rövid motívum is képes a saját ellentétébe hajlani, majd a következő ütemben visszatalálni az elveszett önmagához. Több szerzeményt is eljátszottak a frissen megjelent Untitled #0 című albumukról. A Drstkova Polevka, vagy a Mr. Cooper At The Dentist hozták a tipikusan rájuk jellemző dinamikát: becsapós, atmoszférikusnak tűnő kezdés, szépen építkező témák, amik gyorsan változnak ugyan, de van idejük kialakulni, a káoszt pedig mindig elfojtják.

Berlinde Deman

A zenekar sztoikusan vette tudomásul, hogy a Budapest Music Center félig sem telt meg, a lendületükön az sem érződött, hogy ez volt az európai turnéjuk első állomása. A zenéjük alapvető derűje egyszerűen nem képes tudomást venni az érdeklődés hiányáról, a közönségét pedig rövid úton magukkal rántják. A koncert gerincét az új szerzemények jelentették, sajnos fájdalmasan elhanyagolták a két évvel ezelőtt megjelent Terms of Em-Barr-Ass-Ment című albumot, amin egy több Zappa-idézetet is tartalmazó egyveleg (Random riffs) mellett két kiváló feldolgozás (Takes you clothes off when you dance, City of Tiny Lites) is szerepel. Zappa dalainak feldolgozása a legtöbb zenekarnak egyszerűen nem megy. A City of Tiny Lites kimaradása azért is volt fájó, mert a Flat Earth Society nagyon jól hozta az 1988-as Zappa-féle big band változatot, miközben az énektéma alig burkoltan idézte meg Adrian Belew 1977-es megfejtését. Zappa témáinak feldolgozása leginkább kamarazenei környezetben tud jól működni, a rockzenekarok rendszerint a ritmikai sutaságok miatt buknak el, de jórészt ez a helyzet az egyébként kiváló Ed Palermo Big Band esetében. A Flat Earth Society számára Frank Zappa zenéjének féktelen, obszcén széttöredezettsége megelőlegezte azt, ahová a világ jutott mostanra, ezen a zenei világon keresztül valójában a világ fragmentálódására reflektálnak, ettől is lesz hiteles, ahogy Zappa zenéjéhez nyúlnak.

A tizenöt tagú zenekar szinte minden tagja kapott szólólehetőséget, a tubán játszó Berlinde Deman egyérzelműen elvitte a show-t, a sikolyokkal tarkított, zavarba ejtő előadásával, de erősek voltak Bart Maris trombitaszólói is. A gitáros Frederik Leroux-Roels volt talán az, aki a leginkább adós maradt, szinte végig csak a szólamok erősítésében működött közre, kár, mert nagyon szépen szólt a hangszere. A nagybőgős, Kristof Roseeuw Verbrugennel játszott duettjei pedig helyenként a free jazz pereméig merészkedtek.

A Flat Earth Society mindenekelőtt szórakoztató, miközben azt sem szabad elfelejteni, hogy a zenéjük mozaikossága és mindenütt jelen lévő irónia a világ szétesettségét próbálja leleplezni. A koncert alig hatvan nézője már az elején feloldódott, a zenekar sem különösebben zavartatta magát a gyér érdeklődés miatt, inkább csak a maguk módján sallangmentesen aprítottak végig a kilencven perces programon, a végére pedig csak a remény maradt, hogy jönnek még felénk.