Faramuci a helyzet, mert 1956-ban, amikor a Broadwayn bemutatták Leonard Bernstein Candide című operáját, operettjét, musicaljét (a megfelelő rész aláhúzandó!), 73 előadást ért meg, mindezt két hónap alatt. Ami azt jelenti, hogy csúnya bukás volt mindenféle értelemben: anyagilag is, de a darab sem állt össze egésszé. Persze a Komor Marcell utca mégsem a Broadway, de egyetlenegy előadás itt is hatalmas luxus – és ha a 73 kudarc volt, akkor ez az egy is az.

 

Antonia Dunjko

A Müpa rendre magához csábítja a zenés színház szerelmeseit az Operából: Wagner-zenedrámákkal, Verdi Falstaffjával, barokk és kortárs operaelőadásokkal. Most pedig egy olyan produkciót tűztek itt műsorra, amit egy-két évadon át kéne játszani egy operettszínházban, hogy megérje. Csakhogy ahhoz tűhegyre kimért pontosságú produkció szükséges, és mindenekelőtt sodrás, lendület – valami olyasféle élmény, ami után a néző feláll, és azt mondja, hogy ezt megnézném még egyszer. A létező világok legjobbikában Bernstein zeneszerzőként soha meg nem kopik, és a Candide is remekmű. A valóságban azonban a néző éppúgy küzd azért, hogy hibátlannak lássa, amit lát, mint a címszereplő a színpadon.

 

Bernstein-centenárium van, örüljünk, hogy lemegy a Candide itthon, még akkor is, ha rögtön bele a levesbe. A rendező, Böhm György részéről mégis az lett volna üdvös, ha úgy áll neki a dolognak, mintha hetvenháromszor játszanák, és nem csak egyszer.

 

Amit így kapunk, az egy vázlatos előadás, amelynek valószínűleg több próba tett volna jót. Többször és hangosabban halljuk a súgót, mint illene, és nem is csak a magyar prózai részekkel viaskodó Antonia Dunjko szorul segítségre. Noha egy színpadra kerül a hajó, Vesztfália, a zenekar, Eldorádó, és noha az efféle elrendezés (díszlet: Túri Erzsébet) alapvetően az előadás tempóját szokta gyorsítani, ez a Candide mégis vontatott.

 

Hiába, hogy számos tényező garantálná a sikert: Szemenyei János személyében például nagyszerű címszereplőre találtunk, van humora, van jelenléte, és ami a legfontosabb – hiszen az alapműben is talán a zene az, ami ellen nem lehet kifogásunk – van énekhangja. Mégis, gyakran érzem úgy, hogy az érzelmi csúcspontokon nincs ideje kibontakozni (gondolok az első szín It Must Be So áriájára), s hogy tehetségének egy része a kidolgozatlanságban odaveszik. Antonia Dunjko (Kunigunda) viszont szerencsés, hogy a Glitter and Be Gay című slágeráriával megnyerheti magának az estét. A fiatal horvát énekesnő a spicc-cipő hegyére is felmerészkedett, a végén pedig spárgával ünnepelte a záróhangot – elkélnek az ilyen egyéniségek a zenés színházban!

 

Kálnay Zsófia, Geiger Lajos, Szemenyei János és Antonia Dunjko (Fotó: Posztós János, Müpa)

Nem ilyen szerencsés a Félfenekű Hölgy szerepében Wiedemann Bernadett, aki – hiába érett, erotikus jelenség, valahogy mégis elsikkad. Na persze az Bernstein hibája, hogy nem komponált neki tisztességes áriát, amikor kellett volna – ti. a fél fenék elvesztésének ügyében –, egy mutatós tangója viszont van. Geiger Lajos az önimádó Maximilian szerepében kiporciózza a humor kellő mennyiségét, Kálnay Zsófia (Paquette) pedig inkább a vokális vonalon erős. És ezzel – a karakterszerepekhez értünk – meg is állapíthatjuk, hogy a zsáner klasszikus alakjai, hiába vannak a fiókból kihúzva, az a fiók a megfelelő, és működnek: Tarjányi Tamás (Kormányzó, Inkvizitor), Magócs Ottó (Báró, stb.) rendesen megnevettetnek, s az előadásnak létrejön az a pontja, amikor vagyunk annyira felszabadultak, hogy Hámori Máté karmester (Oroszlán) éneklését is elhallgatjuk. Na, hát ez már show, még ha kaotikus is.

 

Doktor Pangloss és egyszersmind Voltaire kettős szerepében Kálmán Péter viszont, mint macska a forró kását, úgy kerülgeti, hogy mi is a darab fő kérdése. Na persze nincsen könnyű dolga, filozófiát színpadra adaptálni hálátlan dolog, néhány hónapja Hámori Ildikónak sem volt nagyobb szerencséje volt a boldogság mibenlétének boncolásával a Chicagóban. Az állandó kiszólogatás, az erotikus poénok viccesek (dramaturg: Zöldi Gergely), de egy idő után a tempót fékezik, és ötlettelenségről árulkodnak. Ebben a tempóban a Pécsi Balett tagjai hátrányból indulnak, noha a nemi határokat elmosó megjelenésük és Vincze Balázs koreográfiája szépen szolgálja a történetet.

 

S mintha azzal sem tudna mit kezdeni a rendezés, hogy miért nem történik semmi a szereplőikkel: Candide három órányi tömény szörnyűség után is optimista, Kunigunda 97 erőszakolás után is szűzies. Bernstein mintha maga cáfolna rá Voltaire-re, és azt üzeni, hogy a világ mégiscsak a létező világok legjobbika. S amikor a végén feltűnik egy bika – Candide mezőgazdász terveinek megfelelően –, csak azért, hogy a Make Your Garden Grow után a pestistől fertőzve összezuhanjon, végképp nem tudjuk, mi van.

 

Az UMZE Kamaraegyüttes viszont ragyogóan muzsikált, izgalmassá tette a hangzást, hogy kis létszámú kamarazenekar szólt. Sikerült szépen összegyúrni a színpadon uralkodó vokális sokszínűséget is – Szemenyei musicales, Antonia Dunjko operás hang –, az Operaház kórusa megteremtette a hangulatot. Kínlódnak ezzel a Candide-dal, amióta bemutatták, valami sohasem jó. Most az 1973-as ún. Chelsea-változatot hallottuk, lám ebben sincs egyetértés, hogy melyik a létező Candide-verziók legjobbika.