Szintén nem érdemes arra számítaniuk, hogy a fiatal vajdasági magyar irodalom egyik képviselőjeként Mirnics Gyula behódol a kultúra és/vagy a történelem rárótt terhének, és karcsú novelláskötetében jelentős oldalakat szán a balkáni háborúk ars poetica-formáló tapasztalatának. Noha az utóbbi években egy egészen fiatal, harminc év körüli írógeneráció tört utat magának a délszláv és a délvidéki magyar irodalomban, hogy saját hangjával járuljon hozzá a huszadik század utolsó évtizedét átitató véres popkultúra interpretációjához, úgy tűnik, Mirnics nem kíván közéjük tartozni. (Az 1993-tól működő újvidéki Symposion folyóiratban vált ismertté: 1995 és 1999 között íróbarátaival, Virág Gáborral és Szerbhorváth Györggyel szerkesztette a lapot, valamint közös novelláskötetet is megjelentettek Dombosi történetek címmel.)
A fülszövegben magát „a balkáni háború Anne Frankja”-ként aposztrofáló szerző szövegei teljesen reflektálatlanul hagyják ezt, a még jelenleg is nagyon fertilis területet, ezért kíváncsivá teszik az olvasót. Hiszen mindig erős és izgalmas poétikai gesztust jelent, ha valaki nem hódol be a könnyen adódó tematikus univerzumnak, hanem éppen a hiány felől kíván kötődni hozzá. Azaz ha egy kisebbségi író nem a kisebbségi író fiókjából, egy háború közelében felnőtt író pedig nem a háború tapasztalatának narratívájából alkot.
Viszont felmerül a kérdés, hogy akkor vajon miért utal a fülszöveg a balkáni háborúra, ha a novelláskötet darabjaiban mindez nem kap különösebb jelentőséget? Az utolsó, egyben címadó novellában is mindössze az árnyéka suhan át a háborúktól függetlenül állandósult másság-narratívának, amely amúgy is örök szellemként kísért a Balkán történelme felett. Ilyenformán az olvasó megtévesztésével indul a kötet, hogy aztán teljesen más világ(ok)ba vezessen.
A főcím alatti „Válogatott szavaim gyűjteménye” értelmezhető alcímként, de műfajmegjelölésként is, hiszen a novelláskötetként ellentmondásosan (vagyis inkább rosszul) működő könyv valóban sokkal inkább abszolválható pár elejtett és remekbe szabott, hosszabban-rövidebben kibontott szókép illetve kiválóan fogalmazott mondat gyűjteményként, semmint novelláskötetként. A huszonöt rövid történetből ugyanis kevés működik szövegként is jól. Ezekben egyedülálló írói nyelvezet teremt különleges és összetéveszthetetlen közeget az olykor kicsit groteszk, kicsit drámai, de mindig könnyedén ironikus emberi történeteknek. A többnyire Csáth nyomdokain haladó szövegkísérletekben a délvidéki miliő megérzékítésére alkalmas topikus karakterekkel találkozunk, mint például a falu legerősebb (böllér)legénye és a mágikus méreteket öltő disznó (A vietnámi disznó), vagy a szörnyű titkot hordozó templomszolga és a meghasonlott pap (Egy boldog ember). Szerethető őrültek egész sora vonul fel: a szerelmi gyilkosságok elkövetőitől és áldozataitól kezdve (Tragédia a kasatélyban, Júlia) a téboly határán, látomásaiktól űzötten gyilkosokká váló hősökig (A Füst).
Néhány kivételtől eltekintve azonban a novellák többsége nem igazolja a szerző első kötetre való érettségét. Mirnics általában két nagy hibát követ el történeteivel szemben. Az egyik, amikor elbeszéléseinek tétjét a drogos referenciák használata adja. Ez egyrészt kétirányú befogadói viszonyulást eredményez, aszerint, hogy tapasztalati szinten kívülállóként vagy beavatottként olvasunk-e, másrészt egyszerre működik valóság-effektusként és stilisztikai eszközként (legalábbis ezt igazolja számos kultikussá vált irodalmi alkotás de Quincey-től kezdve Csáthon át Borroughs-ig). Mirnics azonban felszínes és üres „faszagyerekség”-jelölőként használja, egy olyan, magát őszintén komolyan vevő narratívában, amely még az ironikusan olvashatóság határát is csak nagyon nehezen közelíti meg.
A Mirnics szövegeit érdektelenségre kárhoztató másik nagy hiba pedig a sci-fi-utópia szerepeltetése, melyben a szerző szintén nem mutat kellő jártasságot. Sekélyes és rossz megoldások visznek a hátukon ügyetlen történeteket, amelyekben elgurult gyöngyszemként lapít pár bravúros mondat és/vagy kép, amilyen például a Júlia című novellafüzér középső darabjának illatokat felidéző szinesztézia-sora, vagy a kezdő és a záró szövegen végighúzódó versbetétek (71-90). Rövid történeteinek téttelen felszínességét boldogan hasonlítanánk az amerikai minimalista prózához, ám ehhez sem kapunk elég muníciót.
Mirnics Gyula sokkal tartozik. Tartozik a tehetségének, a Sinkó-díjának, ismert és ismeretlen olvasóinak azzal, hogy mihamarabb elkészíti első novelláskötetének 2.0. verzióját. Hisszük, hogy érdemes.