Az első ember
2018.10.17.

Az első ember nem olyan, mint a többi asztronauta film, hiszen nem a bevett mintákat követi. Vajon ennek ellenére is képes megugrani azt a szintet, amit a Holdra szállás jelentősége megkíván? RAKITA VIVIEN KRITIKÁJA.

Damien Chazelle két zenés film után a történelmi, életrajzi film műfajával számára ismeretlen területre lépett: valahogy úgy, mint anno Neil Armstrong a Holdon. A Holdra szállás az USA, sőt a világ legjelentősebb és legambiciózusabb vállalkozása volt, így természetesen az Oscar-díjas rendező sem elégedhetett meg szokványos történetmeséléssel, vagy csupán az esemény bemutatásával. 

Milyen előítéletekkel ül be a néző egy ilyen fontosságú történelmi momentumot bemutató filmre? Talán azzal, hogy hollywoodiasan túlmisztifikált, hatásvadász és patriotikus amerikai alkotást raknak elé. De Chazelle már a Whiplash-sel és a Kaliforniai álommal is megmutatta, hogy ő az egyszerűségében szép ábrázolás híve: így az előbbiből a megtörhetetlen kitartást emelte át, az utóbbinak pedig a nagy szívét – és főszereplőjét – használta fel Az első emberben. 

Ryan Gosling Neil Arsmtrongként a történet emberi oldalát emeli ki játékában, ahogy Chazelle is rendezésében, Josh Singer pedig forgatókönyvében. Így Az első ember meglepő módon nem hasonlít a közelmúlt olyan, nagy volumenű asztronauta-filmjeihez, mint az Interstellar vagy a Gravitáció. Habár az űrbéli, különösen a Holdon játszódó jelenetek festőiek, és a helyszínből, illetve az esemény történelmi jelentőségéből fakadóan monumentálisak, a film nagyobb részének filmnyelve radikálisan elválasztja magát kortársaitól. 

Az első ember így kevésbé kategorizálható űrfilmként, sokkal inkább tartozik az életrajzi műfajhoz. Ezt aláhúzza, hogy még a zsánerben is szokatlan, realizmust hangsúlyozó, dokumentumfilmekre jellemző nyelvezetet alkalmaz. Linus Sandgren operatőr gyönyörűen fényképezett, holdbéli képei hatalmas kontrasztban állnak a Földön használt, indokolatlanul remegő kézikamerás felvételeivel. Megjegyzem, hogy a rázkódó kameramozgásnak megvan a helye a filmben; igaz, kizárólag az űrhajókban játszódó jelenetek esetében, ekkor ugyanis hatásosan érzékelteti azt, ahogy egy rakétakilövést elképzelünk. A már említett operatőri technika mellett a dokumentumfilmes stílus a hirtelen, netán akadozó varióknál, mozgásoknál és a kamera lendületes mozgatásában is felfedezhető.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Singer forgatókönyve szintén az emberekre koncentrál. Neil és Janet házaspár, lányuk nagyon kis korában agytumorban halt meg – ez a tragédia pedig a film egészén átível. A gyász elől menekülve vág bele a férfi a Gemini asztronauta programba, melyet korábbi űrbéli utazások előztek meg. A kiképzés nemcsak fizikailag, de érzelmileg is megterhelő Armstrong számára: elvesztette a barátait, többek között az Apollo-1 felrobbanása miatt. Emellett az űrhajós családját is megviselte a már-már megszállott eltökéltség, hogy Armstong eljusson a Holdra: azon kívül, hogy két kisfiát alig látta, házasságát is válságba sodorta a küldetés. Janet ideges aggodalmát, csendes forrongását Claire Foy magával ragadóan alakítja. Hogy az űrkutatás az amerikaiakra milyen hatással volt, azt egy tüntetésen keresztül jeleníti meg a film. És mivel Az első ember fókuszában nem Amerika nagysága, hanem Armstrong áldozatai és megpróbáltatásai állnak, így eshet meg, hogy a Holdon a férfi nem az Egyesült Államok zászlóját, hanem egy személyes ereklyét hagy emlékül.

Tehát Az első ember nem a pejoratív értelemben vett hollywoodiassággal operál, de ez nem is baj. A Holdra szállás önmagában, mindenféle sallang nélkül is grandiózus esemény az emberiség történelmében, e nagyság bemutatását pedig Justin Hurwitz zenéje segíti elő. Hurwitznak köszönhetően Damien Chazelle eddigi összes filmjének egyik legkiválóbb közös pontja a zene. A Whiplash-ben Andrew gyakorlásától a zenekari próbákig, majd az előadásig minden felcsendülő dallam pazar, míg a Kaliforniai álom klasszikus musicaleket idéző dalai bűbájosan gyönyörűek. Nincs ez másként Az első ember esetében sem: itt a filmzene adja azt a hatást, melyet Christopher Nolan vagy Alfonsó Cuarón asztronauta-filmjeiben az űr végtelenségét bemutató totálok. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Ugyanakkor a zene itt is, mint általában, a suspense jelenlétét is fokozza. Mert bár az egész emberiség által ismert eseményről van szó, Az első ember képes izgalmas és feszült is lenni, ez mégsem megy a történelmi hűség rovására. Ez utóbbira precízen figyelnek a film alkotói: a szöveg a rendelkezésre álló forrásokból íródott, Ryan Gosling pontosan úgy mondja ki a világ egyik leghíresebb mondatát, ahogy anno Armstrong tette, ezen kívül pedig archív felvételeket is láthatunk. A híradós közvetítéseken kívül J.F. Kennedy beszédét is bevágják, mintegy az amerikai patrióták kárpótlásaként a zászló hiánya miatt. 

Az első ember nem árul zsákbamacskát: már a cím is utal a film fő vonulatára, ami nem a Hold vagy az expedíció. Hanem az ember, aki először tette meg azt a bizonyos kis lépést. Neil Armstrong élete, családja, barátai és kollégái helyezkednek el a középpontban, s ez amennyire meglepő, olyannyira hatásos. Talán a hollywoodi megközelítésekhez szokott szemünknek elsőre szokatlan az űr és Föld jelenlétének aránya, de az érzelmek, a zene és a Holdra szállás várva várt jelenete megadja azt a felemelő élményt, amit ez a történelmi pillanat megkíván. 

Szerző: Rakita Vivien
Címkék: Mozipremierek 2018