Berta Hiriart: Ha nem mondod el, ki fogja tudni? / a varsói Teatr Baj vendégjátéka a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban
2019.05.13.

Volt már ilyen, lesz is: a feldolgozott téma érdekesebb, értékesebb, mint a feldolgozás eredménye maga. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Fehér foltok tömkelege: ez jut eszembe, miközben a szombathelyi bábszínház nézőterén elhelyezkedem a meghívott kamaszközönséggel együtt. Arra gondolok, hogy amikor színházba megyek, nagyjából-egészéből azért mégis csak sejtem, hogy mi vár rám (és persze mindig arra vágyom, hogy elvárásaimat és/vagy előítéleteimet megcáfolják az alkotók, olykor sikerül is nekik), itt viszont sokismeretlenes egyenlettel kellett megküzdenem. 

Keveset tudok arról, hogy Varsóban mit és hogyan csinál a legrégibb lengyel bábszínház, az 1928-ban alapított, éppen jelentős felújítás alatt-előtt álló Teatr Baj, ami két ingyenes, felsősöket és középiskolásokat célzó előadás erejéig Szombathelyen mutatkozott be október elején. Nem tudom, milyen esztétikával, milyen közönségnek dolgoznak, ahogy azt sem, hogy a lengyel gyerekszínház mennyire „bevállalós”, foglalkozik-e a szülők és pedagógusok képzeletében tabuként meghatározott témákkal (válás, gyász, családi konfliktusok, stb.), és ha igen, közéjük tartoznak-e a félmúlt, közelmúlt eseményei. Hogy a lengyel (felnőtt)színházi alkotókat mélyen foglalkoztatja saját történelmi múltjuk, különös tekintettel a második világháború és környéki események megértésére, azt pontosan tudom: a kortárs lengyel színház nagyon lényeges témája a múltfeldolgozás, a traumák nyílt színi kibeszélése, akkor is, ha az bizonyos csoportoknak nem tetszik. Alighanem ebből az irányból lenne megfejthető a Teatr Baj 12 éven felülieknek készült, Berta Hiriart színpadi szövegéből készült előadása, a nehezen megjegyezhető című Ha nem mondod el, ki fogja tudni?

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

Minden általánosító kijelentés igazságtalan és túlzó, de hogy a magyar gyerekszínháznak nem témája a történelem mint olyan, abban majdnem teljesen biztosan vagyok. De hát miért is lenne az, ezt már egy bábrendező barátom kérdezi, hiszen a történelem tantárgy csak felső tagozaton jön be, és a családi-társas viszonyok felfejtése, szétszálazása a színház eszközeivel ad épp elég feladatot az alkotóknak. A Teatr Baj előadására állatorvosi lóként tekintek, mivel kivitelezésében minden olyan problémát felvonultat, amik leküzdésére alighanem több tapasztalat, nagyobb gyakorlat adna csak lehetőséget. 

Mondom akkor azt, ami vitán felül remek és inspiráló: a téma. Nem hiszem, hogy nagyon mellélövök, ha azt mondom, hogy erről a sztoriról még a lengyelek jelentős része se hallott soha. 1943. július elsején a mexikói Leonba kétezernél is több lengyel menekült, köztük 1400 gyermek érkezett: hihetetlenül kalandos, számos elemükben tragikus történéseken voltak már ekkor túl, megjárták a szovjet Gulágot, többen közülük megfordultak Perzsiában és Indiában, hogy aztán egy hathetes, feltehetően nem könnyed és vidám tengeri út után Mexikóba érkezve megtalálják végre azt a helyet, ahol életük hátralévő részét leélhetik. A mexikói érkezésről néhány éve így mesélt egyikük: „Egészen addig hívatlan vendégek voltunk, akik csak betegségeket és szenvedést hurcoltak magukkal. Itt viszont ténylegesen vártak minket, és még ma is nehéz leírni, micsoda örömmel és meglepetéssel fogadtuk az irántunk megnyilvánuló vendégszeretetet.”

Berta Hiriart visszaemlékezéseken alapuló szövegkönyve ebből a fantasztikus történetből indult, hogy aztán Ewa Piotrowska rendező, egyben a Teatr Baj igazgatója, továbbá Edyta Rzewuska tervező és Gonzalo Macías zeneszerző közreműködésével 2014-ben megszülessen a másfél órás színházi előadás lengyel-mexikói koprodukcióban. Hogy a projektben résztvevők számára fontos, téttel bíró küldetésről van szó, arról a produkciót látva sem volt kétségem, de az előadást követő rövid beszélgetés megerősített ebben: a kilencfős színészcsapat közül többen közvetve-közvetlenül érintettek a világháború utáni különleges odüsszeiában, így személyes misszióról is szó van. (Érdekes lenne látni a mexikói, mindössze négy színésszel készült párdarabot is.)

A felejtés megakadályozása, a múltra való emlékezés és emlékeztetés a színház egyik, ha nem legégetőbb fontosságú feladata napjainkban. Mint minden feladat, ez is tele kihívással: a Teatr Baj előadása az első lépéseket teszi meg. Okolható ezért valószínűleg maga a történet, ami valóban olyan különleges és valószínűtlen, hogy az alkotók nem érezték szükségesnek, hogy távolabbra rugaszkodjanak tőle. Így viszont leckefelmondás lesz belőle; igaz, annak viszonylag ügyes a dolog.

A képek forrása: Teatr Baj
A képek forrása: Teatr Baj

Jókora fehér paraván áll előttünk, közepén hatalmas lyuk: előtte, körülötte, mögötte játszanak a korok és tájak között ugráló színészek, Sara Ramos fehér falakra vetített videói pedig a közeget építik fel. Újságok kivetített címlapjai tudósítanak arról, hol és mikor járunk: 39 őszén indul a sztori, két lengyel gyerek, Jurek és Irena otthonában. A kislány tizedik születésnapja gyorsan rémálommá válik, hiszen éppen szeptember 17-én a szovjetek megtámadják Lengyelországot. Egyes források szerint négyszázezer (!) embert deportáltak ekkor Szibériába. Az események előrehaladtával a hagyományos családképlet folyamatosan átalakul: még otthon az apát veszítik el, a vonatúton az anyának vész nyoma, a két gyerek tehát túl korán lesz kénytelen felnőttként viselkedni. Az előadás leghosszabb része a vonaton, majd a Szibériában töltött idővel foglalkozik, és az elemeknek, meg az elemi szükségleteknek kiszolgáltatott ember elállatiasodásáról is beszél. 

Ami a színházi nyelvet illeti, inkább az élő szereplők játékán van a hangsúly, bábok csak mutatóban jelennek meg. Még Varsóban egy jókora utazóláda kerül elő, benne játékok, bábok, a hamarosan kezdődő nehéz időkben a túlélés zálogai. Útközben elvész a láda, majd egy nemigen érthető fordulattal visszakerül a gyerekekhez, akkor még a mifelénk ritkán látható szoknyás bábszínház is előkerül belőle. Szibériába érve a vonaton meghaltakat jelző bábokat egy halomba hordják a túlélők, a kényszermunkaként elvégzett építkezés is miniatűr házak összehajtogatását és -illesztését jelöli. 

A többi helyszínt, ahová Sztálin 1941-es amnesztiája után eljutnak a gyerekek, inkább csak vetített képekkel, néhány kellékkel jelenítik meg. Szibériában (túl?) sokat időzünk a patkánysütésnél, a mostoha körülmények közé újonnan érkezők beilleszkedési gondjaival, a közös nevező, az emberi hang megtalálásával. Perzsiában egy humorosnak szánt epizód következik fertőtlenítésről és egészségügyi ellenőrzésről, Indiában meg egy szakállas-turbános férfi virágokat ajándékoz a gyerekeknek, akiket a viszontagságos hajóút után egy képeslapra illő Mexikó fogad. 

Hiriart szövege a gyermeki nézőpontot ragadja meg – persze, hogy a patkányevés érdekesebb, mint a nagypolitikai szempontok mérlegelése –, de elég tétován teszi: a feldolgozott anyag belső arányai el-elbillennek. A konklúzió mindezeken túl kifejezetten didaktikus, még ha nem is vitatkozom vele: ismerni kell a múltat, és emlékezni, emlékezni, emlékezni. 

Az előadás adatlapja itt található.