Ha úgy rója az utcákat, hogy maga sem tudja, merre fogja vinni a következő lépése? A Meetlab a Placcc Fesztivál keretében bemutatott How to disappear completely című városi hangjátéka úgy alakítja át a Szent Gellért tér környékének jól ismert tereit, hogy közben a sétáló maga is átalakul.
 Fotó: Placcc Fesztivál |
Az idei Placcc láthatatlanságához igazodva ez az előadás sem mutatta meg magát a kívülállóknak. A városrész lakói valószínűleg nem tudják, hogy hamarosan egy nyomozás részei lesznek — tanúk és áldozatok egy történetben, melynek alakulása rajtuk is áll.
Telefonra letölthető applikációval és fülhallgatóval felszerelkezve, egyedül indulok útnak a kijelölt találkozási ponttól. Misztikus zene erősíti a hangulatot, és mivel a sétának tényleg nincs kijelölt iránya, elindulok az orrom után. Közben figyelem a várost, figyelem a járókelőket, hiszen itt most minden a színház része. Ahogy elérek bizonyos GPS koordinátákat, fokozatosan elkezd kibomlani a történet Andrejről, egy városról és a mesélőről, akivel sétálóként a leginkább azonosulni tudok.
Andrej a városba érkező idegen, akinek története nem eltünteti a Szent Gellért teret övező utcákat, hanem a maga valójában teszi őket láthatóvá — a rakpart, ami addig csupán “az egyetemhez vezető útnak” tűnt, önálló jelentéssel telítődik. Pedig Andrej azért érkezik a városba, hogy megvizsgálja, miért és hogyan tűnnek el itt az emberek. Nem elrabolják őket, és nem is megszöknek, hanem szó szerint eltűnnek: a levegő remegéssel telítődik, és aki az egyik pillanatban még ott állt a zöldséges pult előtt, a másik pillanatban már nincs sehol. Andrej nyomozómunkába kezd, kérdezgeti a helybélieket, és noha mindenhol az eltűnések nyomait látja, saját szemével sokáig egyet sem tud megfigyelni. Pedig a történetek szerint néha egész villamosok is eltűnnek. A kijelző még mutatja, hogy befut a villamos, majd elhagyja a megállót, de a jármű nincs sehol. (És tényleg! Még a BKK Futár kijelzője is része az előadásnak!)
A történet csak részben alakul a hallgatott hangjáték szerint. A város valóban a színház része lesz: a zöldséges, az ingatlanközvetítő irodája, az emléktáblák a házfalakon vagy a pirosra váltó lámpa a zebránál mind a díszlet része, melyben gyanútlan járókelők a szereplők. Valószínűleg én is épp szereplő vagyok egy másik sétáló történetében. A Meetlab koncepciója olyan jól illeszkedik a város természetes szövetéhez, hogy a hallgatott és megfigyelt történetek szinte tökéletesen összesimulnak, határtalanná tágítva a színházi interaktivitás kereteit. Olyan ez, mintha könyvolvasás közben belelépnék a fikció világába, mintha láthatatlanul (vagy szereplőként?) hirtelen részese lehetnék a történetnek. Nem a fikció válik valósággá: Csiszár Mátyás, Ivanyos Ambrus, Kellényi Kata és Tóth Bálint a valóságból csinálnak fikciót, saját eleven érzékszervi tapasztalataimból rendeznek előadást. Belépek tehát a szerepembe, és hagyom, hogy engem is megrendezzenek.
 A szerző rajza |
Együtt vesszük észre az üresen álló, eladó lakásokat, Andrej, a mesélő és én. Együtt rójuk az utcákat nyomok után kutatva, miközben megpróbáljuk megfigyelni az elhaladókat, és reméljük, hogy valaki épp a szemünk láttára tűnik el. Talán a pizzéria előtt cigiző futárok közül valaki. Talán a néni, aki répát vásárol a zöldségesnél. Talán a zebránál álló fiú.
Szereplőként nem zavar, hogy a sarki kocsma előtt italozók furcsán néznek rám, amiért hosszú percekig némán állok az út túlsó oldalán, és fülhallgatóval a fejemen őket figyelem. Ők is szereplők most, szerepük a furcsálkodás, úgyis megeshet, hogy a következő pillanatban eltűnnek. Szereplőként megtehetem, hogy nem megyek át a zebrán, amikor zöldre vált a lámpa, mert még tart a történet, és ha továbbmegyek, talán megszakad. Szereplőként lefényképezhetem a kirakatokat, üldögélhetek látszólag céltalanul a rakpart korlátján, hiszen én épp egy nyomozásban veszek részt, a helyemben mindenki így tenne.
Közben lehetséges, hogy Andrejjel együtt én is eltűntem. Hát senki nem veszi észre, hogy itt épp egy nyomozás folyik? Hogy teljesen máshogy viselkedem, mint ahogy ezeken a tereken és utcákon viselkedni szokás? Talán már nem is látszódom. Bő egy órára teljesen elvész a valóság, hiszen minden, ami elérhető közelségben érzékelhető, része a fikciónak. Amikor véget ér a hangjáték, és Andrej a mesélővel együtt tényleg eltűnik mellőlem, az előadás utóhatása még sokáig ott bujkál a kirakatüvegek mögött. Visszamegyek a pizzériához, ahol a futárok a feketére festett bejárati ajtó előtt cigiznek. Elmondom nekik, hogy épp egy kortárs színházi hangjáték részei voltak, és hogy a történet szerint valaki eltűnt közülük. Nevetnek, nem hisznek nekem. Hogy ilyen is van? Városi hangjáték? Hogy valaki beleírta őket egy történetbe? Csodálatos!