Kiválasztottak / DEKK Színház – Füge Produkció – Gólem Színház
2019.03.21.

A Magyartanárok Egyesületének létszáma öt százalékára csökkent, a 444 nem frissül többé, Tenya pedig kizárólag arab telivéreket tud kölcsönadni a milliárdos támogatással megpakolt Hegedűs a háztetőnnek. Ez van, ha eltűnnek a zsidók. GERGICS ENIKŐ KRITIKÁJA.

Harács József átlagos ember: erősen idegenkedik a zsidóktól, utálja az anyósát, épp csak tudomást vesz a feleségéről, megpróbálja megúszni a gyerekeit és megtartani az uralmat a konzol kontrollere felett. A fia osztályából több gyerek eltűnt, a magyaróra a tanár távollétében elmaradt, lányának, Krisztának pedig azzal kell szembesülnie, hogy egyrészt zenészkollégái közvetlenül a fellépés előtt köddé váltak, másrészt tudtán kívül mindvégig egy zsidó együttesben harsonázott. Az elmaradt fellépés hozza össze Dáviddal, akinek viszont Harács apuka szerint nagyon is zsidós az ábrázata. Létezik, hogy egyedül őt tévedésből itt hagyták? A nagymama ráadásul már órák óta nem veszi fel a telefont…
 
Tasnádi Bence, Katona László
Tasnádi Bence, Katona László
A Borgula András rendezte Kiválasztottak lazán kapcsolt epizódokban és kabaréjellegű dalbetétekben mutatja be a színlapon beígért eltűnést követő világot, és közben egyetlen ziccert sem hagy ki. A miniszteri sajtószemle stílusparódiái pont úgy nem kegyelmeznek az ellenzéki lapoknak, mint a kormánypártiaknak, a budapesti színházigazgatók találkozóján a várakozásokkal ellentétben nem marad üres szék – beleértve a zsidó színház igazgatóját is –, a kormánypárti politikusok válságkezelő gyűlésén kétségbeesetten próbálnak új ellenségképet kreálni, a civilek pedig puszta szavakon vitatkoznak végeláthatatlanul az újhullámos kávéik felett, mielőtt eljutnának oda, hogy összehozzanak egy halovány netadós tüntetés-remake-et. Ez a cselekmény jelentős szereplőgárdát jelent, és markáns, pontos alakításokat követel az öt színésztől. Helyenként így is elmosódik a határ a darabban szerepösszevonás és -egybeesés között, de nagyon jó, hogy Katics Veronika és Simon Ferenc István nem erősködik, hogy kontrasztokat húzzon a jelmezzel. (A hétköznapi ruhadarabokat valójában csak az teszi jelmezzé, hogy szorosan passzolnak a szintén Borgula tervezte ironikusan babaházi pasztellszínekhez a zsinórfüggönyös backstage és a kézzel hajtott forgószínpad minimálja előtt.)
 
Sipos Verának, mondjuk, aligha van szüksége bármilyen külső hangsúlyra, döbbenetesen találó a tüntetésen az üres biztatásokat unásig ismétlő, öncélú aktivista szerepében, bájosan suta szerelmes, Eszenyi Enikő megidézőjeként pedig már akkor eltéveszthetetlen, amikor még ki sem lépett a függöny takarásából. Tasnádi Bencére is hasonlóképpen igaz, hogy teljes természetességgel csusszan egyik szerepéből a másikba, sőt egy ponton saját magával is dialógust folytat, két prózai rész között meg a saját zenekarával, az Ed Is Onnal zenélik fogyaszthatóvá a lenyelhetőség határán lavírozó, provokatív dalszövegeket. Katona László maga a komikum lelke, színházigazgatóként nem rejti véka alá a hegemónia szóhoz való vonzalmát, Harács személyében meggyőző szalonzsidózó, aztán kicsit kiöregedett civil, és még a sztriptízt sem tagadja meg a nézőktől. Egri Mártának kevésbé hálás szerepek jutottak, az idősödő díva karikatúrája mellett Harácsnéként a legemlékezetesebb, de könnyed előadásmódja ellenére a gyűlöletnek ez a családot megrengető foka azért már mégse vicces. Nádasi Iván gesztusszegényen is fajsúlyos némajátéka végig biztos pont, a puszta jelenléte szavak nélkül is azonnal karaktert teremt, bárkit is játszik éppen, elhiszünk neki baristát, gyereket, miniszterelnököt egyformán.
 
Egri Márta
Egri Márta
A paródiák halmozása mellett szerencsére az aktuálpolitika kicsit háttérbe szorul. A színházi szakma megjelenített szereplői, akik (a darabban legalábbis) nem mind zsidók, keresztnéven futnak, de egyértelműen beazonosíthatók, a kormánypárti politikusok közül viszont a vadászkabátos Tasnádi Bencén kívül nincsenek konkrét karakterek. A politikusok kipécézése túlságosan közönségkedvenc műfaj, itt jó hátralépni egyet, és meghagyni az oxigént a többi karikatúrának, ezáltal tud a kormány és a miniszterelnök nem jelenlegi, hanem mindenkoriként működni a cselekményben, és így foglalkozhat a darab azzal, hogy mit kezd a többségi társadalom zsidó népesség nélkül.
 
A zsidók eltűnése mint alapötlet ugyanis csak részben helyzetkomikum, részben viszont többé-kevésbé komoly kísérlet az öndefinícióra, annak megfogalmazására, hogy milyen szerepet tölt be a zsidóság a társadalomban, milyen igényt elégít ki a zsidózás, mennyi különféle módon válhatnak mások akár egyénileg, akár kollektíven ennek haszonélvezőjévé, valamint mit kezdjünk azzal, hogy az itt maradottak tehát, bármit is gondoltunk eredetileg, nem lehetnek zsidók. Ehhez viszont elengedhetetlen a Gólem csapatának kimeríthetetlennek tűnő öniróniája és kíméletlen önreflexiója, így az előadás nem válik saját fontosságának nevetséges bizonygatásává, és tényleg tud arról szólni, hogy csoportdinamikailag „mire jók” a zsidók, és mennyire nehéz ezt a komplex társadalmi funkciót pótolni – ha egyáltalán lehetséges az analógia, illetve, ha egyáltalán szükség van a zsidóság tényleges jelenlétére ahhoz, hogy ezt a funkciót ellássák.
 
Fotó: Gordon Eszter, Gólem Színház
Fotó: Gordon Eszter, Gólem Színház
Elsősorban persze szórakoztató előadás lett a Kiválasztottak, és főként azért szórakoztató, mert tényleg nem kímél senkit. Itt megkapják a magukét a zsidók, a nem zsidók, a románok, a szerbek, migránsok, a melegek, az állatvédők, a vegánok, a kormány, a civilek, a színházigazgatók, maga a zsidó társulat, a támogatások kiosztói és élvezői, a teljes sajtó, az informatikusok, a lovasszínház, a díszletmutyi, az Index, a Dunántúli Napló, a laktózmentes latte, a kultúrkampf frakciói és legfőképpen a magát a társadalmi felelősség egyedüli letéteményesének tekintő fővárosi értelmiség. 
 
Valahol pont ebben bicsaklik meg a dolog, hogy a körbeostorozás egyben összekacsintás is, és nem üt, inkább simogat ez a kritika, önkritika. Már persze akkor, ha értjük a viccet – és az mindenképp kérdéses, hogy tud-e ez az erős közéleti-színházi élményalapból építkező, belsős poénokkal és utalásokkal telezsúfolt előadás nem bennfentes nézőnek is szólni, lehet-e érvényes a darab a saját fénykörén kívül. Vagy hogy egyáltalán kellene-e neki, és számonkérhető-e rajta, ha nem. Görbe tükröt tartani mindenesetre tényleg így a legelegánsabb: közvetlen közelről, saját arcba.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.