A kérdés költői, mondom inkább úgy, hogy el tudok képzelni egy ilyen felállást; igaz, elfogadható, pláne minden más megfontolást elsöprő indokot nem találok rá egyet sem. Különösen akkor nem, ha mint most Szombathelyen, komoly erőfeszítés történt arra, hogy a szöveget kiszabadítsák a színházilag a korlátozott érvényességű, magyarul mondhatatlan fordítások túlzsúfolt börtönéből. Amúgy épp a Médeiával nem olyan katasztrofális a helyzet, mint más klasszikus szövegekkel, Kerényi Grácia kanonizált fordítása mellett ott van Rakovszky Zsuzsa 2004-ben Zsámbéki Gábor felkérésére készült, a Katona József Színházban használt változata is. Hozzáteszem gyorsan, üdvözlöm, hogy most a Térey János-Karsai György-féle, összeszokott tandem új szövegváltozatot készített, amivel Lukáts Andor rendező dolgozhatott elsőként. 

Továbbmegyek, azt hiszem, ez lenne a normális felállás úgy általánosságban: új bemutatóhoz új fordítás kellene, hiszen a világ, és benne a nyelv folyamatosan változik és alakul, arról nem beszélve – és Zsámbéki előadásának szövegén, vagyis a fordításon eszközölt célirányos változtatásokon ezt remekül meg lehetett figyelni –, hogy a rendező nyilván el akar mondani nekünk, nézőknek valamit arról, amiben mi most élünk. 

Nagyszabású, némely régivágású filológus által tán rosszallással is követett misszió az, amit a Karsai-Térey-fordítópáros művel: maivá, élővé, mondhatóvá, átérezhetővé és főleg, érthetővé és értelmezhetővé akarják tenni a klasszikus antikvitás színpadra szánt szövegeit. És ami ennél nagyobb dolog, hogy nem csak akarják, de teszik is, metrum ide, kötött forma oda, az érthetőség kedvéért akár prózára is váltanak, ha kell, olyan kifejezéseket is becsempésznek, melyek megütik a fülünket, de válogatott eszközeiket szentesíti a cél; az ti., hogy a néző (végre meg)tudja, miről beszélnek a mitológiából úgy-ahogy ismerős figurák. 

Médeia-újrafordításuk vagány vállalás. A szöveget, a mondatszerkesztést és a kifejezéseket áthatja valami jótékony ódonság, egyfajta rokonszenves pátosz, és ennek ellenére Médeia Iászón „új nőjéről” beszél, férjét simán lehülyézi vagy „aljas gazembernek” nevezi, ha a vita heve úgy kívánja, a nevelő meg felvilágosítja, hogy nem az övé az egyetlen „csonka család”. A dajka szerint Médeia „bevándorló”, aki „kiborult”, Kreón a nő kétségbeesett szónoklatát „üres szájtépésnek” mondja, és a címszereplő maga is belátja, miután a király hosszas könyörgésére csupán egy nap haladékot adott neki, mielőtt végleg elhagyja országát, hogy „a helyzet nem túl rózsás”. Médeia Zeuszon kéri számon, hogy a férfifajra nem tett megkülönböztető jelet: „ki jó, ki szemét”. És így tovább, sorolhatnám a fordítói leleményeket és találatokat, nem teszem, mert a citátumok máris félrevezetnek kissé: a kiragadott kifejezések inkább kiszögellések a homogén felületen, amik feltétlenül jót tesznek a nézői-olvasói figyelem éberen tartásának. 

Németh Judit és Kálmánchelyi Zoltán az előadásban

Szóval a bemutatóhoz adva van egy működőképes, befogadható szöveg, ám a jó hírek itt sajnos véget is érnek. Mert muszáj (lenne), hogy legyen millió, na jó, legalább egy tucatnyi kérdése az alkotóknak ezzel az egyszerre rettenetes és csodálatos asszonnyal, Médeiával kapcsolatban, amik közül számos erőlködés nélkül vonatkoztatható és/vagy ütköztethető mai közállapotainkkal és gondolkodásunkkal. Mit kezdünk felfoghatatlan tettével, a kettős gyermekgyilkossággal? Van-e bármi, ami felmentést adhat a megcsalt, mindenre elszánt nőnek, hogy ezt az utat válassza megoldásként? Hogyan lehet, lehet-e valaki egyszerre bűnös és áldozat? És egyáltalán: hogyan lehet ma megszólaltatni úgy ezt a történetet színpadon, hogy megálljon a lábán, ugyanakkor megállítsa a nézőt is egy pillanatra?

Úgy, hogy lapozgatós képeskönyvet csinálunk belőle, egészen biztosan nem. A szombathelyi színház emeleti kamaratermében a színpadot festett háttérvásznak, hegyes-völgyes horizont öleli körbe. Előttük kasírozott sziklarengeteg, egyetlen, csenevész és kiszáradt fával megdíszítve, meg egy semmit a semmitől elválasztó deszkapalánk és az arra szorosan rátapadó /?/ szárítókötél. A kősivatag pasztelljére rímel a padló, meg a fehéres-szürkés, nem görög, de azért görögös jelmeztár is (díszlet: Takács Lilla, jelmez: Pető Kata). Kietlen, élettelen táj, hátul hol elapad, hol megindul egy forrás, szóval akár stimmelhetne is a dolog, de valami még sincs rendben ebben a mesterkélt valóságban. 

És ez (is) már rendezői felelősség: a kasírtenger mögül, fölül, mellől színre lépő szereplők szinte mindegyike mozdulatlanná dermedve, felénk fordulva szónokol és deklamál. Bennem meg egyre nő a feszültség, de nem a történetszövés izgalmai miatt, hanem azért, mert képtelen vagyok felfogni, hogy egy páros jelenetben miért nem néznek egymásra az egymással perelő karakterek. Játszom itt az álnaivat, persze, lehetne ez koncepció, de inkább csak céltalanul szétszaladnak tőle az energiák. 

Bálint Éva Dajkája egy hírolvasó profi közömbösségével mondja el hosszú bevezetőjét az előzményekről, ember legyen a talpán, aki jól érti a lényeget. Fekete Linda az egyszemélyes Kar, közülünk, nézők közül emelkedik szólásra, olykor mintha irónia bujkálna sorai között, de a szigorú egyhangúság őt is maga alá gyűri. Médeia híres-hírhedt, férfiakat ócsárló, elkeseredett nyitó monológját Németh Judit az első sortól karnyújtásnyira, éles fénykörbe állva mondja el, mintha csak bíróság előtt adna számot tetteiről és terveiről. (Ha valami, hát ez a szöveg igazi genderőrület, de hiába hangzik el tisztán és világosan, nem robban fel tőle a ház, nem kéri ki senki magának. Azt meg én teszem hozzá, hogy nagyon nem hiányzik bele a bónusz trágárság, jobban kellene bízni az új szöveg erejében.)

Fotók: Mészáros Zsolt. A képek forrása: Weöres Sándor Színház

És így szépen, tovább, mindenki bejön, elmondja, amit el kell, majd távozik. Mintha mindegyik szereplőnek csak egyetlen ügye, indoka, jó-rossz motivációja lenne, és amikor az kimondatott, jöhet a következő ügyfél. Endrődy Krisztián Kreónja retteg, Antal D. Csaba Nevelője hitetlenkedik, Hírnöke iszonyodik. Kelemen Zoltán Aigeusza a férfiak egy másik kasztjához tartozik, mintha maga is meglepődne, hogyan keveredett ebbe a történetbe. A legizgalmasabb nekem Kálmánchelyi Zoltán Iászónja, ez a cingár, halásznadrágos-szandálos csávó, igazi öntelt és tenyérbemászó, mégis teljesen hétköznapi figura. Látszik, hogy a szavak embere, aki mindig nyerő pozícióban akar maradni, aprólékosan méricskéli, mit köszönhet neki Médeia, aki döbbenten hallgatja szónoklatát. Indulatában követ ragad keze, de nem lep meg, hogy Médeia közelébe érve elejti azt.

Németh Judit Médeiája – és nem tudhatom, de azt sejtem, az ő (fő)szerepéhsége lehetett a bemutató egyik fő motivációja – más súlycsoport környezetéhez képest. Erős, független, magányos nő ("nincs hazám, se házam", hangzik el többször, hangsúlyosan, ezzel is lehetett volna kezdeni valamit, színházilag mármint), akit lehetetlen szeretni, a szó köznapi értelmében biztosan. Ez a Médeia főállásban szenved és kínlódik, ahogy belépésekor rögtön jelzi. Egyértelműen és főleg rémületes és taszító jelenség, nemigen látni gyengéd érzelmeit, inkább a hisztéria, az őrület hangjai, gesztusai dominálnak nála idővel. 

Végül egy megjegyzés. Fölösleges és indokolatlan időben és térben egymástól nagyon távol álló előadásokat összevetni, mégsem tudom kiverni a fejemből, hogy a már említett Zsámbéki-rendezés milyen érzékenyen és sokrétűen bánt a szintén kövekre alapított térrel. Lukáts Andor rendezése e téren is adós marad: a papundekli sziklaerdő művi háttér marad csupán, a szereplők keze ügyébe kerülő mű és igazi kövek tompán puffannak a falon vagy a padlón. Egyetlen kivétel, amikor a gyermekgyilkosság színpadon ábrázolhatatlan aktusára egyszerű, rétegzett és jelképes, mégis borzongató megoldást találnak az alkotók. De ettől még ez a Médeia csupán egy ismeretlen, idegen fájdalom hordozója marad.