Találó az est címe: Backbone – mondjuk: (hát)gerinc. Tényleg, ausztrál hőseink többségének mintha pont az nem volna. Hátgerince. Vagy mintha a csigolyáit mind gumiból öntötték volna, hogy azok egymáshoz nem is kapcsolódva – csak wifin érintkezvén – gyakorlatilag bármilyen testhelyzetet lehetővé tegyenek. 

Meglepően statikus látvánnyal nyit az előadás. Mint szabályos, de egyelőre megfejthetetlen hieroglifák egy óriási pergamenen: különös ruhában a földön fekvő emberek, lovagi páncélöltözet – ki tudja, rejtőzik-e benne valaki –, súlyos kövek, kéttucatnyi pléhvödör színültig töltve valami barna anyaggal, méretes rudak kétféle hosszúságban. Csönd, várakozás, nyugalom. Még csak sejtjük, de ezen az estén most látszik utoljára az artistákon, hogy valóban hat rájuk a nehézségi erő. Aztán a kép megelevenedik: az alakok fölkelnek, a tárgyakat a színpad szélére-mélyére hordják, artistához illőbb tréningdresszre vetkőznek – visszavedlenek önmagukká. Mintha mindarra, amit az imént láttunk, nem is volna szükség. De csöppet sem meglepő: minden előkerül majd újra, mindenre sor kerül – nem is egyszer. És láthatóan mindenhez személyes közük van. A köveket például – ránézésre minimum félmázsányit – otthonról hozták magukkal, a világ másik csücskéből. Húzása van. Jó volna tudni, mi minden jut róla eszükbe – nekünk elég sok.

Amíg a többiek a színt rendezik, az egyik artistanő megindul, vekniméretű fehér kövét gyengéden a karjában tartva. Gazdát keres neki a nézőtéren, ideiglenes őrzőt. Végül leteszi egy fiatal nő ölébe. Vagy egy órával később az est legkülönlegesebb, legmegejtőbb jelenete lesz majd, amikor ezt az artistanőt társai különleges koreográfia szerint forgatják, tekerik, mint egy Rubik-kockát, fejjel lefelé lógatják, tagjait kifacsarják, testének minden tengelye körül elmozdítják, egészen valószínűtlen pózokba kényszerítik, de ő a nézőtéren ülő (és erre a néhány percre megvilágított) alkalmi bébiszitterről és a drága kőről egy másodpercre sem veszi le a tekintetét.

Jelenetek az előadásból

Dramaturgiai csomópontok, kiemelt pillanatok jönnek és mennek, de az embertoronyépítés mindvégig szinte szünet nélkül folyik változó stratégiákkal, válogatottan szellemes fordulatokkal. Bizony, nemcsak lélegzetelállító, de mulatságos is lehet, ahogyan egy rugalmas test lendületet vesz, ahogyan megérkezik egy másik (olykor: harmadik) tetejébe, és igen: ahogyan repül. Érdekes a súly vizuális dramaturgiája. A szereplők néha könnyű piheként libbennek a másik nyakába, karjába, ölébe, megfeszített combjára vagy hasára, máskor nagyon is érzékelhető az ütközés nyomatéka.

Az artisták egy pillanatban önfejükre, illetve a földre kezdik önteni a korábban látott pléhvödrök tartalmát. Látványos barna gumimorzsa-zuhatagból sárszínű tó keletkezik. Szándékosan nehezített terep: mintha nem volna elég bajuk az állítólagos gravitációval, a súrlódással, a testet életveszélyesen síkossá tévő verejtékkel. „Na jó, kilocsolgatunk vagy harminc vödör gumimorzsalékot, hadd szaladjon ki a lábunk alól a talaj a legváratlanabb pillanatban.” Ez a kiszaladás persze ügyesen irányítva-időzítve börleszk-gegeket generálhat.

Márpedig a börleszk nem idegen a produkciótól; a tökéletesen működtetett emberi dominó-effektus az akciók egyik alapeleme: a zuhanó vagy guruló test egy másiknak ütközvén azt kibillenti – emez meg egy harmadik testet hoz mozgásba, amely gurulva ér célba, hogy aztán… és így tovább. Épp, mint Buster Keaton remekeiben vagy egy hetvenes évekbeli mobilszobor finom mechanikájában: pont ott, pont akkor, pont annyira. Hatás és ellenhatás.

A kiürült vödrök aztán kiválóan illenek az artistafejre. Vödörfejjel – azaz vaksin – bolyongó ifjú ausztrálokból groteszk embertorony épülhet. Pont olyan – cirkusziasan légies és imponálóan magas – , mint vödör nélkül, de lássuk be, így azért izgalmasabb és viccesebb. Hamar világossá válik: a szimplán lehetséges kissé hidegen hagyja a csapatot. A szaltót csak sormintának használják, a helyből hátraszaltót olyan vérlázító természetességgel hányják, ahogy más az ujjait ropogtatja unalmas értekezleten. Az embertornyosdit sűrűn ismétlik, de legtöbbször van benne valami csavar. Váratlan például, amikor az egyik torony csúcsdísze (harmadik eleme) a levegőbe emelkedik, és amúgy „harcművészetesen” mellen rúgja a másik toronydíszt, amitől mindketten látványosan-akrobatikusan hanyatt zuhannak, hogy a földön készenlétben állók kapják el őket.

Gyakori a cserejáték. Mint morzsának vagy fejnek a vödörben, mindennek megvan itt a helye – és ha ez a hely megürül, lesz, ami/aki bejelentkezik az űrt kitölteni. A tartóembert egy másik odébb taszítja, és máris rajta nyugszik a többiek súlya – aki fölötte van, ha nem akarja, észre sem veszi a változást –; ez a mechanikai logika számtalan variációban működik egy sor attrakcióban. Láthatóan jó minta kedvenc türelemjátékunk a jenga is – csakhogy itt nem fahasábocskákon, hanem emberi testeken tesztelik, miféle súlyelosztással és mennyi alátámasztás óvatos elvételével lehet még állva maradni, illetve a legmeglepőbb egyensúlyi helyzeteket előállítani. 

Kinek a jenga, kinek az ugrálókötél. Egy pillanatban négyen ragadnak meg egy ötödiket csuklónál-bokánál, és nagy lendülettel pörgetik a levegőben, hogy a nevető hatodik játékosan átugrálhassa. (Ekkor hangzik el nézőtársunktól a fent idézett mondat.)

Képek forrása: Gravity & Other Myths

Ehhez képest szinte gyerekes ügyeskedés, amikor egy férfi két másik vállán amolyan westernfilmes terpeszben állva harangnyelvként lóbálja kolléganőjét a lábai között, amíg csak hirtelen mozdulattal át nem pördíti a túloldalon várakozó barátainak. 

Két extrém esetet még érdemes kiemelni a sok közül. Hőseink körbeveszik az egyik artistanőt, és a kezdőképben látott hosszú rudakat öt pont (a váll- és combtövek valamint a derék) alá igazítva egyre magasabbra emelik. Amikor már fent jár valahol a sztratoszférában, az öt pózna közül négyet elvesznek alóla. Ott lebeg messze fönn, egyetlen támaszpontra homorítva. Ja, persze, megint a gumigerinc! A másik mutatvány ennél egyszerűbb. Két embertorony között függ egy artista: teste a semmiben, a két második emeleti felelős mindösszesen a koponyájánál fogja. (Moraj a közönség soraiban.) Fontos a helyes fejtartás.

Így mulatnak a Gravity & Other Myths (kb: Nehézkedés és egyéb tévhitek) nevű ausztrál csapat derűs fiai-lányai, miközben a nézők arcára egyre letörölhetetlenebb mosoly ül ki. De így vannak ezzel az artisták is. Süt róluk, milyen végtelenül élvezik ezt a kemény munkát. A produkció kisközösségük nagy közös diadala. Virtuóz testek örömzenéje. 

Ha ez a tucatnyi artista ilyen könnyedén űz csúfot a gravitációból, ki tudja, még az is kiderülhet, hogy a Föld tényleg lapos. Én speciel örülnék. Akkor egy szimpla kis lifttel bármelyik este átzuhanhatnék a túloldalra, hogy Adelaide városában töltődjem ezzel az örömcirkusszal.