Pannonhalma szelleme, lett légyen palackba zárva (lásd Tricollis Cuvée), vagy szavakba rejtve (lásd Pannonhalmi Szemle) jó szellem: töprengő, fürkésző, nyitott, dialogizáló, igényes, kritikus, szelíd és merész – vagy ilyenné tesz. Ha most arról írnék, ami legkevésbé sem feladatom, hogy tudniillik mit jelent (vagy talán: mit jelenthetne) a magyarországi katolicizmus számára a Pannonhalmi Bencés Főapátság, úgy valószínűleg hamar oda konkludálnék, mint „az értelmiség egy része” (Esterházy Péter írta a főapátról: „Az értelmiség egy része szívesen néz Várszegire úgy, mint valami kivételre, unikumra. Fehérek között egy fehér. Végre egy normális katolikus. Ez nem pontos kép. Sok is és kevés. Mert mindezekben ugyan van valami, de ő nem idegen test az egyházban, ott van mindenestül. Ahogy polgárnak sem lehet egyedül lenni, akképp katolikusnak sem. Magányosnak lehet lenni.”). A dőre és műfajidegen konklúziótól tehát el is tekinthetünk.

Bent Sørensen

Azt azonban már az ehelyütt megosztandó élmény szerves részének tartom, hogy a pannonhalmi Arcus Temporum művészeti fesztivál sűrű programját abszolválva az ember – de legalábbis a nemzeti kultúra megbízottjaként eljáró revizor, kinek munkaköri kötelessége egyszerre lenni kívül s bévül minden kontextuson – újra és újra azt a kérdést is feltette magának: „Milyennek képzeljük el a katolikus egyházat?”. Sietve hangsúlyozom, hogy e kérdést (melyet egy, a Bencés Kiadó által tavaly közreadott francia teológiai munka címéből kölcsönöztem) a pannonhalmi művészeti fesztivál egyetlen eseménye sem oktrojálta, nem is érintette, de még csak nem is sugalmazta – inkább a Főapátság által szervezett fesztivál léte, sőt épp-így-léte volt az, mely e tanakodásra késztetett.

Az idén ötödszörre megrendezett Arcus Temporum („időív”) fesztivál programjának gerincét ezúttal is a koncertek alkották, ezekhez társultak színházi, képzőművészeti és filmes produkciók. A fesztivál már azzal jelentős és meglehetősen magányos kulturális missziót teljesít, hogy évről-évre esélyt ad egy külhoni kortárs zeneszerző művészetének elmélyült megismerésére. A mai zeneszerzés nyelveinek sokfélesége okán a befogadó számára eladdig ismeretlen szerző egy-két művének egyszeri meghallgatása végtelenül tünékeny tapasztalattá válhat. Ha azonban a komponista műveivel egy hosszú és intenzív hétvége reggeltől éjjelig ívelő koncertsorozatán szembesülünk, benyomásainkból jóval körvonalazottabb kép rajzolódhat ki. Különösképpen akkor, ha olyan szerzőről van szó, mint a dán Bent Sørensen (*1958), aki, ha különböző műveiben különböző helyekről indul is el, hajlamos arra, hogy hamar ugyanoda érkezzen: a nyitókoncerten felhangzó művének címe (Phantasmagoria) az életmű emblémája is lehetne. Halk és még halkabb  hangzás, surranó-elillanó mozgásformák, klasszikus hangszerek szordinálása, elnyújtott glissandók, mániákus sul ponticellók a vonósokon és szerelem a kisterc iránt: Sørensen-katalógusom bizonyára felületesnek tűnik (NB: az is), de hisz éppen a műsorfüzetet jegyző Veres Bálint állítja, hogy Sørensen zenéjében „minden a felületen történik”, noha még sincs szó „felületességről”. A műsorfüzet (melynek szép kiállítása éppúgy elismerést érdemel, mint a fesztivál honlapja [arculatterv: Szüts Miklós]) arról viszont nem győzött meg, hogy Sørensen és az időív másik végén álló főszereplő: Pjotr Iljics Csajkovszkij (*1840, †1893) bármiben is hasonlítana egymásra. De miért is lenne ez baj? Ki bánta volna, hogy Sørensen-pihenőként meghallgasson egy-két olyan Csajkovszkij-művet, melyet ki tudja mikor hallott utoljára (vagy épp soha), és újrahallgasson nem egyet a meghitten ismerősek közül. A nagy orosz kamarazenéjére koncentráló összeállításból viszont fájón hiányoltam az a-moll zongoratriót (op. 50) – ha van mű, mely a legkétkedőbb szellemet is meggyőzheti Csajkovszkij zenéjének nagyságáról, sőt, mélységéről, az éppen ez volna.

A Szent Efrém Férfikar

Az augusztus 22-i nyitókoncert mindenesetre Csajkovszkij egyik liturgikus művével kezdődött: Pjotr Iljics 1881/82-ben a vesperás (vagyis az alkonyati imaóra) tizenhét énekét harmonizálta meg önmegtartóztató aszkézissel négyszólamú vegyeskarra (op.52). Nem mondom, hogy ne volna különös élmény ilyesfajta zenét hallgatni a pannonhalmi bazilika kora-gótikus ívei alatt, s azt se mondom, hogy ne lehetnénk hálásak a bizánci rítusra specializálódott Szent Efrém Férfikarnak, valamint a Schola Cantorum Budapestiensisnek, hogy e művet megszólaltatták. Ám azt is tárgyilagosan le kell szögezni: a nagy egészében korrekt és átgondolt előadás minősége nem segített hozzá ahhoz, hogy a liturgikus monotónia kontemplatív minőséget nyerjen. Ehelyett arra figyeltünk, hogy a felső hangsáv gyakran meglehetősen forszírozott, a formálás kissé szögletes, a mozgás darabos; s magvasabb basszus-hangzásról, puhább, de tartalmasabb pianókról, izgalmasabb dinamikáról álmodoztunk.

A hangverseny második részében Bent Sørensen 2007-ben keletkezett, fentebb már emlegetett Phantasmagoria című trióját három fiatal muzsikus: Mali Emese (zongora), Somodari Péter (cselló) és a szlovák hegedűművész Milan Pal’a adta elő. Az érzékeny kamaramuzsikálásból különösen szép emlékként őrzöm Mali Emese játékának finom pianóit és nagy gonddal elhelyezett, rezdülés-szerű tremolóit. A koncert folytatásában a kilenc kiváló norvég muzsikust tömörítő Cikada Ensemble játszott különféle felállásokban. Míg a The Deserted Churchyards („Elhagyott templomkertek”) című kompozíció kapcsán e beszámolóban csupán hosszadalmasságáról emlékezhetem meg, a Funeral Procession („Gyászmenet”) a maga szinte indulószerűen összerendeződő mozgásformáival és szürreális hangzásképeivel ismét felkorbácsolta figyelmünket. A hangverseny kapcsán talán érdemes Sørensen zenéjének egy további sajátosságára felfigyelnünk, s azt, Tihanyi Lászlótól kölcsönzött szóval „árnyékolástechnikának” neveznünk. Egy-egy jól artikulált, jelentőségteljes motívum arabeszkké kicsinyítve–vékonyítva–halványítva–sokszorozva fut végig a teljes apparátuson, azaz mintegy árnyékot vet. Az este 9-kor kezdődő koncert végére már Szent Márton Hegyét is az árnyak vették birtokukba – még szerencse, hogy a Bazilikából a Boldogasszony-kápolnába vezető úton lobogó fáklyák mutattak utat. A kápolnában Snétberger Ferenc fogadott bennünket.

Kapcsolódó cikkünk:
Péteri Lóránt: Éj a Szent Márton hegyen
Péteri Lóránt: Finálé

Vö. Mestyán Ádám: Végtelen
Péter Márta: Időívek
Végső Zoltán: Az idő tejfoga