Az a ház, a nádason túli első kanyarban, egyszer csak üres lett. És nem tudtuk, kihaltak-e belőle, vagy csak elköltöztek. Nem is emlékeztünk, ki teregetett a kicsiny, háromszög alakú udvaron. Van egy ház, nem kellett már senkinek. Miért nem kell. Nem kell, és kész. Ott rogyadozott az épület a nádas mellett, néha elszállt fölötte a rekedt harangszó. Nem messze magasodott a katolikus templom, bűzlött előtte a betonteknőbe terelt kanális, mekkora kecskebékák dagadtak abban. Egy forintért árultuk a dísznek való nádgubót. A ház rágcsálók fészke lett, vályogból emelték, ette a lassú és biztos rothadás. Mindennap elfütyörésztünk mellette iskolába menet. Mindennap néztük, hogyan kezdi zabálni az enyészet, hogyan lesz valami semmivé, néztük ezt, az elmúlás lassú és magabiztos irgalmatlanságát, a romlás néma pompáját, és aztán egy félfényes napon, talán a békák dobálása, a nádtépés után megláttunk valamit. Hiszen a lakatlan ház ablakai hunyorogtak ránk, sértetlen, kosztól és esőveréstől homályló ablakok voltak, azt hunyorogták, ők még igenis vannak, ők még épek, ők még néznek, és tényleg olyanok voltak, mint amikor az utolsó sóhaj után fennakad a szemhéj, és ha nem is ő, az egykor volt emberi lény, de a halál biztosan néz azzal az élettelen, fagyott szemeivel. 

Táska a hátunkon, ággal zörgetett kerítések utánunk, sokszor megpörög fejünk fölött a tornazsák, és minden óriási. Zolika látott már pinát. A kerítések mögött őrjöngő korcsok köpik a habot. Kendős öregasszony áll egy kapuban, az utca lassú, porban forgó filmje neki a tévé.

Csókolom!

Nem is köszön vissza.

Csókolom, hihi!

Ördögfattyak! 

A halott ház meg nézett bennünket, és ez egyre ingerlőbb lett. Mit akar? Mit bámul? Hogy merészel egyáltalán még látni? Hogy akar még megpillantani bármit is. Néha gúnyos volt az a tekintet, máskor meg szánakozó. Pimaszkodott is, persze. Féltékenykedett. Meg vádló volt, ti is tehettek róla, hogy ide jutottam! Ebek harmincadja, romlás, kárhozat. Volt énnekem ruhám, függönyöm is! Volt. Átnéztek rajtam, és láttak mindent! Az orgonabokros, lejtős papkertet. A rémületesen forgalmas főutat. A lánykollégiumot! Volt. Minden csak volt.

Mi tehetünk erről, mi?! 

Egyre fenyegetőbbek lettek azok az üvegablakok. És végül el is határoztuk, be kell törni őket. Téglát kell dobni a gúnyos, a minek ép üvegre, miért bámul, miért vádol, miért próbál még így is fényeskedni, nincsen szükség rá, senkié se, akkor meg be lehet verni a kellemetlen üvegpofát!

Ilyen lázas kis elvetemültségek nem nyomban válnak valóra. Készülni kellett rá. Lélekben ráerősödni. Hozzáérsz, végighúzod az ujjad rajta, te, üveg, be foglak törni. Milyen gyáván nyekereg máris. Ki kellett választani aztán a téglát. A romház tövében szépen elhelyezni, két csokornyi, kék szirmú gazvirág közé. Másnap is legyen ott. Harmadnap. Ott volt harmadnap is, várt a tégla. 

Ablakot betörni, az élet nagy dolgai!

Zolika, és szőrös volt?

Szőrös, de kell még tégla. 

Mennyire volt szőrös? 

Állunk ott, és várunk, ne vadásszon felnőtt a környéken, öregasszony se leskelődjön egy kerítés mögül. Lett nekünk végre egy csönd, sóhaj, nagy levegő, és akkor dobtunk. 

Recsegés, ropogás, százezer cserép, szilánk! Hogy tud jajgatni, sikoltozni az üveg. Akkor tűntek föl, mintha a semmiből érkeznének, a biciklis férfiak. Futás, futás! Iszkiri. Kiáltottak utánunk, öblöset, haragosat. El lehetett volna futni. Hiszen a társaim, azok ketten el is futottak. Zolika is elfutott. Engem meg megbénított a félelem. Már csak álltam, vacogtam. 

Magasodtak fölöttem a biciklis férfiak, nagy kezeslábasok, dörgő hang, miért, erre mi szükség volt, nem szégyelled magad, ha az apád lennék, megtudnád te. Most meg sírsz, mi?! 

Aztán viszonylag mégis gyorsan továbbhajtottak. És nem lett a dolognak következménye semmi. Hacsak az nem, hogy mennyire emlékszem most is arra a félelemre, ami megbénított. A ház többé nem volt érdekes. De azt, hogy egy ilyen valami után nem lehet tovább futni, megtanultam. Nem lehet, nem kell, nem érdemes, lehet variálni. Végül is azok az ablakok hiába törtek be. Elmúlt fél évszázad azóta, de még mindig néznek.