Vasvári Csaba: 2016 nyara volt az első, amelyen valamennyire ott volt a lenyomata annak, amit terveztem. Bár a belépésemkor az évadterv szinte kész volt, és egy nyári évadba nem szerencsés május tájékán belenyúlni, néhány apró változtatást, finomhangolást mégis tudtam csinálni. De valójában a 2017-es és 2018-as időszak az én munkám. Ha ezt 2015-tel vetjük össze, amikor egy bemutatója volt a teátrumnak, azóta a bemutatószám minden évben megduplázódott, és szerintem ez sokat elárul arról, milyen munkát végeztünk közösen a kollégáimmal. Azt is gondolom, szentimentális fiú lévén, és nem feltétlenül szemben a statisztikával, hogy én az érzetekre is támaszkodom. Persze, a statisztikák is azt mondják, hogy egyre többet írnak rólunk, egyre nagyobb az érdeklődés, egyre komolyabb szakmai figyelmet vált ki a Szentendrei Teátrum, de a nyomdapapírra nem kerülő szakmai visszajelzések is azt sugallják, hogy talán elértünk kisebb-nagyobb sikereket.

Revizor: Milyen szakmai visszajelzéseket kap a színház?

VCs: Például felhívott Radnóti Zsuzsa, hogy elmondja, milyen jó a program. Lehet, hogy nem jó szó a szakmánkban az etalon, de vannak olyan emberek, akik mögött olyan szakmai háttér, tapasztalat, tudás és tehetség van, hogy lehet adni a véleményükre. Nem nagyon lehet a színházban másra hagyatkozni, mert ugyan a taps intenzitása és hossza mond valamit arról, ami ott született, de ez mégiscsak a megérzések terepe. A lelkünk mélyén pontosan tudjuk, hogy jó vagy rossz, amit csinálunk. Bár amiben élünk, elég különös világ, ahol nem mindig az érdem határozza meg az elfoglalt pozíciókat, de régi motorosként én még arra vagyok szocializálódva, hogy annak van terepe, aki jó.

R: Ez valóban így lenne? Mit kezdesz a saját fehérvári színházi igazgatóságoddal ebből az aspektusból?

VCs: Az már annyira régen volt, hogy szinte el is felejtettem. De ha már erről beszélünk, én Fehérváron átvettem egy közel százmilliós szállítói tartozással rendelkező, a működőképesség széléhez ért vagy tán azon is túltáncolt intézményt, és ezt sikerült pár év alatt konszolidálni, a szállítói tartozást nullára leszorítani. Már nem csak készpénzért vehettünk vécépapírt a városban, elfogadták az utalást is. Közben az igazgatásom alatt kaptunk két Jászai Mari-díjat, beérett egy POSZT meghívás, egyáltalán: jó irányba indult el a színház működése. 

R: Mégis történt valami…

Vasvári Csaba

VCs: Van olyan, hogy valami megtetszik valakinek. Ez olyan, mint a lezakkant, leromlott lakás renoválása. Amíg a lichthofon beszállnak a galambok, megtelepszenek a macskák és a patkányok, nyilván kevésbé kívánatos. Viszont ha a felújítás után belép valaki és körbenéz, azt mondja, hogy pöpec kis lakás, jó lenne ez nekem is. Van ilyen.

R: Színész vagy, játszottál is, miért akarsz te mindenáron színházigazgató lenni?

VCs: Erős jellemhibám, az biztos. De komolyra fordítva, én akkor pályáztam meg valamit, amikor azt gondoltam, hogy jobban tudnám csinálni, mint ahogy az éppen működik. Soha nem pályáztam meg, mondjuk, a Katona József Színház vagy az Örkény Színház vezetését, mert azt gondolom, hogy Máté Gábor és Mácsai Pál azt nagyon jól csinálja. Tehetségesebbek, okosabbak, nagyobb tapasztalattal rendelkeznek, rátermettebbek. De akkor, 2008-ban azt gondoltam, hogy a fehérvári színházat lehet jobban vezetni. És lehetett.

R: Ugyanez motiválta Szentendrét is?

VCs: Itt volt egy nagyon szerteágazó, furcsa történet, amibe nem érdemes belemenni, mert annyiféle vonatkozása van, hogy ennek az interjúnak a kereteit szétfeszítené az, ha az összes aspektust számba vennénk, kiragadni meg nem érdemes belőle. Röviden azt mondanám, hogy nem volt kertész a kertben. Így aztán persze nem volt nehéz jobban csinálni. De ha elkezdünk kicsit visszafelé menni az időben, nagyon jó időszakai voltak a teátrumnak, és remélem, ezekhez képest is érezhető valamiféle fejlődés. Igyekszünk ugyanolyan jók vagy jobbak lenni, mint a teátrum ikonikus korszakai. Tavaly elindítottunk egy kutatási projektet, ahol Tímár András színháztörténész bányássza elő a múlt lenyomatait. Egy olyan adatbázist szeretnénk létrehozni, amelyben az elmúlt ötven év összes előadását, színlapját elérhetik és kutathatják az érdeklődők. Meghatározó alkotókkal készítünk interjúkat, tanulmányok és előadáselemzések születnek. De visszatérve a jelenre, azt gondolom, hogy komoly előrelépéseket tettünk, és csak remélem, hogy ezt mások is így érzik. 

R: A politika erősen beleszól a kulturális intézmények igazgatói kinevezéseibe, nem feltétlenül a szakmai érvek a döntőek. Nyilván a színházaknál is így van, ha közelmúlt példáit megnézzük.

VCs: Ez egyértelműen politikai kinevezés, talán nem mindig vegytisztán, de a döntéseket mégis politikusok hozzák. Vagy az önkormányzatok közgyűlési képviselői, vagy a minisztériumi fenntartású színházak esetében maga a miniszter, aki szintén politikus. Ez mindig így volt, már az ókori görögöktől kezdve. Hogy a polisz kire bízta rá a színház ügyeit, azt a korabeli társadalmi viszonyok határozták meg. Ahogy azt is, kinek a kezébe adták a pénzt, hogy rendezze meg az előadásokat, a drámaversenyeket. És persze, ehhez jó sok pénz kellett, mert a színház mindig is drága műfaj volt. A vezető kinevezése mindig politikai döntés volt. Jobb helyeken és jobb időkben volt, van szakmai alapja is. Én kétszer kerültem pozícióba, és lehet, hogy szerénytelenségnek tűnik, de remélni tudom, hogy mellettem inkább szakmai érvek döntöttek. 

Jelenet a Valódi hamisítvány című előadásból.

R: Ha már szóba került a pénz: miből gazdálkodik a Szentendrei Teátrum?

VCs: Az önkormányzat százszázalékos tulajdona a Szentendrei Kulturális Központ Nonprofit Kft, ami a Szentendrei Teátrumot is működteti. Sokféle dolgot csinálunk: fesztiválokat rendezünk, de ellátunk közművelődési és előadó-művészeti feladatokat is. Nekem, mint a teátrum igazgatójának ez utóbbi a feladatom, a Tavaszi Fesztivál, a nyári teátrum, illetve az évközi színházi előadások szervezése. Sok a fesztiválunk, de Szentendre szerintem üdítő kivétel a vidéki városok között, itt mindig törekszünk a színvonalasabbra, az izgalmasabbra, az értékek felmutatására. Ez a város kulturális hagyományaiból is adódik. Itt elég magasan reprezentált a különböző művészeti ágakat művelő alkotók száma, messze az országos átlag fölött van, mint ahogy az is, hogy a város mennyit költ költségvetéséből a kultúrára. Ebből a szempontból Szentendre üdítően kulturált hely. Ezenkívül lehet pályázni az EMMI-hez működési támogatásra, egyéb pályázati forrásokra, amelyek jellemzően NKA-s lehetőségek. És persze idetartozik a jegybevétel, illetve az ehhez kapcsolódó TAO-támogatás.

R: Vannak kiemelt támogatottságú nyári színházak. Szentendre ebben hol helyezkedik el?

VCs: Szerintem a bemutatószámunkhoz, a szakmai munkához, a széles műfaji spektrumhoz képest, amit mi lefedünk, nem igazán túltámogatott. Mi csak most, a nyári időszakban három magyarországi ősbemutatót, ha a Tavaszi Fesztivál Florian Zeller darabját is hozzátesszük, akkor négyet hoztunk létre. Volt operaelőadásunk a Co-Operával közösen, együtt az ebben résztvevő szegedi és győri színházzal, rengeteg olyan előadást láttunk vendégül, ami idei, friss produkció volt. Olyan ifjúsági programot csinálunk, ami a szabadtéri színházak között egyedülálló, minden évben hívjuk a budapesti és a kaposvári egyetem vizsgaelőadásait, illetve olyan alternatív formációk előadásait, amiknek talán kevésbé van bemutatkozási terepük.

R: 2019-ben félévszázados a Szentendrei Teátrum, nyilván készülnek a jubileumi évre. Még azt is olvastam, hogy gondolkoznak egy kőszínház létrehozásán.

VCs: Ez pénzkérdés is. Van egy játszóhelyünk, a Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár színházterme, de maga az épület és terem is majdnem abban az állapotban van, mint ahogy megépítették az 1970-es évek elején. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy próbáljuk felújítani, amit lehet, de ez csak saját erőből lehetséges. Tavaly hoztuk rendbe a színpad padozatát, amihez a hetvenes évek óta nem nyúltak. Azt mondta a vállalkozó, aki végezte a munkát, hogy csoda, hogy egy keményebb kanásztáncnál nem szakadt be a padozat. Minden évben próbálunk valamit felújítani, de nekünk arra nincs forrásunk, hogy a jelenlegi feltételek mellett olyan színházat működtessünk, ami egész évben optimális feltételeket biztosít a nyugodt alkotómunkához. Oda komoly háttér kell, és a színház nagyon költséges műfaj, a város pedig szűkös keretekből gazdálkodik. Én inkább azt tartom pár éven belül elképzelhetőnek, hogy minél több színházi előadást hívjunk meg és hozzunk létre évközben is.

Jelenet a Míg fekszem kiterítve című előadásból. Fotók: Szentendrei Teátrum

R: Sokan járnak Budapestről az előadásokra. Mennyire érzi magáénak Szentendre a teátrumot?

VCs: Szerintem fontos a városnak a teátrum, van egy olyan közönségbázisunk, aminek a fele nagyjából a bejáratott szentendreiekből áll. Várják a helyiek az előadásokat, hogy mi lesz a program. Különleges színfolt a város életében, és akinek köze van a színházhoz, pontosan tudja, hogy milyen jelentős alkotók, művészek fordultak/fordulnak meg a teátrumban évről évre.

R: A teátrumnak milyen kapcsolata van a többi művészeti ággal? Hiszen a városban jelentős művészek dolgoznak.

VCs: Erős a kapcsolat. Egyrészt a Ferenczy múzeum kiállítóterei nyáron játszóhelyként is működnek, a Barcsay Múzeum udvarán a dzsessz és világzenei koncerteket tartjuk, de helyszín a MűvészetMalom és a Pajor-kúria udvara is. Sok szállal kötődünk a múzeumhoz, jövőre az 50 éves kiállítás létrehozásában is együttműködünk majd Gulyás Gáborékkal. Tehát van egy összehangolt munka a szentendrei művészekkel, amit jó lenne tovább erősíteni. Az arculatunkat például egy szentendrei származású fiatal művész, Krizbai Gergely tervezte-tervezi. Most is itteni művész alkotja tehát a plakátokat, ami a korábbi években is jellemző volt. Hogy talán jó úton járunk, az is jelzi, hogy az idei évadban a látogatottság 99 százalék fölött volt, azzal együtt, hogy igényes, művészszínházi értékű darabokat mutattunk be.